Helyiérték

Út haza

Kanada

Különös föld alatti történések

Egy kis geometria

Kimenő idő

Megállította-e Sárga Mihály az idő kerekit?

Szabovnyik Zsuzsanna
 
 
 
 
 
 

Kanada

Hideg volt már, november vége, talán december eleje, de én nem fáztam akkor éjjel, ugyanis előző este a gyufahúzásnál a szerencse mellém szegődött, nekem jutott ismét a rongyszőnyeg. Még azt az újságot is magamra terítettem, amit Filippó hozott néhány hete valahonnan, s amit megtartottam, mert ünnepi szám volt, majdnem dupla, melegebb, mint a napilapok általában. 
Hóesésre ébredtünk, diónyi pelyhekben hullott. Valamikor hajnalban kezdhette, mert amint félrehúztam a marhavagon ajtaját, szokatlan kép tárult elém. Nem láttam a végtelenbe igyekvő síneket, a vágóhídhoz vezető út lepiszkított betonját, mindezt jótékony fehér hab takarta, mintha egy könyörületes lélek friss sörrel töltötte volna az állomás öblét. Megvártam, míg Filippó negyvennégyes surranója elmerül a hóban, ezután merészkedtem csak a talpfák közé, ügyelve, hogy lehetőleg azokon lépdeljek, bokacipőm ne süllyedjen mélyre. Kár volt azonban óvatoskodnom, mert azon a reggelen Filippó úgy döntött, nem megyünk el a kerekes kútig, helyben ejtjük meg a tisztálkodást. Egy váratlan mozdulattal felkapott, fejem és lábam helyet cserélt, jobb kezével erősen fogta derekamat, miközben baljával arcomra kente az undorító kristályokat. Hatalmas teste rázkódott a nevetéstől, éreztem, gyengül, de ő tizedmásodpercre sem pihenve maszatolt. Már azt hittem, elejt, s én belefúródok orrommal a kavicságyba, ám ekkor hirtelen visszafordított, és letett, talán, hogy lássam, ő is beletemeti arcát havas tenyerébe. Amíg lódenem aljával körbetöröltem homlokomat, Filippó előszedte a fejszét, ma több napra vágunk, nyilatkoztatta ki, lehet, hogy nagy hó lesz. 
Az erdő felé indultunk, jó három kilométer, nem szóltam semmit, de magamban igazat adtam neki, amiért ilyen előrelátó, s örültem is, hogy nem kell egyedül mennem, hiszen aznap én lettem volna a soros. Csendben haladtunk el az őrház mellett, csak a hó ropogott lépteink alatt. Benjámin bakter szundított, tehette, hiszen ezen a töltésen ritkán jár szerelvény, a kilenc óra nulla ötös az első, s az még messze. Ha aludt, hát bizonyosan zöldhasú sörösüvegekről álmodott, amint azt mesélni is szokta, általában akkor, ha Filippó teli szatyorral jön meg a városból. Olyankor Benjámin bakter meglátogat minket a marhavagonban, az ajtót behúzzuk, s ő velünk sörözik jóízűen. Néha ránk vigyorog, akkor mindig a százados úr feleségéről kérdez, akihez Filippó négy-ötnaponta jár, amikor az asszony egyedül van, amikor a bakák előre tudják a szolgálati beosztást. Filippó elkomolyodik ilyenkor, borotválkozni csak kell valahol, dörmögi az orra alá, s cigarettával kínálja Benjámin baktert, aki több szálat is kivesz a dobozból, jól van, mondja békülékenyen, bennem bízhattok, s a gyújtósra mutat, amit az ő tudtával vágunk az erdőszéli rönkökből, meg a tábori kályhára, amit segítségével sikerült kicsempésznünk a laktanyából.
Filippó néhány hete mondta, hogy fölösleges nagyon berendezkednünk, úgysem sokáig maradunk a marhavagonban. Még az esztendő vége előtt, meglátom, elmegyünk innen, s úgy lesz minden, ahogy annak idején az otthonban ígérte. De senkinek ne mondjak egy szót sem, még Benjámin bakternek se, mert akkor nem tehet semmit. Tudtam, Filippó Kanadában szeretne élni, legalábbis az otthonban ezt mondta mindig, ha a jövőről kérdeztem. Filippó szerint Kanada nagy ország, békésen elfér benne mindenki. Néha ugyan hatalmas a hó, de a hó alatt arany van, ezért az emberek és a srácok gazdagok, szánon közlekednek, a szánt meg kutyák húzzák, nem kell gyalogolni. De ott sincs mindig tél, ott is csak úgy követik egymást az évszakok, mint nálunk, és a fiúknak jó dolga van, nyáron nyaralnak, télen meg a hegyekbe mennek, még azok is, akiknek egyetlen rokona sincsen. Kanada egy ilyen ország. 
Amint megérkeztünk az erdőszélre, Filippó legörgetett az árokba egy hosszabb rönköt, azok közül, melyek még nem voltak ölbe rakva, kérgét megtisztította kicsit a rátapadt hótól, hogy lássa, van-e benne görcs, azután nagyot lendített a fejszén, s élét hol jobbra, hol kissé balra tartva ütemes csapásokba kezdett. A két rövidebb darabot is kettévágta, a negyedeket szintén, az egész művelet nem tarthatott tovább huszonöt percnél. Amikor ezzel megvolt, előrenyújtott kezeire raktam a fa nagyobb részét, aztán felnyaláboltam a maradékot, és a fejszét vállamra perdítve utána indultam. 
Szinte abban a pillanatban, ahogy visszaértünk a marhavagonhoz, a hóesés elállt. Miután leraktuk a fát, a megmaradt gyújtós mellé pakoltam a hasábokat, és elkértem Filippótól a gyufát, hogy befűtsek a kályhába. Korábban a borszeszégőn melegítettem az ételt, de mióta Filippó elhozta a laktanyából a kályhát, azon készítem. A dolog nem túl bonyolult, mindig konzervet eszünk, általában töltött káposztásat, mert a bakák is ezt kapják bent. Egy sörért három adagot adnak, igaz, a konzerveknek kissé fém ízük van, de megmelegítve, friss kenyérrel nem is kívánhatunk jobbat. Adamik tizedes négy-ötnaponta kerül felénk, általában az azt követő napon, amikor Filippó a százados úr feleségéhez megy a városba. A tizedes szeptember vége óta mindig két újonccal jön, s ahogy megejtjük az árucserét, kíséretével tovább indul a határ felé. 
Adamik tizedes aznap váratlanul állított be, talán ha két nappal előtte járt nálunk, Filippó borostái éppen csak látszottak. Azon, hogy a tizedes egyedül jött, mindketten meglepődtünk, de láttam, Filippó különösebb jelentőséget nem tulajdonít ennek, sőt, mintha az első pillanatban örült is volna. Adamik tizedesen viszont az öröm leghalványabb jele sem látszott, pedig víg kedélyűnek ismertem, olyannak, aki elégedett az életével. Hozzám is volt mindig egy-két szava, igaz, csak jelentéktelenek. Ám ezen a napon Adamik tizedes nem sokat beszélt, úgy tett, mintha engem észre sem venne, és Filippónak is csak annyit mondott, hogy megjött a konzerv, és hogy sört most nem kér, majd máskor. A hátizsák tartalmát a tizedes a marhavagon deszkáira borította, a töltött káposztás konzervek szanaszét gurultak, a zajtól alig hallottam, hogy Adamik kihívja Filippót a vagonból. Amit beszéltek, nem sokáig tarthatott, mert mire sikerült egy helyre gyűjtenem a kóbor konzerveket, Filippó visszatért. Bizonytalannak láttam, olyannak, mint még azelőtt soha. De a bizonytalanság hamar eltűnt az arcáról, talán ha néhány másodpercig volt ott, s aztán Filippó ismét olyan lett, mint máskor. Bemegyek a városba, kora délután itt vagyok, mondta, és kabátjába gyűrve az ócska műbőr fülesszatyrot elindult. Már több száz méterre járt, amikor utánanéztem. Határozott és nagy léptekkel ment a friss hóban. Behúztam a marhavagon ajtaját, hogy ne menjen ki a meleg. 
Egész nap nem csináltam mást, csak tüzeltem, és már délelőtt ki-kilestem a vagon rácsos ablakán, hogy lássam, jön-e Filippó. Nem jött, se kora délután, se később. 

Aznap éjszaka rosszat álmodtam, olyat, ami azóta többször visszatér.

Az álomban két egyforma ember jött egyforma bőrkabátban. A vágóhídnál szálltak ki egy katonai dzsipből, s ugyanolyan határozott és nagy léptekkel indultak a marhavagon felé, mint ahogy Filippó aznap reggel távozott. Egyikük elhúzta a vagon ajtaját, a másik meg azt mondta, gyere, öcsi, kocsikázunk. Felvettem a lódenemet, és indultam. Amint leértem a talpfák közé, az egyik bőrkabátos megfogott, nem erősen, csak éppen rátette a kezét a karomra, a másik meg fellépett a marhavagonba, kigombolta a kabátját, aztán a nadrágját, és levizelte a tüzet meg a kályhát. Azt hiszem, ekkor kezdődött bennem a félelem. A vágóhídhoz vezető úton indultunk el a kocsi felé, s az járt a fejemben, hogy azon betoncsíkon, amin korábban az állatokat kísérték utolsó útjukra, most én megyek. A gondolattól megrémültem, ezért másra próbáltam terelni a figyelmemet. A hófoltokat néztem, a sarat, meg a tócsákat, ami a délelőtti hóból maradt, és a hólében feloldódott ürüléket a betoncsíkon, ami a Hold fényében úgy csillogott, mint az arany. 
A dzsip hátuljában, ahová be kellett szállnom, Benjámin bakter és egy szemüveges férfi ült. Korábban sok minden átfutott rajtam, s addig a pillanatig, míg ki nem nyílt a dzsip hátsó ajtaja, abban reménykedtem, hogy az otthonba visznek. Ám amikor megláttam Benjámin bakter csodálkozó és félelemről árulkodó arcát, már biztosan tudtam, hogy sokkal többről van szó. A két egyforma ember előre ült, és a város felé indultunk. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de az meglepett, s ettől a félelem csak még nagyobb lett bennem, hogy átmentünk a városon, s csupán jónéhány kilométerrel arrébb, miután befordultunk egy mellékútra, és áthaladtunk egy erdősávon, álltunk meg. Egy kastélyforma épület előtt parkoltunk, két nagy autó mögött. Az autók feketék voltak, az épület sárga, és a hatalmas ajtóig lépcsősor vezetett. Órákig tartott míg felértünk, legalábbis akkor úgy éreztem. S azt is éreztem, hogy valami visszafordíthatatlan történik, olyan, aminek nem szabadna. 
Az épület kissé túlméretezett előcsarnokából lépcső vezetett fel egy hosszú folyosóra, ahonnan jobbról és balról is ajtók nyíltak. Az ajtók egyikén-másikán kijött vagy bement egy-egy sötét öltönyös ember, többnyire húsz-harmincévesek, kezükben mindenféle gépelt papírokkal. Néhányan közülük elhaladtak mellettünk, ám egyikük sem nézett ránk, de a minket kísérő bőrkabátosok sem vettek róluk tudomást. Benjámin bakter a szemüveges férfival és a másik kísérőnkkel együtt bement az egyik ajtón, amire semmi más, csupán egy kilences szám volt felírva. Én tovább mentem a másik bőrkabátossal, egészen a harminchetes ajtóig. Kísérőm oda kopogott be, s meg sem várva a választ benyitott, kitárta előttem az ajtót, és elment. Az előzmények után arra számítottam, hogy a szobában durva emberek lesznek, és mindenféle kérdéseket tesznek majd fel. Ehelyett csak egy szőke fiatalember volt ott, aki az íróasztala mögött ült, és aki hasonló fekete öltönyt viselt, mint azok, akikkel a folyosón találkoztunk. A fiatalember azt kérte, hogy vegyem le a kabátomat és foglaljak helyet. Amikor leültem az íróasztal előtti székbe, elém tolt egy gépelt papirost, és azt mondta, ezt írjam alá, s már végeztünk is. A papír tetejére a nevemet és a születési dátumomat írták fel, meg anyám és apám nevét. Ezen kívül mindössze húsz gépelt sor lehetett az oldalon. Hozzákezdtem, hogy elolvassam, de a fiatalember sürgetett. Igaz, csak annyit mondott, hogy mi lesz már, ám ezt olyan hangsúllyal, hogy éreztem, nincs időm olvasgatni. Ennek ellenére, miközben a tollért nyúltam, átfutottam a szöveget. A nevemet többször leírták, és a Filippóét is, de néhány számomra idegen név is volt a papíron. A szövegben egyebek mellett az állt, hogy azokat a feljegyzéseket, amelyeket Filippó négy-ötnaponta készített a laktanyában folyó tevékenységről, az ő utasítására én égettem el aznap délután a laktanya tulajdonát képező és onnan kicsempészett tűzhelyben. Dátum is volt a papíron, a fiatal férfi amellé bökött ujjával, s azt mondta, némi gúnnyal a hangjában, hogy ott kell aláírnom, igazán nem nehéz feladat. Miután a dátum mellé biggyesztettem a nevem, azt kérdezte, van-e még az ügyről valami közölni valóm. Én bizonytalanul ingathattam a fejem, mert a fiatalember felállt az asztaltól, szigorú tekintettel nézett rám, és megkérdezte, hogy tudom-e, melyik napra tervezte Filippó szökésünket az államhatáron. Nem beszéltünk ilyesmiről soha, ezt válaszoltam, azt hiszem, vagy valami ehhez hasonlót. Láttam, a fiatalembert nem lepte meg a felelet, az arca inkább elégedettséget tükrözött. Visszaült az íróasztalhoz, s nem is kérdezett többet, de ha kérdezett volna, akkor sem árultam volna el, hogy Filippó meg én Kanadába készülünk.
Már több mint egy hónapja, hogy Filippót várom. Volt időm gondolkodni a történteken, és tudom, nagyot hibáztam. Egyetlen mentségem, hogy Kanadáról nem beszéltem. Mióta Filippó elment, a vagon megváltozott, most már van ágy, és egy keskeny rácsos ablak, szemmagasságban. A változást követő első nap reggelén azt hittem, az ablak tejüvegből készült, de aztán rájöttem, hogy csak az éjjel esett nagy hó takarta el a kilátást. A hó még aznap elolvadt, és beszűrődött a délutáni napfény. Úgy emlékszem, ez a délutáni napfény volt az első jó dolog, ami történt velem azóta, hogy Filippót nem láttam. Néhány hete figyelem a látóhatár szélét, és egyre biztosabb leszek abban, hogy hegyek vannak ott, hiszen a távolban napról napra ugyanazok a körvonalak rajzolódnak ki. Ám a kulcsos ember, aki reggelente kikísér a vécére, s napjában háromszor ételt hoz, nem mond semmit a hegyekről, hiába kérdezem. Legföljebb a fejét ingatja, vagy nevet. Néhány napja papírt és ceruzát hozott, és azt mondta, írjak le mindent, ami eszembe jut, hogy addig se unatkozzam. A kulcsos ember nagyon rafináltnak hiszi magát, de eldöntöttem, hogy egyetlen sort sem vetek papírra, vagy ha mégis, nem mutatom meg neki. 
Legalábbis addig, míg Filippó vissza nem tér hozzám.