Út haza

Kanada

Különös föld alatti történések

Egy kis geometria

Kimenő idő

Megállította-e Sárga Mihály az idő kerekit?

Szabovnyik Zsuzsanna

Szabovnyik Zsuzsanna

A novella születése előtt is voltak már bizonyos jelek, de azoknak nem tulajdonítottam
különösebb fontosságot.
Abban az időben Szabovnyik Zsuzsanna sokat járt fel hozzám, hetente akár négyszer-
ötször is. Nem bántam, mert Zsuzsanna arca szép volt, mint egy fotómodellé, teste
törékeny, járása könnyed, légies, vagy inkább: nem csak a járása, maga Zsuzsanna is. Ha
nem lettek volna súlyos keblei, talán nem is marad a földön, egy nagyobb szökkenés után
elindul lassan az ég felé. Szabovnyik Zsuzsannára mintha nem hatott volna a gravitáció,
úgy járt-kelt a szobában, akár a filmfelvételeken látni az űrhajósokat, amikor mennek a
Holdon, vagy ahogy egy pattanásig felfújt léggömb halad a szőnyeghez érve puhán, és
tovalebbenve ismét.
Szabovnyik Zsuzsanna neve már korábban, amikor még nem ismertem őt, elhangzott
férfitársaságban. Mindig megközelíthetetlen, rejtélyes nőként írták le. Igazán senki nem
ismerte, de sokan tudni vélték, hogy Zsuzsanna nem mindennapi jelenség. Hogy előttem
látta-e már őt egyáltalán valaki, azt nem lehetett eldönteni, mert hol fekete, göndör hajú
vadmacskaként írták le, hol ártatlan arcú, szőke hajú, tündérszerű lénynek.
Az igazság az, hogy Zsuzsanna sem vadmacska, sem tündér nem volt, ellenben
bársonyos bőrű, barna hajú leány, nagy, zöld szemekkel. Minden mozdulatakor és minden
megnyilvánulásakor szeretet jött belőle, de nem áradt az parttalanul, mindig csak annyi,
amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy Zsuzsanna jól érezze magát, s jól érezze
magát az is, aki vele van.
Szabovnyik Zsuzsannát önzetlen természettel áldotta meg a teremtő.
Sokáig ilyennek ismertem, aztán hirtelen, néhány perc alatt megváltozott.
Akkor már több hónapja találkozgattunk a lakásomon. Mielőtt jött, általában felhívott, de
sokszor váratlanul csengetett be. Ám olyankor is megkérdezte, nem zavar-e, s én mindig
ugyanazt válaszoltam, hiszen örültem a látogatásainak, akkor is, ha éppen dolgom volt,
írtam, vagy egy-egy régi novellát javítgattam.
Addig a napig azt hittem, megismerkedésünk a véletlen műve volt, de mint kiderült,
nem egészen így történt. Zsuzsanna csupán az ismerkedés véletlenszerűségének
illúzióját hagyta meg nekem, ahogy ezt azon az estén, amikor hirtelen megváltozott,
elmesélte.
Este fél kilenc tájban csengetett, s én beengedtem. Karjával még a nyitott ajtóban
körbefonta a nyakam, és puhán simult hozzám. Azután komoly tekintettel nézett a
szemembe, várt néhány másodpercet, majd azt mondta:
– Fontos dolgokról kell ma beszélnünk.
Bementünk a szobába, én a számítógép előtti székbe ültem, ő az ágy szélére. Azt
mondta, menjek közelebb hozzá, de amikor látta, nem mozdulok, ő jött oda a
székemhez. Leguggolt mellém, megfogta a kezem, beszélni kezdett, ám közben nem
nézett fel rám.
A történet arról szólt, hogy akkor este, amikor megismerkedtünk, nem véletlenül ült a
Rondella teraszán. Már több napja figyelt, néha követett is, tudta, hogy késő délután, vagy
koraeste mindig lemegyek a várkertbe, hogy megigyak valamit. Aznap is látott elindulni
otthonról, tudta, hová tartok, hát megelőzött. Futva kerülte meg a várat, és úgy ült le a
terasz egyik középső asztalához, hogy bárhol fogyasztom is el az italomat, a közelében
legyek, s hogy lássam őt. Onnantól kezdve nem volt nehéz dolga, néhányszor rám nézett,
először félénken, hogy kifürkéssze, tekintetemmel biztatom-e, aztán bátrabban,
feltűnőbben. Zsuzsanna elárulta, csellel vett rá arra, hogy megszólítsam, mert tudta,
különben úgysem tenném. Szándékosan kutatott annyit a pénztárcája után, szándékosan
nézett rám kétségbeesetten, vonogatta a vállát és tárta szét a karját, mint aki nem hozott
magával pénzt, hogy kisegítsem szorult helyzetéből, hogy kifizessem az italát. Ezután
már csak meg kellett ígértetnie velem, hogy hagyom, fizesse vissza másnap a tartozást.
Az volt az első randevúnk.
Szabovnyik Zsuzsannát addig is kedveltem, de a történet hallatán még közelebb
éreztem magamhoz. Hiúságomnak jól esett a női praktika, de talán még jobban az
őszinteség. Megsimogattam Zsuzsanna barna hajtincseit. Rám nézett, és úgy folytatta:
– Őszintén meg kell azt is mondanom, hogy az egészet csak azért csináltam, mert
tudtam, hogy novellákat írsz. Önző vagyok, szerettem volna, ha én lennék egyik írásod
főszereplője. Sokáig vártam, olvasgattam is a történeteket, de nem találtam bennük
magam, még hasonló nőket sem. Ám azóta megkedveltelek, és talán meg is szerettelek,
már nem akarok egyik írás szereplője sem lenni, inkább az életedé.
Aznap este nem szeretkeztünk Zsuzsannával. Azt kérte, hogy gondoljam át a
történteket, aludjak egyet, majd felhív, hogy megkérdezze, jöhet-e még ezek után is.
Másnap reggel úgy döntöttem, novellát írok Szabovnyik Zsuzsannáról. Nem sokkal
azután, hogy elkezdtem, megcsörrent a telefon. Ő hívott. Sírva panaszolta, hogy nem
tudja, mi történik vele, a haja egyik percről a másikra fekete lett, aztán meg szőke, a testét
könnyűnek érzi, mintha a Holdon járna, vagy mintha egy léggömb lenne csupán a teste
helyén. Nagyon fél, már nem is mer mozdulni, csak ül a fotelban, úgy érzi, mintha rá nem
hatna a gravitáció, ha feláll, lehet, hogy soha többé nem tud leülni, de ha mégis eljutna az
ajtóig, és elindulna hozzám, elég lenne az utcán egy határozottabb lépés, egy rossz
mozdulat, s akkor már biztosan nincs visszaút, talán az égig is felemelkedik.
Szabovnyik Zsuzsanna nem jött el hozzám többé.