Út haza

Kanada

Különös föld alatti történések

Egy kis geometria

Kimenő idő

Megállította-e Sárga Mihály az idő kerekit?

Szabovnyik Zsuzsanna

Kimenő idő

Szegény Gulyás Petinek

Mondjuk, ’75-öt írunk, nem, inkább ’70-et. Lehetnél huszonöt éves, vagy inkább húsz, az szebb kor, a legszebb. Mondjuk tavasz van, nagyon tavasz, s te, falusi gyerek, megérkeznél a Városba. A kilenc óra nulla ötös gyorssal érkeznél a Nagyállomásra, mert lenne kilenc óra nulla ötös gyors, s mert lenne Nagyállomás. A nyüzsgő tömegben először csak kapkodnád ide-oda a fejed, aztán, nyájösztön, megindulnál egy nagyobb csoporttal az aluljáró felé. Később megtorpannál kicsit, látva, hogy a csoportból minden felfelé vezető lépcsőnél leválik egy-két ember. Döntened kellene, kivel tartasz, s hamarosan kiderülne, választásod helyénvalónak bizonyult, ugyanis a Nagyállomás belső épületében állnál, ott, ahová először is el akartál jutni, hogy e helyen, mint kezdőponton, hosszú másodpercekre elidőzve szádban érezd a lehetőségek fojtogató, ám mégis kellemes ízét. Ott állnál tehát a Nagyállomás belső épületében, az igazoltatást végző rendőröket ügyesen kikerülnéd, s eljutnál végre addig a kétszárnyas ajtóig, ami tárva lenne a Város szívébe vezető sugárútra. Ekkor zsebedbe nyúlnál, hogy megnézd, elég-e az apród néhány villamosjegyre, mert időközben észrevennéd, villamosvasút vezet a központba. Ez a jármű ugyan idegen tőled, de látszólag az egyetlen lehetséges módja a gyors helyváltoztatásnak. A jegypénztárhoz lépnél, ami a jobb kezed felé esne, s egy marék érmét borítanál a mosolygós vagy éppen szomorú, de mindenképpen szemüveges fiatalasszony elé, az üvegtálkába. Ő átnyújtaná az utazásra jogosító papírszeleteket, te pedig ellépnél onnan, mielőtt visszaadná azt a néhány fillért, amit kedvességéért vagy éppen szomorúságáért, de mindenképpen neki szánnál. Könnyedén sétálnál ki a kétszárnyas ajtón, egyrészt, mert megilletődtél az eddig soha nem tapasztalt morajtól, s ezt ilyen buta módon próbálnád kompenzálni, másrészt, mert látnád, kár sietned, hisz a megálló fél percre sincs, és a villamos még sehol. Azután megérkezne az is, az ajtó előtted nyílna ki, s te utat engednél néhány jeggyel rendelkező felszállónak, hogy lásd, miképpen kell a lyukasztó automatába tenni a sárga téglalapokat. Helyet foglalva megnyugodnál kissé, nem olyan ördöngös dolog ez, nem is automata, egyszerű mechanikus szerkezet. El is mosolyodnál oldódó szorongásodon, s e mosoly közben félrefordítanád a fejed, az ablak felé, mert bizonyára ablak mellé ülnél. Ekkor pillantanád meg őt, amint futva közeledik feléd, ugyanazon szárnyas ajtón jutva át, amit az előbb te hagytál el. Tekintete rád kanyarodna, mert először azt hinné, hogy az a valaki, aki te vagy, rajta mosolyog, s csak azután, amikor szemeddel bocsánatot kérnél, értené meg, s mosolyodna el kedvesen most már ő, hogy bántani nem akartad. Akaratlanul rándulnál össze, mert ebben a pillanatban berregni kezdene az ajtó fölött valami szerkezet, s öntudatlanul harapnád meg kissé az alsó ajkad, másodpercekig szorongnál, hogy vajon eléri-e, csak érje el az a tündérszerű lény a berregő villamost. Igen, ezt gondolnád, mert húszéves lennél, a legszebb kor, alig tíz évnyi járóföldre a mesék birodalmától. Néhány ólomlábú pillanat után nyugodnál csak meg, amikor mögötte látnád csukódni az ajtót, fel is sóhajtanál akkor, de csupán belülről, hogy ne hallja senki meg. Aztán ismét elfordítanád tekinteted az ablak felé, tudva, van még időd jól szemügyre venni őt, s tudva, hogy a tündérfélék vakítóak, akár a Nap, csak hunyorítva, vagy óvatosan, szeme sarkából pillanthat rájuk az ember. Várnád az alkalmat, hogy megfigyeld tüzetesebben, s a pillanat nem is késlekedne: a lány leakasztaná nehéz hátitáskáját a válláról, s te a mozdulatra, mint bárki más, feltűnés nélkül odapillanthatnál. Tekinteted, mintha csak véletlenül, megakadna arcán, s látnád, ez cseppet sem zavarja, inkább mintha megnyugodna tőle. Hálád jeléül, s hogy a kapcsolatfelvételt most már egyértelművé tedd, arrébb tolnád pár centiméterrel hátizsákodat, mert neked is lenne, hisz munkát és szállást keresni jöttél a Városba. Anna, ez lenne a következő gondolatod, Annának hívhatják, akik ismerik, igen, ez kiolvasható tekintetéből, előbbi légies szárnyalásából, ahogy a megálló felé szaladt. Annának hívhatják, gondolnád, s nem is tündér ő, de angyal, hisz a tündérek csupán a mesékben léteznek, ám az angyalok, amint azt most megtapasztaltad, leszállnak olykor közénk az ég és föld közötti világból. Ezt gondolnád, s még azt, hogy az Anna és az angyal azonos hangokkal indul, s az A jelentheti a kezdetet, egy kapcsolat kezdetét, mondjuk, a tiédet egy angyallal. Ilyen bugyután érvelnél, okokkal próbálnád alátámasztani megérzésedet, hogy Anna a neve ennek a lénynek, nem is lehet más azzal az őzszemével és a hosszú szőke hajával. És ekkor megnéznéd jobban, s nem tudnád eldönteni, szőke-e tényleg, vagy barna, de eszedbe jutna, falusi gyerek, hogy a mezők is szőkék, s már biztos lennél a névben, mert azt hinnéd, hogy a költő Annája is ilyen ártatlan, őzszemű volt, hisz azt nem tudnád, húszéves vagy, a legszebb kor, hogy ő homlokegyenest ellentéte volt ennek a lánynak, s csak a költő látta olyannak, amilyen lehetett volna. Efféléken jártatnád agyad talán még percekig, ha nem történne meg számodra váratlanul az, ami egy kis előrelátással valószínűsíthető lett volna: Anna a hátára veszi a zsákot, közelebb húzódik az apró lépcsőfokokhoz, félreérthetetlenül jelzi szándékát. Rádöbbenve erre, hirtelen zuhanni kezdenél gondolataid lebegéséből, és egy pillanat múltán önkéntelenül nyúlnál a hátizsákodért, állnál fel, s indulnál a nyitott villamosajtó felé, ahonnan Anna, mielőtt lelépne a járdaszigetre, visszanézne egy másodperc erejéig kedvesen, hogy lássa, jössz-e már. S te mennél, vinne a lábad, mert oly mindegy, hol szállsz le, a Város melyik részén nézel majd albérlet után. Talán ő a vezérangyalod, gondolnád, az utat mutató csillag, a csodaszarvas, akit épp az albérlet okán rendelt melléd a Sors. Leszállnál hát, s első benyomásod az lenne, mintha jártál volna már itt, mintha álltál volna ebben a megállóban, nézted már tűnődve az ellépdelő Annát ugyanitt, ugyanebben a térben és időben, s valahogy mégis máskor és máshol. Dézsá vü, artikulálnál kereken csücsörítve, dézsá vü, mondanád, csak úgy, magadnak. De nem sokáig rágódnál ezen az egyébként is légies falaton, másodpercekig tétlenkednél csupán, hisz Anna ezalatt átjutna a gyalogjárdára, s visszafordíthatatlanul közeledne a Tér egy kiválasztott pontja irányába, a Teret körülbástyázó épülettömbök egyike felé. A házat övező pázsitról lesne csak vissza, de akkor biztatóan, ugyanakkor mosolyogva tehetetlenségeden, ahogy ott állsz még mindig a járdasziget kellős közepén, magadra hagyatva a szétoszlott leszállóktól, burleszkbe illő elesettséggel arcodon, s látszik, rohannál át a suhanó autóáradat között hozzá, hogy megszólítsd, hogy mondj neki valamit, bármit, mielőtt végérvényesen elnyelné őt az arctalan házak dzsungele. S ekkor, rövid időre, szabaddá válna a hozzá vezető út, s te szaladnál, át az aszfalton, a járdán, a csöppnyi parkon, egészen a tömböt szegélyező keskeny füves csíkig. Még látnád, amint lassan eltűnik az egyik lépcsőház üvegajtaja mögött, s már tudnád, ma nem szólíthatod meg. De nem bánkódnál, helyette hirtelen melegség öntene el, ilyen lehet a boldogság, gondolnád, melegség öntene el, mert azt is tudnád, sikerült a szeretet helyét behatárolnod a Városban, az ideje pedig minden másodperccel közelebb kerül most már. Talán hogy pontosítsd a helyet, elindulnál az üvegajtó felé, az halkan csukódna mögötted, kizárva ezzel az utcai morajt, s így hallanád a felfelé tipegő lábak neszét. Csendben osonnál egészen a hatodik pihenőig, honnan jól látnád az ajtót, amelyiken Anna belép. Kettesével vennéd lefelé a lépcsőket, s közben azt a verset mondanád-dúdolnád, melyet te költöttél át tizenkét évesen egyik akkori kedvencedből, hogy ha mondod magadban, a ritmusra ráismerj, de mégse gondolj a libasültre, mert akkor összefut szádban a nyál. De szeretnék polip lenni, / nyolc karomat zsebre tenni / – dúdolnád önfeledten –, / szél lengetné a kalapom, / ha volna szél, s kalapom, / -pom, -pom, -pom, toldanád meg kicsit a sort, hogy kijöjjön a legalsó lépcsőfokig. A tömböt elhagyva, a járdáról, ahonnan már jól látható az az ablak, amelyik minden valószínűség szerint az Annáéké lehet, visszafordulnál, hogy jól megnézd magadnak a helyet, másnap, ha erre jársz, véletlenül se vétsd el. S ekkor, ahogy az ablakot keresnéd, váratlanul megpillantanád Annát az egyik erkélyen, két kézzel kapaszkodna a korlátba, haját lobogtatná a friss tavaszi szél. Angyal, gondolnád most is, s szemed fókuszát arcára helyezve meglelnéd ismét mosolyát. Hátrálva mennél már a villamosmegálló felé, bele-beleütközve néha egy-egy járókelőbe, ilyenkor groteszk kérdőjelként tükröződne vissza ügyetlenséged Anna lágy tekintetén. Hallanád közben a hátad mögött lassító villamost, már-már szembefordulnál vele, de ugyanebben a pillanatban észrevennéd Anna arcán a hirtelen megfagyó mosolyt, az átmenet nélkül beköszöntő telet, amit nem értenél, ám nem is lenne időd, hogy megértsd, mert jobbról, ahonnan eddig a villamos csikorgott füledbe, hatalmas csattanást hallanál, s amikor meglátnád a bordó autó fémszínű lökhárítóját, akkor is csak azt értenéd meg, hogy a csattanás valahogy belőled jött, a csattanás valahogy te vagy. Amikor magadhoz térnél a Kórház egyik betegszobájában, nem tudhatnád, hogy a szerencsétlenség utáni dermedt kábulatából felriadó Anna telefonozott a mentőkért, miként azt sem, hogy másnap, azaz ma, a kora reggeli órákban már érdeklődött a Kórház baleseti sebészetének ügyeletesénél, milyen állapotban van az a fiatalember, akit tegnap délelőtt szállított be egy mentőautó a Térről. Így azt sem tudhatnád, hogy Anna nem ment be a Gimnáziumba, helyette levest főzött neked, de érdeklődésére, hogy meglátogathat-e, s hogy mikor, elutasító választ kapott, mivel a Kórházban látogatási tilalom van. S nem tudhatnád, hogy Anna ennek ellenére kinyomozta, melyik kórteremben fekszel, s hogy anyja egyik tanítói köpenyét magára öltve mégis elindult hozzád az ételhordóval. S nem tudhatnád, hogy a Kórház előtt ácsorogva kivárta azt a pillanatot, amikor a mentősök egy hordágyon fekvő szívbeteg hölggyel sietve elhaladnak a portásfülke előtt, s hogy ő ezekhez csapódott mesterkélten fontoskodó arccal, mintha mindig is hozzájuk tartozott volna. S nem tudhatnád, míg végiglépkedett a hosszú folyosón, háromszor is összetalálkozott a valamiképpen mindig szembejövő nővérek apró csapatával, s olyankor, mintha csak véletlenül, másfelé figyelve ment el mellettük, nehogy észrevegyék a számukra idegen arcot, mert akkor mindenféle magyarázkodás ellene, s így ellened is szólna. Nem, nem tudnád ezt, csupán azt látnád, hogy résnyire nyílik a kórterem ajtaja, s egy lány bekukucskál rajta. És látnád, hogy amikor tekinteteden megakad kutató szeme, kissé félénken, s mégis kedvesen elmosolyodik. Azután beosonna, csendben, teste mellett szorongatva az ételhordót ágyadhoz menne, és ismét elmosolyodva halkan azt mondaná: meleg még. Meleg még, mondanád te is, amikor rátennéd a kezed az ételhordó fémfalára, aztán megkérnéd a lányt, hogy segítsen felállni, mert el kell érned a kilenc óra nulla ötös gyorsat. Ő segítene, de nem értené, hogy milyen gyorsról beszélsz, ezért te elmagyaráznád, hogy feltétlenül ott kell lenned a kilenc óra nulla ötösön, hogy elmehess a Városba, megismerni a lányt, akit minden valószínűség szerint Annának hívnak. Nem tündér ő, magyaráznád, nehogy félreértsen a lány, nem tündér, hanem angyal, ugyanis a tündérek csak a mesében léteznek, és vakítóak, akár a Nap, de az angyalok valóságosak, mondanád, leszállnak olykor közénk az ég és föld közötti világból. Jól van, mondaná Anna, megsimogatna, és te azt hinnéd, érti már, miről beszélsz, milyen fontos neked az a lány, ezért legyintenél, hogy hagyja csak azt a néhány fillért a szemüveges nőnél az üvegtálkában, inkább segítsen a hátizsákodat feltenni a járműre, és szóljon a vezetőnek, hogy el ne induljon, és ne is berregtesse olyan kíméletlenül azt a szerkezetet. Mért csenget, amikor látja, hogy Anna fel akar szállni, szalad, de lehet, hogy így sem éri el a villamost. És akkor mutogatni kezdenél a jármű vezetője felé, megharapnád az alsó ajkad, és a lábaddal nagyokat dobbantanál, hogy figyeljenek már, úristen, hát nem veszik észre, hogy Anna lemarad?! Itt van már Anna, felszállt, mondaná Anna, és ismét megsimogatna, hogy megnyugodj. S te erre tényleg abbahagynád a bosszankodást, és talán meg is nyugodnál. Azután, amikor a lány segítene leszállni a villamosról, kereken csücsörítve artikulálnál, dézsa vü, mondanád, mert úgy éreznéd, mintha jártál volna már itt, mintha álltál volna ebben a megállóban, nézted már tűnődve az ellépdelő Annát ugyanitt, ugyanebben a térben és időben, s valahogy mégis máskor és máshol. Bár sejtenéd, ma nem szólíthatod meg, nem bánkódnál, helyette hirtelen melegség öntene el, ilyen lehet a boldogság, gondolnád, mert nem tudnád, hogy összevizelted magad a kórterem kellős közepén, s csak azért érzed azt a melegséget. Még látnád, amint Anna lassan eltűnik a lépcsőház üvegajtaja mögött, s te utána indulnál, hogy megszólítsd mégis, hogy mondj neki valamit, bármit, mielőtt elnyelné őt az arctalan házak dzsungele. Igen, utána indulnál, mert nem tudnád, Anna azért ment ki a kórteremből, hogy valamilyen ruhát keressen, amivel feltörli majd a gőzölgő tócsát. Nem, nem tudnád ezt, csak azt tudnád, hogy megvan, amit kerestél, hogy sikerült végre a szeretet helyét behatárolnod a Városban, az ideje pedig bizonyára minden másodperccel közelebb kerül most már.