Út haza

Kanada

Különös föld alatti történések

Egy kis geometria

Kimenő idő

Megállította-e Sárga Mihály az idő kerekit?

Szabovnyik Zsuzsanna

Kiss Ottó:

Út haza

Azt álmodtam, Varró Margit a várudvaron ül. A dús fűre tett zsámolyon. Tudtam, hogy halott. A feje helyén a telihold volt, a visszaverődő sárga napfény bevilágította az éjszakai várudvart. A szürke kráterekből jöttek az üzenetek felém, de nem szavak, hanem érzések. Varró Margit valami olyasmit akart, hogy utazzak haza hozzá, legyek ott a temetésén.
Csörgött a telefon, az álom megszakadt. Nyikos hívott, azt kérdezte, tudom-e, hogy Varró Margit tegnap meghalt. A testet nem akarják ebben a melegben sokáig tartani, ma délután lesz a temetés. „Várlak a hídon.”
Vonattal mentem. Üres vagont kerestem, de nem találtam. Beültem az utolsó kocsiba. Egy nő volt ott meg egy tinédzser lány. „Anya és lánya.” A tinédzser egy kirándulásról beszélt, közben a pattanásokat kapargatta az arcán. Valami barlangtúrán jártak a fiújával, akit Gábornak nevezett. A lány azt bizonygatta, hogy az a barlang egyáltalán nem volt veszélyes. „Persze vannak más barlangok, olyanok is, ahová nem menne be még képzett barlangász se. De itt csak egy kis víz volt, néhány centis és nagyon hideg. Jólesett ebben a hőségben.” „Csoda, hogy nem fáztál meg, te lány.” „A levegő is ötfokos volt, mint a víz.”
Elhagytuk az állomás épületét. Kinéztem az ablakon, tél volt. Befagyott az Élővíz-csatorna vize, korcsolyáztunk rajta Nyikossal. Ő ment elől, nagyon gyorsan. Visszanézett néha, olyankor nevetett. „Nem bírod, öreg, a tempót?” Megbeszéltük, a zsilipig megyünk. Hét híd van addig. Amikor Nyikos besiklott az első híd alá, rögtön elsüllyedt. Ott nem fagyott be a csatorna vize. Láttam, ahogy arcán a mosoly halálfélelemre vált. Egy perc is eltelt, mire megfelelő botot találtam, hogy kihúzhassam. Amikor otthon az anyja megszárította a haját, Nyikos odahajolt hozzám, hogy megsúgja a titkot. „Varró Margit is ott volt a jeges vízben, visszhangzott a nevetése a híd alatt, mint valami barlangban, de azért segített. Ő tette a botot a partra, hogy megtaláld.”
„Gábor olyan okos, sok új kifejezést is tanulok tőle.” „És mit tanulsz még tőle?” „Ugyan, anya!” „Ne kapargasd annyit a pattanást, mert elfertőződik!” „A múltkor például azt mondta, hogy a Föld nem is föld alakú, hanem geoid.” „Az mindegy, kislányom.” „Már hogy lenne mindegy?” „Ugyanazt jelenti, csak latinul.” „A geoid nem is latin, hanem görög szó, Gábor azt mondta.” „Biztosan.” „Szóval először azt hitték, hogy a Föld lapos, aztán jött Kopernikusz meg Galilei. Kopernikusz azt állította, hogy nem is a Föld van a középpontban, hanem a Nap. Akörül forog a környéken minden. Galilei meg be is bizonyította, és távcsövet csinált, hogy tanulmányozza a napfoltokat meg a Hold hegyeit. Kopernikuszig mindenki csak azt hitte el, amit látott. Meg sokan most is. Ha kinézel az ablakon, olyan, mintha lapos lenne a Föld. De az űrhajóból látszik, hogy nem az.” „Geoid.” „Az, geoid. Azt mondja Gábor, nem is biztos, hogy geoid, csak most meg úgy látjuk az űrhajóból. Már aki látja. De lehet, hogy az egész bonyolultabb. Mert ha van Föld meg Naprendszer, a párjának is meg kell lennie valahol. Negatívban. Mindennel így van. Van pozitív meg negatív oldal, van jobb kezünk meg bal, van férfi meg nő, világosság és sötétség, születés és halál. A Naprendszer sem lehet önmagában meg a Föld sem.” „Negatív geoid. Mondtam, hogy ne kapargasd a pattanást, mert elfertőződik.” „Jól van, na... Azt mondja Gábor, hogy amit mi látunk, az a múlt. A csillagoknál is így van, tudod, amit mi látunk, a fényt, az nagyon régen indult el, több száz év, mire ideér. Lehet, hogy a csillag már nincs is, felrobbant, mi meg látjuk. Gábor szerint minél több múltat látunk, annál gyorsabban jön a jövő. Mint az embereknél. Minél öregebb valaki, annál gyorsabban telik az ideje. Hát a világ is ilyen. Annyi a múltja, hogy úgy felgyorsult, nézd meg. Régen az emberek évekig elcsámcsogtak egy-egy felfedezésen, most meg annyi van, nem is lehet követni. Nemsokára ott tartunk, hogy amit kigondolunk, már meg is valósul. Aztán egyszer csak átfordul az egész és a jövőt látjuk, nem a múltat. Gábor szerint lehet, hogy már így is van, csak nem vettük észre. Látjuk azokat a valamiket, amik mi leszünk.”
Kinéztem a vonatablakon, nyár volt. Varró Margit fehér fürdőruhában ment az uszodaparton. Rózsaillat lengte körül, mint mindig. A zuhanynál megállt, letusolt, a szeméremdombja és a mellbimbói átlátszottak a fehér bikinin. Meztelenül ment vissza a törölközőhöz. Nem zavarta, hogy nézik. Lehet, hogy észre sem vette, soha nem figyelt senkire. Amikor Nyikos közel akart kerülni hozzá, Margó megriadt, mint az őzek. De a strandon nyugodt volt, hanyatt feküdt a törölközőn, a Nappal szemben, a lábát szétvetette, mintha csak a Napot akarná befogadni az ölébe. A Napot meg a környék fáit, a fenyőt és az akácokat akarná befogadni. Az uszoda lépcsőjén éneklő rigót és a turbékoló galambot a fenyőn. A kerítést, a járdákat, a kaviccsal leszórt utakat, a fürdőmestert a fehér rövidnadrágban, a szájában síppal. A parkot, a madaras szoborral és a kastélykerttel. A napernyőt az uszoda előtt, a padokat a strandpapucsokkal és a törölközőkkel, a tegnapi újságokat a földön, és benne a híreket mind. Varró Margit be akarta fogadni a mezőgazdasági riportot az ötödik oldalról, a relégyárban történtekről szóló tudósítást, a párt központi bizottságának határozatait, az egész hidegháborút, a szövőgép mellett dolgozó Szabó Jánosné fényképét és a megyei első osztályú bajnokság eredményeit. Nagy törölközőn feküdt, füle mellett egy MK 25-ös magnóval. Slágereket hallgatott, főleg Omegát, de csak halkan. Ha elment mellette valaki, nem csak látta Varró Margitot, de érezte a rózsaillatot meg slágerfoszlányokat is hallott. Margóhoz ugyanúgy hozzátartozott ez, mint a fehér, átlátszó bikini. A slágerek és a rózsaillat is Varró Margit volt.
Bejött a kalauz, de nem kérte a jegyeket, végigment a kocsin, aztán visszafordult és becsapta az ajtót. Kinéztem az ablakon, őzek futottak el a tisztásról, be az erdőbe.
Nyikos kigombolta Varró Margit blúzát, de csak a két felső gombot, mert Margó azt mondta neki, ő a nyárba szerelmes, nem Nyikosba, a vőlegénye is a nyár lesz, ha lesz egyáltalán vőlegénye. „Te durva vagy, nem tudsz úgy simogatni, mint a nap.” „Csak még egy gombot, Margó.” Varró Margit nem engedett, de Nyikos mégis belesett. Puha bokrokat látott a blúz alatt, a bokrok mögött meg riadt szemű őzeket. „Varró Margit melle helyén őzek játszanak, figyelik az embert riadt szemmel.” Nem hittünk neki, pedig megesküdött az anyja életére. Nyikos nagyon szerette az anyját, az apja elhagyta őket, amikor Nyikos tízéves volt. „Hülye vagy, milyen őzek?” „Két őz, egy kisebb meg egy nagyobb. Ha békén hagyod őket, játszanak. De amúgy félnek.” Nyikost beledobtuk a vízbe, nagyot csattant. Varró Margit közelében mászott ki. Óvatosan ment el mellette, nehogy összecsapja hideg vízzel. Láttuk, hogy beleszagol a rózsaillatba. Halkan énekelt, amikor visszajött. Leült mellénk a padra. „Volnék tánc, mely kööörbe forog, mitől a Föld szíve dobooog.” Megint beledobtuk Nyikost a vízbe. De az őzekből nem engedett, és Varró Margitot megint megszagolta. „Én lennék egy szííívben a vér, mely soha nem áll, de visszatééér.”
A két nő leszállt, nem is vettem észre, hol. „Mennyi pattanása volt.” Ránéztem az órámra, néhány perc múlva be kell érnie a vonatnak. „Anya és lánya. Hülyeség.” Már láttam az állomást.
Jó volt újra otthon. Más minden. Más a levegő, mások az illatok. Még a por is más. Bementem a Gulyásba, hogy igyak egy fröccsöt. A kocsma falán ki volt téve Varró Margit gyászhíre. Ezt beszélték bent is. „ Szűzen született, úgy is halt meg. Tisztességes lány volt, én már csak azt mondom.” „Az asszony szerint elmehetett volna szépségkirálynőnek Pestre. Pedig ő megválogatja, mit mond, ha nőről van szó.” „Megmondom én neked, mi volt a baja a Varró lánynak. Az volt a baja, hogy nem engedett közel magához férfiembert.” Kisfröccsöt kértem. Láttam, a csaposnak ismerős vagyok, de nem tudja, honnan. Nem is szólt, csak nézett, aztán adta a kisfröccsöt. Pár forint borravalót hagytam nála, megköszönte. Néztem az órát, még van időm a temetésig. Később kértem még egy kisfröccsöt.
Az aszfalt forró volt, a burkolat akkor adta ki magából a napközben beszívott meleget. Az Élővíz-csatorna hídján álltam. Rózsaillatot éreztem. Hallottam, jön Nyikos. Még messze volt, de tudtam, hogy ő az. Megismertem a hangját. Énekelt.
A híd korlátjára támaszkodva vártam. A gyalogút, Varró Margit széttárt karja, egészen a fürdőig vezetett. Átölelte a fenyőt meg az akácokat. Átölelte a járdákat, a kaviccsal leszórt utakat és a parkot a madaras szoborral meg a kastélykerttel. Margó combja a csatornaparton feküdt, tegnapi újságok takarták. A hajában tücsök ciripelt. A hasán ment le a Nap. Harangoztak.