Út haza

Kanada

Különös föld alatti történések

Egy kis geometria

Kimenő idő

Megállította-e Sárga Mihály az idő kerekit?

Szabovnyik Zsuzsanna

Különös föld alatti történések

Augusztus elején több újság is első oldalon számolt be arról, hogy egy dél-alföldi kisváros mellett néhány kilométerre, egy föld alá temetett kastélyromból előkerült az a már halottnak hitt negyven ember, akik valamivel több mint egy esztendővel azelőtt, pontosan háromszázhatvanhat nappal korábban tűntek el. A csoport tagjai tavaly július utolsó napján távoztak otthonaikból azzal, hogy a kastélyrom nagytermébe mennek egy előadásra, s hogy néhány órán belül hazaérkeznek – emlékeztettek az egy évvel korábbi történésekre a cikkírók. Az eltűnésekről a helyi rendőrkapitányságra már az esti órákban több bejelentés befutott, ezért röviddel éjfél után a helyszínre járőr ment. A föld alatti kastélyrom egyetlen termében azonban senkit sem találtak. Hajnalban egy nagyobb csapat indult el, hogy átfésülje a környéket, ám a végül kétnaposra nyúló kutatás sem hozott eredményt. Az ügyről még néhány napig írtak a lapok, s a csoport eltűnését követő héten a televízió egyik csatornáján kerekasztal-beszélgetést is láthattak a nézők, de a meghívott családtagok és a hatóságok képviselői csupán a már korábban ismert tényeket tudták elismételni.
A csoport rejtélyes előbukkanását követően a rendőrség képviselője nem kívánt nyilatkozatot adni, az eltűntek pedig, akik épen és egészségesen kerültek meg, nem értették, miért a nagy felhajtás körülöttük. Közülük többen fenntartásokkal, többen döbbenten fogadták a hírt, mely szerint egy esztendő telt el azóta, hogy lementek a föld alatti kastélyrom nagytermébe S. F. művészettörténész előadását meghallgatni. A csoport tagjai több interjút is adtak, ám azokban csupán arról számoltak be, hogy az előadás elhangzását követően, amit S. F. művészettörténész helyett végül az egyik fiatal képzőművész tartott meg, elhagyták a kastélyromot.
Az ügy rövid időn belül ismét lekerült a lapok címoldaláról, és néhány nap elteltével a tévé és a rádió hírműsorainak éléről is. A rendőrség azonban a szokásos eljárást követően pszichiáterek segítségét kérte, akik a csoport tagjait hipnotikus állapotban is meghallgatták a történtekről. Az eljárást a szakemberek és a hatóság a nyilvánosság teljes kizárásával folytatta le. A sajtót csak hetekkel később informálták, de a rendőrségi közlemény eredménytelenségről számolt be. Most a szakemberek által rögzített hanganyag segítségével, illetve több hónapos kutatómunka eredményei alapján próbáljuk meg rekonstruálni az eseményeket.
*
Több, egymástól független forrásra támaszkodva feltételezhető, hogy a kastélyromot ötvenegy esztendővel ezelőtt takarta el a domb. Hogy a többezer tonnányi föld hogyan került oda, hogyan temette maga alá a romot, vagy akkor még ép kastélyt, nem tudni. Egy biztos: a laikus szemlélő nehezen talál rá a föld alatti kastélyrom néhány éve épített apró bejáratára. Tavaly július utolsó napján S. F. ötven év körüli művészettörténész harminckilenc fiatal képzőművészt vitt le a kastély bejárat melletti nagytermébe. Előadás-sorozatának egyik óráját kívánta ott megtartani. A vakolatlan téglafalra már korábban vetítővásznat akasztott, s gondosan elhelyezte a diavetítőt is, így amikor a fiatalok elfoglalták helyüket a magukkal hozott ülőalkalmatosságokon, minden bevezető szöveg nélkül megkezdhette a diaképek vetítését. Az első felvételen egyik tanítvány, V. A. pontosan egy évvel azelőtt festett olajképe volt látható. A címe: Elohimtól Elohimig. A kép tizenkét fázisban mutatott egy bohócképű figurát. Az első és az utolsó fázis, az apróbb eltéréseket figyelmen kívül hagyva, megegyezett. A közbeeső szakaszok bohócképű figurája – V. A. és S. F. szavaival nevezzük Elohimnak – egy-egy fázisban is jelentős metamorfózison ment át, olyannyira, hogy hatodik megjelenési formájában már nem is emberi lényre, inkább egy medúzaszerű valamire hasonlított, de a végére, a tizenkettedik fázisra mégis visszatért eredeti önmagához. S. F. elítélően beszélt az alkotásról, de ezt olyan árnyalt eszközökkel tette, hogy még az alkotás készítője, V. A. is hajlott elfogadni érveit, bizonyos fenntartásokkal.
A második és – S. F. eredeti elképzeléseivel szemben – egyben utolsó diakép egy fényképfelvétel volt, mely a kastélyromot takaró dombot ábrázolta, bal szélén az apró bejárattal. A fotó nyáron készült, a fák lombjának színe és a fű zöldje uralkodott rajta, s ez kiegészült a kép előterében lévő virágok színorgiájával – amint azt S. F. művészettörténész is mondta.
Amikor S. F., szokásához híven, egy hosszú, már-már követhetetlen körmondatba kezdett, akkor történt meg az első valószerűtlen esemény. Először V. A. vette észre a változást. A diakép előterében a virágok elhullajtották szirmaikat, és száradni kezdtek. Ezzel egyidőben a felvétel jobb szélén a fű foltokban sárgult, a fák lombjai pedig elveszítették zöldjüket. V. A. megdörzsölte szemét, még egyszer jól megszemlélte az immár önálló életet élő fényképfelvételt, aztán a mellette ülőre nézett, aki szintén tágra nyílt szemmel figyelte a vetítővásznat.
S. F. végére ért a körmondatnak. Észrevette a hallgatók nyugtalanságát, de annak okát csak e lélegzetvételnyi szünetben értette meg. Madárcsicsergést hallott a háta mögül, a vászon felől. Megfordult. Ekkor a fényképfelvételen már sűrű pelyhekben hullt a hó. Döbbenten meredt a vetítővászonra. Ott a hólepel néhány másodperc alatt eltűnt, virágok nőttek ki a semmiből – S. F. közelről mindezt jól látta –, a fű kizöldült, s ismét hallhatóvá lett a madárcsicsergés.
A művészettörténész hátrálni kezdett, szeme szinte rátapadt a vászonra, úgy ült le a hallgatók közé, hogy másodpercekre se veszítse szem elől a látványt.
Nem telt el sok idő, a fényképfelvétel szélén megjelent a fiatal képzőművészek csapata, élükön S. F. művészettörténésszel, amint együtt haladnak a kastélyrom apró bejárata felé, kezükben székek, pokrócok, mindazok az ülőalkalmatosságok, amelyeken most helyet foglalnak, s zavart tekintettel figyelik a nem várt történéseket.
Amint a vásznon S. F. lehajolt és eltűnt a bejárat szűk nyílásában, abban a pillanatban megjelent életnagyságban a bejárat melletti nagyteremben, mintha akkor érkezett volna, és már onnan, nem a hallgatók közül követte az eseményeket. Amikor S. F. belépett a terembe, azt üresen találta, amin nem is lepődött meg, annál inkább azon, hogy a diavetítő üzemel, s a már előre odakészített vásznon egy színes film képei peregnek. A vásznon az előadásra érkezők sorra bújtak be a szűk nyíláson, s amint ott egy-egy hallgató eltűnt a domboldali üregben, abban a pillanatban megjelent S. F. mögött, a bejárat belső nyílásánál. V. A. utolsóként bújt át az üregen, így a terembe is utolsóként lépett, akkor, amikor már S. F., illetve a hallgatók nagy része helyet foglalt. V. A. megvárta, míg a fiatal képzőművészek elhelyezkednek a székeken és a pokrócokon, aztán a diavetítőhöz lépett, egy pillantást mért a hallgatók között helyet foglaló S. F. ötven év körüli művészettörténészre, laza mozdulattal kivette a vetítőből a fényképfelvételt, s egy hosszú, már-már követhetetlen körmondatba kezdett.
*
Az, hogy a fent leírtak miként történhettek meg, a hipnózisban készült beszámolókból nem derül ki. Azonban az érdekes lehet, hogy röviddel az események után az előadáson részt vevő hallgatók néhány tagja A Művészet Ideje Képzőművészeti Társaság néven csoportot alakított. A nyolcfős társaság vezetője V. A. lett. A csoport megalakulásáról szóló információ tőle származik, ám ezen a tényen kívül csupán annyit volt hajlandó elárulni, hogy dolgoznak, s hogy a nagyközönség előtti bemutatkozásuk a föld alatti kastélyrom nagytermében lesz.