|
Búcsú a
Viszkistől
"Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat igértél
nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba /
(igy van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem
menekülsz. " - József Attila sorai a Free Viszkis (www.extra.hu/viszkis)
elnevezésű honlapon olvashatók, jelezve, hogy akadnak még szimpatizánsok. Ám a
kivétel a szabályt erősíti: a Viszkis már érdektelen téma az interneten, a róla
szóló weboldalak nem frissülnek, sőt ezek nagyobb részén elavult információk
olvashatók. Van, ahol még azt találgatják, hogy a Grassalkovits utcai OTP-rablás a
nevéhez köthető-e, más lapokon pedig azt taglalják, hogy az Üllői útról akkor
végül is hány milliót vitt el az akkor már száz százalékosan beazonosított Ambrus
Attila. Azaz az elfogás tényét sem rögzítették a Viszkis-rajongók megunt lapjai.
A Viszkis-láz tehát lecsengett a világhálón. Ennek több oka is van, a
legvalószínűbb az, hogy tovaszállt a legenda: míg korábban rendkívül
szórakoztató történetek, szellemes áltudósítások születtek bahamai,
kanári-szigeteki, hollywoodi és egyéb vélt búvóhelyekről, addig a valóság nagyon
is realisztikusnak bizonyult. Ambrus ugyanis gyarló ember, aki nem hogy Pesten maradt, de
újabb rablásokat követett el. Sőt utolsó alkalommal attól sem riadt vissza, hogy
túszt ejtsen, ami egyébként a hazai kriminalisztika történetében egyedülálló
cselekedet.
Az érdeklődés lanyhulása, illetve a csalódás másik oka a jól ismert magyar
szokás: a téma túllihegése a hagyományos médiában, elsősorban a kereskedelmi
tévékben. Erre egy nagy lapáttal maga a rendőrség is rátesz: legutóbbi
sajtóközleményükben még azt is közreadták, hogy a Viszkis mit csinál, mit eszik
(reggeli: kenyér, felvágott, vaj, dzsem), mit olvas (ókori történelmi könyveket),
ám tévét nem néz, rádiót nem hallgat, amin egyébként nem is csodálkozom, lassan
én sem.
A rendőrség egyébként meghökkentően nyilvánosságbarát lett az utóbbi napokban,
és ez nem csak az idegesítő részletekig terjedő közlésekben nyilvánul meg.
Viszkis-ügyben minden főrendőr és szóvivő készségesen ugrik, új
zsaru-médiasztárok születnek. Ami nem is csoda: szüksége volt már erre a
testületnek, túl sok frusztrációt okozott nekik a bűnözővé lett sármos
jégkorongozó. Nem illik a győzelmi eufóriába belerondítani, de halkan mégiscsak meg
kellene jegyezni: mindössze szépítésről van szó, hiszen hiába a szuperakció,
ugyanezen szervezet lelkén szárad, hogy a Viszkis júliusban megszökött Budapest egyik
legbiztonságosabbnak hitt rendőrségi épületéből.
Jól jött az elfogás azért is, mert talán egy időre elfeledteti a folyamatban lévő
megoldatlan ügyeket, a rendőrséggel szembeni bizalmi válságot. Már ahol. Az egyik
internetes topicban olvasható a következő, szó szerint kijózanító bejegyzés:
"Whiskyztek a rendőrök a nagy siker után, de mikor fognak végre olajos kannával
koccintani...?" Az én 1956-om
Hogy jön ahhoz bárki is, hogy tapasztalatok híján szubjektív hangvétű jegyzetet
írjon a félmúlt legjelesebb magyar eseményéről, az 1956-os forradalomról? -
próbáltam tiltakozni a szerkesztői felkérés ellen, hiszen jómagam nem hogy nem
éltem ekkor, de hét évvel később születtem, abban az esztendőben, amikor a
konszolidáció egyik nagy fordulópontjaként amnesztiát hirdetett a Kádár-rezsim. A
szerkesztői koncepció azonban éppen ez: nézzük, mit szól mindehhez az utókor. Meg
aztán meggyőzött: kedvenc témáimról írhatok, a szabadságról és önmagamról.
Az
én 1956-om azonos korosztályom alapélményével. Gyermekkorunkban túl nagy volt még a
csend (ne feledjük, tíz-tizenöt-húsz évvel járunk csak a borzalmas leszámolások
után), habár éreztük a "kétféle Magyarország" ellentmondásait: odahaza
sosem hangzott el az iskolában és a médiában szajkózott ellenforradalom szó,
ellenben néha-néha kicsúszott az, hogy forradalom.
De ki francot érdekelt ez később, tizenévesen. Nonkonformisták voltunk ugyan, de nem
kerestük a rendszer romlottságának okát, csupán lázadtunk ellene hosszú hajjal,
fülbevalóval, kopott farmerral, Ginsberggel, Kerouackal, rock-, majd alternatív
zenével. És persze cigivel, sörrel, volt, aki ragasztóval igazi pótszerek híján.
Majd tíz év telt el azzal, hogy - természetesen kívülállóként - megettük a párt
és a KISZ "vannak még hibák" típusú szövegét, melyek szerint az egyre
inkább öregedő és szenilisebbé váló egykori hóhér jó, csak hát a végrehajtás
az alsóbb szinteken... Mindeközben Nagy Imre, Maléter és a többiek neve tabu volt,
igazán végig sem gondoltuk a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az egészet. Azt,
hogy aki a diktatúra ellen harcol, az nem lehet hazaáruló.
Áttörést az időközben hozzánk is eljutó, illegális olvasmányélmények
jelentettek: Beszélő, Rajk-butik, majd ez egyre bátrabb első nyilvánosság: Magyar
Nemzet, Élet és Irodalom, Hitel, Kapu. Felgyorsultak az események, a nyolcvanas évek
második felére már evidencia volt, hogy mi is történt 1956-ben. Jöhetett Pozsgay a
népfelkelés-dumával, meg Szűrös a köztársaság kikiáltásával (huszonhat éves
fejjel nem volt nehéz felfogni, miért pont október 23-ára tették a kikiáltást: a
forradalom semlegesítésére). Aztán sokunk 1956-élménye keserűségbe csapott át,
vagy legalábbis elszomorítottak az ellentmondások: különböző szervezetek a
forradalom kisajátításába kezdtek jobb és bal oldalon, meglehetősen alacsony
nívón. Nagy Imre, Bibó és a forradalom tényleges államférfiai minden bizonnyal
elkeseredve látták volna a kilencvenes évek őrületét. Azt, hogy még nyilasok is
hivatkozhatnak a forradalomra, s az is elkeserítené őket, hogy a nagy többséget nem
zavarta: egy volt pufajkás kormányzott négy esztendeig, aki ma is meghatározója
közéletünknek. De ugyancsak abszurd, hogy 1988-ban egy Csurka nevű titkosügynök (a
későbbi kormánypárt, az akkoriban alakult MDF meghatározója) felhívást tett
közzé, hogy szimpatizánsai ne vegyenek részt a betiltott október 23-ai tüntetésen,
melyet egy Demszky nevű célszemély szervezett többedmagával, akit több mint egy
évtized múltán a volt titkosügynök próbál meg besúgás gyanújába keverni
meglehetősen ízléstelen, sőt aljas módon. És az eszmélés időszakában
ismerkedtünk meg a népies és urbánus szavakkal, amelyek a mai napig mindennek a
rákfenéjét jelenik. A nagy átrendeződések kora volt ez, ki ezt, ki azt választotta
(mások időközben váltottak), maroknyian pedig maradtunk tétován középen,
mindkettő szorításában egyszerre lekomcsizva és lemucsaizva. Erre mondta Orbán
évekkel ezelőtt, hogy elvált szülők gyermeke, igaz, ők azóta a duhaj apát
választották.
Nagy dilemma 1956 kapcsán az utókor számára, hogy ha akkor élünk, vajon mit tettünk
volna? Vajon tüntetett, vállalt volna forradalmi tanácsi tagságot, esetleg harcba
szállt volna jelenlegi énünk? A válasz nagyon nehéz, mint ahogy a felvetés is
történelmietlen. A dilemmát csak egyféleképpen lehet áthidalni: tenni azért, hogy
soha többé ne kelljen diktátorok, idegen elnyomók tankjai ellen menni ebben az
országban.
A fiamnak persze már semmit nem jelent október 23-a, legfeljebb egy nyűgös pirosbetűs
napot, amikor kötelezően ott kell állni rendezett sorokban valami emlékmű előtt
(mint nekünk november 7-én) és hallgatni valakit, aki szintén nem élt abban a korban,
szavaival pedig - pártállástól függetlenül - a forradalom örökösének állítja
be magát. Nem haragudhatok ezért a gyerekre és ugyanígy gondolkodó kortársaira sem,
sőt a lelkem mélyén igazat adok nekik. Igaz, én régebbi vágású demokrataként
kijárok a formálissá vált ünnepségekre, ám a igazából csak belül ünnepelek.
Korbely György
(Megjelent a Békés Megyei Nap ünnepi számában)
Magyar abszurd
(a Monthy Python nyomán)
- Mély tiszteletem, Keresztapa.
- Nocsak-nocsak, a tékozló fiú. Mi járatban minálunk?
- Segítségre van szükségem, Keresztapa.
- Segítségre? Eddig elutasítottad az együttműködést velünk...
- Nagy baj van: megerőszakolták a lányomat, bosszút akarok állni.
- Miért nem fordultál a rendőrséghez?
- Rendőrök erőszakolták meg...
- Most azt várod, hogy segítsek? Hol voltál, amikor köztünk lett volna a helyed?
Amikor az olajat szőkítettük? A bort hamisítottuk? Kinyírtuk Prisztást, Fenyőt,
Cinóbert, Döchert és Serest?
- Jaj, Keresztapa, ezerszer megbántam, hogy nem tartottam a családdal. Adj még egy
lehetőséget...
- No jól van, most az egyszer megbocsájtok... Isten hozott fiam - a pártközpontban.
K.
Gy.
Lazítani!
Az előző kormány
fejének nem okozott gondot a káderhiány, sőt. Horn Gyulát elsősorban az
foglalkoztatta, hogy a körülötte lebzselő éhes szájakat betömje, jóval több volt
tehát az eszkimó, mint a fóka, vagyis több volt a kielégíthetetlen étvágyú
funkcionárius, mint az álláshely. Mindez nagyban gúzsba kötötte a volt
miniszterelnököt, de egyben kitűnő taktikai érzékét is dícsérte, hogy
magabiztosan mozgatta a bábukat a posztkádárista adok-kapokban (nem csoda, hogy a
jóval európaibb Kovács László nem boldogul az elzárt csapok miatt depresszióba
esett káderekel).
Orbán Viktornak egész más problémákkal kell megküzdenie. Szó se róla, éhes száj
most is akad, nem is kevés, ám az utóbbi egy évben, a tényleges végrehajtói hatalom
birtokában kell rádöbbennie: igaza volt Torgyán Józsefnek, amikor üzenetrögzítős
pártként határozta meg a Fideszt. Vagyis nagyon kevés olyan ember található a
harmadik vonalban, főként a kisvárosokban és a falvakban, akikkel végre lehet hajtani
a sokat emlegetett polgári Magyarország felépítését, azaz megfelelő intellektussal
és politikusi rutinnal rendelkeznek a Fidesz által képviselt értékek helyi
megjelenítésére.
Így tehát a legnagyobb kormánypárt első-második vonalára hárul a feladatok zöme:
a képviselősködés mellett több poszton is aktív résztvevői az országos
pártpolitikának és a helyi közéletnek, továbbá nagy részük a versenyszférában
is tevékenyékedik (lásd megyénk fideszes honatyáit Babáktól Véghig). Ez
akaratlanul is túlterheléssel jár, amit nem lehet ellensúlyozni a parlamenti munkarend
megváltoztatásával (meggyőződésem ugyanis, hogy a háromhetenkénti ülésezés
elsődlegesen azt a célt szolgálja, hogy az érintettek jobban gazdálkodhassanak
idejükkel és erejükkel). A felpörgetett életmód első szomorú, sőt tragikus jelei
már megjelentek (Rajcsányi Péter és Gyuricza Béla halála, amelyek ugyan nem
feltétlenül hozhatók összefüggésbe a túlterheléssel, tény viszont, hogy
mindketten sokat dolgoztak), valamint a legfrissebb: egy Szabó Attila nevű, korábban
nemigen ismert fideszes honatya vasárnap délelőtt balhét csapott egy csopaki ABC-ben.
Aki esetleg nem ismeri a történetet: emberünk addig hőzöngött, míg a tulaj ki nem
hívta a rendőröket. Ez utóbbiak dícséretére legyen mondva: nem estek hasra a
képviselői igazolványtól és érdeme szerint jártak el vele szemben. Szabó
beismerte, hogy mindez - azaz a hisztéria, őrjöngés, dühroham - a túlfeszítetts
munkának köszönhető. Szép kilátások a jövőre nézve, különösen a legnagyobb
kormánypárt sajtó iránti ellenszenvét ismerve: egy rossz kérdés, egy nagy pofon.
Félretéve a tréfát azonban a helyzet sokkal komolyabb. Kedves kormánypárti
barátaim, kortársaim: borotvát eldobni, farmert felhúzni úgy mint régen és
lazítani, lazítani, lazítani...
Korbely György
Hermann Nitsch esete Aczél György szellemével
Még hogy ebben az
országban nincs kultúrharc! Na jó, lehet hogy nincs, de hogy valakik erre törekednek,
az biztos. Csak még nem lehet tudni, tudatos akcióról, vagy csak egy ügybuzgó
politikus túlkapásáról van szó.
Az óbudai Kiscelli Múzeumben látható a kortárs avantgárd képzőművészet
(színház, performance, polgárpukkasztás?) fenegyereke, az osztrák Hermann Nitsch
kiállítása. Róla tudni kell, hogy még a korunk izmusain edződőtt szemnek és
gyomornak is meghökkentő akciókat hajt végre a színpadon, legutóbb - tavaly
augusztusban - például prinzendorfi kastélyában hatnapos "orgia-misztérium
színházat" hozott létre, melynek cselekvéseibe bevonta az érdeklődő
vendégeket is. A performance részleteibe nem mennék bele, a lényeg: a kastélyudvar
valóságos vágóhíddá vált, állati tetemek, vér, zsigerek és belsőségek
naturális felmutatásával igyekezett az egyébként hatvanegyéves mester kifejezni
vízióját, melyben az ősi pogány rituálé elemei keveredtek e század őrült
tapasztalataival. Nos, a Kiscelli Múzeumban minderről videófilm látható más
Nitsch-munkák mellett.
A múlt héten Macskássy Izolda népnemzeti képzőművésznő hirdetett demonstrációt
Nitsch kiállítása ellen (el is mentek vagy negyvenen) és tiltakozott a katolikus
püspöki kar is. Mindez rendjén való, védjék, ahogy tudják az általuk vallott
értékrendet, bár a művésznő kissé kimerítette az etikátlanság fogalmát, amikor
a "konkurenciára" rontott. Hétfőn Semjén Zsolt, a kulturális örökség
minisztériuma - egyébként vallásügyekért felelős - helyettes államtitkára is
megtekintette. A konzervatív politikus se köpni, se nyelni, ahogy mondani szokás és
teológusból azonnal átképezte magát művészettörténésznek, pszichiátriai esetnek
minősítve az Európa-szerte ismert művész munkáit, és ígéretet tett rá, hogy
kezdeményezi annak bezárását.
Félreértés ne essék, valószínűleg magam sem találnék sok örömet az
önkifejezés eme formájának megtekintése közben, de megtanultam: mindenki számára
más a művészet, s még hogyha az idős mester blöfföl is (nem teszi), hirdesse csak
szabadon a maga esztétikáját. Ugyanakkor joga van bárkinek azt mondani, hogy ez nulla,
szemét, felháborító, vallásgyalázás, állatkínzás - csak egyvalakinek nincs erre
joga, a végrehajtó hatalom szolgájának, főleg, ha az az mindannyiunk kultúrájáért
felelős minisztériumban dolgozik. Aczél György óta nem történt hasonló direkt
beavatkozás a kulturális szférába, erre jön egy harmincas fiatalember és... No ne,
ez még álomnak is rossz.
Ha ez így folytatódik, ma még csak Nitsch-et tiltják be, holnap az amorf köztéri
szobrokat, aztán feltűnik valakinek, hogy Salvador Dali miért nem tud rendes órákat
festeni, Csontváry meg mér' olyan borongós, eltüntetik őket, nekünk pedig szép
lassan a nyakunkra tekeredik a kiscicák által kergetett cérnagombolyag...
Korbely György
Élettársak, polgártársak
Az ezredforduló kormánya ismét megpróbál behatolni, beleavatkozni az
alattvaló-polgárok magánéletébe: a szociális minisztériumban készülő
törvénymódosítás-tervezet szerint csak akkor lehet valaki főállású anya, ha
házasságban él, s ugyancsak ekkor veheti igénybe a négy általános iskolát végzett
gyermek után járó nyugdíjjogosultságot. Tudjuk, egyszerű a megoldás: az
élettársak fogják magukat és házasodjanak össze. Csakhogy ez itt már komoly elvi
kérdés: nekem ne polgározzon az a hatalom, amely hálószobáinkban fürkész.
A tervezettel az állam különbséget tesz gyermek és gyermek között is, gondolom,
majd az osztálynaplóban ismét ott lesznek az A, B, és C kategóriák, aszerint, hogy a
szülők milyen formában élnek együtt (házas, élettárs, lányanya stb.), esetleg
még azt is kideríti az angyalarcú Fidesz-James Bond magánszolgálata, hogy mik a
szexuális szokásaik.
K. Gy.
Ha hallgattál volna...
Minden tiszteletem Horváth Aladár ex-országgyűlési képviselőé, a Roma Polgárjogi
Alapítvány elnökéé, amiért hosszú esztendők óta következetesen, jó értelemben
vett radikalizmussal kiáll a hazai romák ügyéért, akárcsak egykor az Újvilágban a
feketék jogaiért King tiszteletes, vagy éppen a jóval harcosabb Malcolm-X.
A jól ismert gödi ügy kapcsán azonban szerencsétlenül nyilatkozott emberünk: a
Magyar Hírlap szerint a jogvédő cigányellenes motívumokat vél felfedezni a brutális
gyilkosság mögött, egyben a bulvársajtót is elítéli, amiért az beszámolt a
család vérszomjas bosszúhadjáratáról. (Persze könnyen ítélkezünk az így-úgy
összevágott képsorok láttán; vajon saját családtagunk ilyen kegyetlen elvesztése
esetén papolnánk-e jogállamiságról és európai normákról?).
A jogvédő mindenesetre alkalmatlan időben mondott rosszat, a nyomozás eddigi állása
szerint ugyanis a tizenéves gyilkos szörnyetegeket sok minden motiválta, de
semmiképpen a rasszizmus. Ők M. Krisztiánt gyilkolták meg, nem pedig "a"
romagyereket. Ha a téma nem lenne túl tragikus, poénkodhatnánk a "magának
mindenről csak az jut eszébe?" fordulattal, de így inkább az ősi mondást
citálom ide: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Ha másért nem, a hazai
cigányság érdekében.
K. Gy.
Juszt is...
Fidesz-Locheed-ügy, megfigyelési botrány, délszláv háború, SZDSZ kontra Mahir,
Juszt-ügy - szóval van miről beszélni, a felsorolás kapásból született,
valójában az elmúlt napok fontos hírei hosszasan folytathatók lennének a lap
aljáig, s még akkor sem igazán kerülne fel rá India és Pakisztán konfliktusa. Ám
kedden este a Magyar Televízió Aktuális (!) című
hírháttér-műsora mégiscsak ezt a témát találta legfontosabbnak ahhoz, hogy
feldolgozza.
Mindez igen jól példázza azt az utat, amelyet a politika, ezen belül is a
kormánypártok kijelöltek számára. Sőt, a helyzet bonyolultabb: valószínűleg nem
téved a politológus, aki szerint a Fidesz zseniális
taktikai húzásáról van szó: odadobta a közpénzen, sőt (kötelező) előfizetési
díjainkon fenntartott közszolgálati tévét a tőle jobbra állóknak, a kisgazdáknak, illetve a kvázi ellenzéki MIÉP-nek, hogy aztán ne tudják teljesíteni
vállalásukat, mármint a nézettségi verseny mielőbbi megnyerését. Márpedig nem
fogják, még akkor sem, ha a nézettségi felméréseket végző intézetet is
bekebelezik. Furcsa ez a tévéügy: a viharsarki származású - a dolgok jelenlegi
állása szerint törvénytelenül kinevezett - elnök gazdasági elképzelései teljes
mértékben üdvözlendőek: valóban ki kell rúgni egy csomó léhűtőt, el kell adni
az ingatlanokat, hogy megszűnjön az áldatlan gazdasági válság, továbbá elejét
vegyék a szabadrablásnak. Csakhogy: mindezt összekötik egy elfogadhatatlan politikai
tisztogatással. Viszont ezzel párhuzamosan azt is érzik, hogy próbálkozásuk
tulajdonképpen meddő, hiszen a Magyar Televízió turulmadarasítása már senkit nem
zavar: az MTV Híradót már csak az nézi, aki valamilyen okból kifolyólag lemaradt a
rádiós Krónikáról, az RTL-ről vagy a Tényekről (de azért ez utóbbi is igyekszik
megnézni egy késő esti kereskedelmi hírműsort, ha nem akar bután nyugovóra térni).
Mindez e hét elejéig volt érvényes, azóta új fejezet kezdődött a kormány által
beígért sajtókiegyenlítési törekvések krónikájában. Különösebben nem tartom
nagy egyéniségnek Juszt Lászlót, sőt a szememben egy olyan újságírótípust
képvisel, amely soha nem vonzott sem emberileg, sem szakmailag. Nem tudok azonosulni
azzal ugyanis, hogy Juszt rendőrebb a rendőrnél, szájbarágósabb az alsótagozatos
tanítóbácsinál, demagóg, kisebbségellenes. Most azonban a nyilvánosságról van
szó, az alapvető tájékoztatási jogokról, vagyis kissé patetikusan a
demokráciáról. Azokat a bizonyos titkos iratokat ugyanis egy valamire való
újságíró, lapszerkesztő minden további nélkül leközli, így tehát jól
látható: már régen nem Juszt László szeretetéről és nemszeretetéről van szó,
hanem egy brutális megtorlásról és figyelemfelhívásról: ide figyelj, te valamire
való újságíró és lapszerkesztő, ne ugrálj, mert elvisszük a számítógépeidet,
majd mi jókat pasziánszozunk rajtuk, s ha nem teccik, le is csukatunk. (Hogy a kép
árnyaltabb legyen, emlékeztetnék: a Horn-érában is indult hasonló eljárás, akkor Népszava ellen, mivel leközölte a Bős-Nagymarosról
szóló titkos jegyzőkönyvet; mindebből tehát világosan látszik: a politika-elefánt
imád csörtetni a média-porcelánboltban).
Mellesleg szakmailag nem féltem Juszt Lászlót, a háttérben már biztosan versengenek
érte a kereskedelmi adók. Ezzel szemben jogilag nehéz megjósolni a fejleményeket, a
Kunos-ügy óta minden lehetséges a magyar igazságszolgáltatásban. Viszont figyelemre
méltó Makai József érvelése a csütörtöki Magyar
Hírlapban: ha a Washington Post hallgat a
hetvenes évek elején a Nixon-adminisztráció nyomásának engedve és nem tárja fel a
Watergate-ügyet, a csoda tudja, hogy állna ma az USA a demokráciával.
Az ügynek hosszú távon csak vesztesei lehetnek, kivéve azt a leleményes
vállalkozót, (vagy leleményes egyetemistát?) aki a minap aranyos jelvényt dobott a
piacra, melyen narancs alapon a következő felirat olvasható: "Bocs, én is a
Fideszre szavaztam." Számoljuk csak ki, mekkora üzlet: több millió darabot lehet
eladni belőle.
Korbely György
Történelmi lecke fiúknak (99.05.03.) avagy korai találkozás a cenzúrával
Fiús szülők - különösen
tinédzser ifjak apukái és anyukái - a megmondhatói, hogy nagyon nagy a baj: a gyerek
nem eszik, nem tanul, még a számítógépes játékokra is kisebb az affinitása. Sőt:
gyermekünk néhány héttel ezelőtt még azt sem nagyon tudta, ki a franc a
miniszterelnök, nemhogy azt, hogy mi is az a médiahatóság. Most pedig megvetően
mormolja maga elé: rohadjon meg az Óertété.
Kedves szülők, a huszonegyedik század küszöbén újabb történelmi lecke előtt
állnak fiaink: egész fiatalon megismerkedtek a cenzúra szóval, amely eddig legfeljebb
azt jelentette nekik, hogy 1848 március 15-én valami ilyesmi is szerepelt a tizenkét
pontban, de hát az régen volt, mostmár biztosan nincs cenzúra, gondolják (honnan
tudnának szerencsétlenek a kormányok által becserkészett közszolgálati tévékről,
meg a helyi lapok kefelenyomatait szerkesztői ambíciókkal olvasgató
polgármesterekről?).
Az ifjakat ért tragédia kiváltó oka a Dragonball
Z című sorozat betiltása, pontosabban az erkölcsileg már amúgy is hulla ORTT (lásd frekvenciaosztás, illetve különféle
panaszbizottságok kritikán aluli működése) beavatkozása egy kereskedelmi tévé
működésébe. A mostanában sok pofont kapott RTL Klub több mint egy esztendeje
játssza délutánonként a japán rajzfilmsorozatot, annak is a második szériáját. A
rádiós és televízió testület már tavaly úgy találta, hogy az ősi japán manga
rajzokon alapuló sorozat agresszivitása révén károsan hat a gyermekek
személyiségére, merthogy az erőszakot emeli a történések középpontjába. Akkor az
RTL beszerzett egy másik szakvéleményt, mely éppen az ellenkezőjét tartalmazza az
ORTT gyermekpszichológusa állításának: a filmsorozat ugyanis valóban brutális
képsorokat tartalmaz (melyik híradó nem?), viszont - mekkora közhely! - gondoljunk
csak gyermekkorunk meséire. Ezek is feszültségeket gerjesztenek, ám a mesemondó/író
minden esetben a jó győzelmével oldja fel a gyermekben feltámadt borzalmat. Nincs ez
másként Songu-Ku és társai, valamint ellenségeik harcában sem.
A felszólításból polgári per lett, a sorozat pedig futott tovább. Ám a
közelmúltban az ORTT ismét felszólította a csatornát, hogy vegye le műsoráról a
Dragonball Z-t, s az RTL Klub most engedett. A
Dragonball-rajongók országos méretű önszerveződésbe fogtak. Míg Friderikusz
távozása alig néhány napig volt téma, addig e rajzfilmsorozat ügye hetek óta
borzolja a kedélyeket. Akadt olyan tinifiú, aki az öngyilkosságba menekült, ám ez
szélsőséges reakció volt. A többség a demokrácia szabályai szerint indult be, a
világhálót is igénybe véve (lám csak, mire jó a Sulinet!):
az iskolákban aláírásgyűjtés indult, a rádiós-tévés testületet pedig telefonon,
levélben, illetve e-mailen bombázzák, kérve a döntés megmásítását, a cenzúra
eltörlését, mint 151 esztendeje.
A szülő pedig nagy bajban van. Merthogy neki valójában jó állampolgárt kellene
adnia a társadalomnak, aki bízik a demokratikus intézményrendszerben. Egyúttal
azonban azt is szeretné, ha gyermeke demokrata lenne, azaz nem félne, s beletörődés
helyett tudna küzdeni a jogaiért. Mert ha ma egy gyermekpszichológus (a hangsúly az
egy szócskán van!) véleményére alapozzák a döntéseket, akkor lehet, hogy holnap
egy politikussá lett drámaíró, egy ügyvédből lett vidékfejlesztő és
vezérszurkoló, esetleg egy pufajkásból lett volt miniszterelnök vetet le műsorokat.
Különben is: a Dragonballnál sokkal ártalmasabb a szülő szerint a hazudós és
korrupt politikus, ezekből pedig nincs hiány a képernyőn. Ja, igaz: saját
műsoridejüket ők osztják be maguknak. Tehát a gyerek kérdez, a szülő pedig nem tud
válaszolni, különösen arra az érvre nem, hogy miért ártalmas kedvenc rajzfilmje,
amikor szövetségeseink akcióiba - tőlünk délre - az ő kortársai is belepusztulnak?
No, hol az az aláíróív, édes fiam?
Korbely György
Civil a pályán (99.03.14) Nagyszabású katonai díszszemlével ünnepelték
hazánk NATO-csatlakozását egyik laktanyánkban. Ez természetes dolog, hiszen e
történelmi esemény igazi jelentőségét éppen a katonaemberek látják át igazán,
nem csoda hát, hogy a megtiszteltetésből fakadó büszkeséget ilyenformán
nyilvánítják ki.
A szemle egyik látványos eleme volt, amikor részeg civil fiatalokat fékeztek meg
derék honvédeink, természetesen sikerrel, olyannyira, hogy a mesterlövészek az
egyiket le is terítették. Mindez persze játék, demonstráció, de akkor is: a magyar
fegyveres testületek történelmünk során szinte mindig jeleskedtek a - vétkes és
vétlen - civilek rendszabályozásában. Ez NATO nélkül is elég jól működött,
miért volt hát az egész felhajtás - kérdezheti joggal a polgár.
De reménykedjünk: félreértésről lehet szó, derék vitézeink még nem igazán jól
beszélik az amerikai angolt.
K. Gy.
(99.03.14) (Ön)góóóól? A kisgazdák meg nyomulnak. Mit nekik ár- és belvíz,
költségvetési hiány és EU-csatlakozás; fejükbe vették, hogy megszállják a
stratégiai pontokat. S mivel a hidak és erőművek elfoglalása - mifelénk - már jó
ötven éve nem divat, a prostitúciót és a kábítószerpiacot pedig már régóta
náluk sokkal tehetségesebb pofák ellenőrzik, maradt a (férfi)nép másik ópiuma: a
foci (hisz' kinek ne lenne a szíve csücske valamelyik - jobbára fővárosi - csapat?).
A népszerűség-hajhászás legújabb módja tehát adva van: kaparintsd meg egy patinás
- amúgy az anyagi csőd szélén tántorgó - klub elnöki székét, pumpálj
közpénz-millókat az egyébként gazdasági társaságként működő csapatok
kasszájába, majd várd a hatást. A siker aligha marad el, vagy ha mégis: a
felelősség könnyedén átpasszolható. Dicsérendő viszont, hogy igyekeznek követni a
Kádár-éra sporttámogatási logikáját, mely szerint a Fradi a földművelési, a
Kispest a honvédelmi tárca, az Újpest pedig a belügy fennhatósága alá tartozott.
Az FM feje, Torgyán doktor például ős-fradista, már óvodás korában is csak
spenótot evett tükörtojással, s ezt mindaddig el is hiszik neki, míg fel nem tűnik a
kispadon a kapus Hingyi vagy a középpályás Torgyán II. A kisgazda elnök ráadásul
nyilatkozataiban már többször be is bizonyította: annyira hülye a focihoz, hogy
könnyen összekeveri a balszélsőt a szélsőballal, ami nem baj, csak kellemetlen.
A jobb sorsra érdemes Kispest-Honvéd elnöki székét (nomen est omen) maga a
honvédelmi miniszter sírta ki magának, gondolom portréja azóta ott függ minden
öltöző falán, ezzel is javítva a harci szellemet.
Az UTE sem járt sokkal jobban. A rosszarcú Lányi Zsolt ugyan konyít valamicskét a
sporthoz: talán ez az oka, hogy nem Pintér Sándor lett a klub társadalmi elnöke, aki
nem kisgazda ugyan, de belügyminiszter.
Vajon ki lesz a következő? Engem, mint Vasas-szurkolót éjszakánként különös
visszatérő álom gyötör: kedvenc csapatom kispadja előtt Pokol Béla és Kávássy
Sándor melegít, a műsorközlő Csúcs László hazafias jelszavakat skandál. A
lelátókról "Isten, Haza, Család" és "Bort, Búzát, Békességet"
feliratú transzparensek integetnek, a kezdőkörben pedig Cseh Mária lejt bizarr táncot
néhány pompom-girl társaságában. Felébrednék, de nem tudok.
Talán nem is álmodom?
-zsedényi-
Hálátlan politikusok (99.03.02) Hálátlan fajta a politikus - gondolhatja joggal
Révész T. Mihály, az ORTT elnöke. Természetesen a média-főkurátor és az általa
vezetett testület bűne nem feledhető: közel két esztendeje - ez már akkor is szemmel
látható volt - törvénytelenül ítéltek, amikor a Baló György vezette Írisz tévé
pályázatát részrehajlóan kezelték. Tudta mindenki: az ORTT-t alkotó - pártok
által delegált - baloldali és a népnemzeti urak előre levajazták: szó sem lehet
arról, hogy amerikai "kultúrmocskot" sugározzanak bármely magyar földi
csatornán. Persze azt, hogy mit is értünk amerikai kultúrmocsok alatt, igazából
senki sem tudja definiálni. Hollywoodi filmeket, bugyuta sorozatokat, rágógumizenét,
ostoba vetélkedőket, ízléstelen reklámokat? - mert azokban a nemzetinek mondott
főadón sincs hiány. Sokkal inkább a tájékoztatás befolyásának vágyáról
lehetett szó: a két meghatározó politikai irányzat - jobb és bal - abban hasonlít,
hogy alapvetően mindkét oldal tekintélyelvű, s mint ilyen, nem rajong az amerikai
típusú újságírásért. Pulitzer hazájában ugyanis nincs összekacsintás a
hatalommal, hiányoznak a zavaros gazdasági ügyekbe bonyolódott, ezáltal féken
tartható újságírók, de betelefonálgató nagy emberek sem érnek célt. Ismerve a
magyar politikai elitet jól látható, hogy miért részesítették előnyben az európai
pályázót. (A sors iróniája, hogy éppen a jogtalanul előnyhöz juttatott
tévéállomás felel meg jobban a nézőbarát elvárásoknak, még hogyha nézettsége
kisebb is). A bíróság döntött, mégpedig a jogtisztelő többség ízlése szerint:
ha csaltak a kiválasztásnál, akkor érvénytelen a szerződés. (Abba most ne
bonyolódjunk bele, hogy a végrehajtásra vonatkozóan nem született verdikt). A már
említett jogtisztelő polgár elégedettsége viszont már az ítélet kihirdetése után
néhány perccel tovaszállt: a politikusok ugyanis mossák kezeiket, sőt bűnbaknak
kiáltják ki a végrehajtót, aki az ő érdekükben keveredett égbekiáltó hazugságok
sorozatába. A jóllakni sohasem tudó siserehad persze már vetné rá magát a majdan
talán felszabaduló csatornára: egyesek még egy nézhetetlen, nemzeti adót
indítanának a pénzünkön. A nézők többségét ez bosszantja ugyan, de nem nagyon: a
lakások nagy részében ugyanis nem három-négy, hanem harminc-negyven csatorna közül
lehet választani; egy parabolaantenna, illetve a kábel-előfizetés már régen nem
számít luxusnak. A távkapcsolót pedig nem vehetik el senkitől.
Korbely György |