 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
Úton lenni boldogság... II. (Orosházi Párbeszéd, 1993.03.11.) Előző számunkban olvashatták Lénárt Ferenc (Léna) útibeszámolójának első részét. Mint a bevezetőben említettük, Léna 1993-as nyugat-európai útjának (mely gyalog, illetve autóstoppal történik) finanszírozására szponzorokat keres. A Párbeszéd is vállalta, hogy segít a maga módján: közzéteszi a felhívást, beszámol a majdani útról, illetve kedvcsinálóként összefoglaljuk az eddigieket - dióhéjban. Tehát: bármilyen formában várjuk a felajánlásokat, legyen az pénz vagy bármilyen tárgyi eszköz, amely megkönnyít egy utazást (konzervek, ruhaneműk) Lénárt Ferenc elvállal bármilyen reklám- ill. jószolgálati feladatot is hosszú útja során. Az alábbi címen lehet bővebb felvilágosítást kérni, valamint a felajánlásokat eljuttatni: Lénárt Ferenc, Orosháza, Huba u. 15. Most pedig következzék a beszámoló folytatása: "Amit sosem felejtek el, az a romániai forradalom, melynek kitörése ott ért bennünket Papp Tivadarral. Gyergyószentmiklóson voltunk szánkózni, egy ismerősünknél laktunk (akkoriban ez elég nagy hőstett volt részéről, hiszen nemigen lehetett külföldieknek szállást adni). Egy reggel azzal ébresztettek bennünket, hogy ki ne menjünk az utcára, mert kitört a forradalom. Bujdokolva jutottunk el Brassóba, majd onnan Temesvárra. Mindkét városban állt a bál, Temesváron ki volt adva a lőparancs is. A határon mindenkit leszállítottak a vonatról, a románokat beterelték egy nagy hodályba. Volt ott egy bácsika, aki ott fohászkodott, bárcsak eljuthatna Miskolcra. Sajnos ez nem sikerült neki akkor, mert őt is leszállították a vonatról. Falhoz állítottak bennünket is, hogy megmotozzanak. Filmeket és egyéb őket kompromittáló anyagokat kerestek. Nekem sikerült a farmernadrágom órazsebében elrejtenem a kint készült felvételeket. Amikor hazaértünk, már várt egy újságírónő, a friss hírekre volt kíváncsi. Utolsó utam egy barátommal közösen történt, akit azért nem nevezek meg, mert az anyjáék a mai napig nem tudják, hogy velem jött. Ez 91-ben volt, a célállomás pedig Anglia. Huszonnégy órán belül Graz-ban voltunk autóstoppal, innen Velencébe mentünk, majd vonattal blicceltünk Milánóba. A főpályaudvaron megdöbbentően sok narkóst láttunk, minden tele volt használt fecskendővel. Milánó után Genova következett, itt gyönyörű szertartást nézhettünk végig: fiatal papokat szenteltek fel kinn a hegyekben. Genova után hegyi gyalogtúra következett, majd autóstoppal szebbnél szebb tájakon mentünk keresztül (Monte-Carlo, Cannes) Franciaországban, Lyon előtt egy kis falu fogadójában lepihentünk, aztán irány Párizs, ahol nemzedékünk bálványának, Jim Morrisonnak emlékére fesztivált rendeztek. A világ minden tájáról jöttek össze emberek, az egész város lázban égett. A Pompidou-központ előtt igazi népünnepély volt, egy mini-Woodstock. A Doors legendás énekesének a Pére Lachaise temetőben lévő sírjához szerettünk volna eljutni, de igen tisztelt honfitársaink jóvoltából ez csak másnap sikerült, mivel részeg magyar fiatalok randalírozása miatt lezárták a temetőt a rohamrendőrök, a francia lapok első oldalon foglalkoztak a dologgal. Másnap is csak szigorú motozások után lehetett bemenni a temetőbe. Megnéztük rengeteg híres ember sírját, csak a legnagyobbakat említem meg: Edith Piaf, Moliére, La Fontaine, Chopin, Apollainere, Balzac. A végállomás természetesen Jim Morrison sírja volt. Fél napot töltöttünk itt, rengeteg látnivaló volt, valóságos zarándokhellyé változott ez a parcella, 40-50 éves nők zokogtak egymás vállára borulva. Külön élményem, hogy a 28-dik születésnapomat is itt tölthettem el. Párizstól 20 kilométerre részt vettünk egy jazz-fesztiválon, majd elindultunk Angliába. Sajnos, a beutazáshoz szükséges napi húsz fonttal nem rendelkeztünk, ezért nem engedtek be. Elindultunk Amszterdamba, méghozzá egy kábítószercsempész vett fel bennünket a kocsijába. Persze csak kicsiben csinálta, nem is jött zavarba, amikor véletlenül észrevettük, hogy kokót szállít. Az amszterdami főtér csodálatos volt, hatalmas kavalkád, igazi Európa. Hilversumban már vártak bennünket: egyik tanárom lánya ott él, náluk töltöttünk egy hetet. Nagyon rendesek voltak, szinte egész Hollandiát megmutatták nekünk, elláttak minden jóval, sőt 50 guldennel indítottak útnak bennünket. Németországban, Karlsruhéban 5 napot töltöttünk ott élő rokonaimnál, majd elindultunk haza a Stuttgart, München, Linz, Bécs útvonalon. Innen egy magyar kamion hozott haza bennünket. Sajnos, tavaly nem tudtunk sehova menni, feleségem balesete miatt. Szerencsére már felépült, úgyhogy az idén már vele indulhatok el. Igaz, hogy Anita egy fiatalabb generáció tagja, de hasonló mentalitású, mint én vagyok. Biztos vagyok benne, hogy minden várható kényelmetlenség és esetleges kellemetlenség ellenére élvezni fogja az utat" Lejegyezte: K.Gy. - Zs.P. Léna és Anita kalandjai Stoppal - keresztül Európán (Orosházi Párbeszéd, 1993.10.07.) Korábbi számainkban már olvashattak Lénárt Ferencről, aki stoppal járta be Európát. Mint akkor hírül adtuk, Léna ismét útra készült, ezúttal feleségével, Anitával indultak több ezer kilométeres portyára. Augusztus végén fel is kerekedtek, nemrég érkeztek haza a hosszú barangolásból. Stoppal járták be Ausztria, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália legszebb tájait. Útjuk során Anita naplót is írt, melynek segítségével - mint egykor megígértük - megosztjuk élményeiket az olvasókkal is. Először azonban következzék az ilyenkor elengedhetetlen köszönetnyilvánítás: "Köszönetet mondunk egy önmagát megnevezni nem kívánó magánszemélynek, aki 50 ezer forinttal támogatta utunkat, Németh Béla alpolgármester úrnak, aki 5 ezer forinttal segített minket, Vojtek Editnek és Fonyó Pálnak, akik 3 héten át lelkiismeretesen gondját viselték Bence kutyánknak, valamint köszönet a PRO VITA SANA Alapítványnak, akiktől pólókat kaptunk, és a Párbeszéd szerkesztőségének. A napló Augusztus 29. (vasárnap) Az indulás napja Reggel bepakoltuk hátizsákunkba utolsó hoImijainkat Is, majd - én legalábbis - könnyezve búcsút vettem Bence kutyánktól, aki szegény nem is tudta, milyen sokáig nem találkozunk majd. Néhány órát késve, de befutott Melis Zoli, aki Münchenben dolgozik, és vállalta, hogy Győrig elvisz minket. Zuhogó esőben indultunk útnak, esett is Győrig rendesen. Szerencsére ott már sütött a nap, így nekivághattunk a "nagy stoppolásnak". Persze mire a városból kikeveredtünk, az is kész kaland volt (Jézusom, mi lesz külföldön, ha már itt eltévedünk...) Nem sokáig kellett várnunk, egy fiatal srác vett fel, igaz, csak 15 km erejéig, de ne legyünk telhetetlenek. Utána egy gyönyörű kocsi állt meg, betuszkoltuk csomagjainkat, majd magunkat, s meg sem álltunk Rábafüzesig. Itt áztunk néhány percig, de - legyünk optimisták - Iegalább felfrissültünk. Fel is vett egy újabb autós, aki Graz-ba ment, mi este 8-kor már Graz előtt, az autópálya egyik parkolójában készülődtünk a lefekvéshez. Ha végig így haladunk... Augusztus 30. (hétfő) A szerencse napja A fázós éjszaka után kora reggel próbáltunk a parkolóba érkezőket arra a belátásra bírni, hogy vigyenek el bennünket egy darabon. Volt néhány sikertelen kísérletünk (például egy ott éjszakázó autósnak szerény német nyelvtudásommal elnyögtem, mit akarunk, erre kiderült, hogy bulgár, egy kukkot sem tud németül és a kocsija is tele van, de adott vigasztalásul nápolyit - vagy egy magyar, akihez befértünk volna, de még válaszra sem méltatott). Végül megszánt egy szintén magyar férfi, aki ha nem is messzire, de elvitt. Klagenfurt előtt nagy örömünkre megállt egy kamion és egészen az olasz határig vitt bennünket. Magyarázta, hogy Milánóba megy, de még vár valamire, így a határ előtt kiszálltunk. Olyan gyönyörű helyen gyalogoltunk át Olaszországba, hogy meg sem kottyant a forróság. Átérve Itáliába Léna felvilágosított, hogy itt elég rosszak az esélyeink a stoppolásra, ne számítsak sok jóra. Autó az jött rengeteg, csak jószándék nem. Egyszer csak lassít egy kamion, s előző ismerősünket fedeztük fel benne. Nagy örömünkre egész nap vele utaztunk tovább, egy Milánó melletti parkolóban tett csak ki. A táj még a kamionból is csodálatos volt, az úttal párhuzamosan egész hosszan hol eltűnve, hol előbújva - kristálytiszta vizű patak csordogált. Szeptember 3. (péntek) A népünnepély napja Még szerdán átjutottunk Franciaországba a Genova - Savona - Sanremo útvonalon. A stop tényleg nem volt valami hű de jó, rengeteget gyalogoltunk. Ennek persze jó oldala is volt, így olyan dolgokat is közelről láttunk, amiket autóból észre sem vettünk volna. Franciaországba átérve (Menton - Monte Carlo) olyan milliomosnegyeden mentünk keresztül, hogy csak a szánkat tátottuk. A járda márványból, szinte a tükörképünket lehetett látni benne. Egy idő után a luxusnak már a látványától is kezdtünk megcsömörleni. Franciaországban sem volt jobb a stop, mint az olaszoknál, de azért nem panaszkodhattunk, mert elég szépen haladtunk. Végig a tengerparton mentünk, hol autóval, hol gyalog. Voltunk Nice-ban, Cannes-ban, Aix-ban, Montpellier-ben, Narbonne-ban, Perpignon-ban. Nagyon szépek voltak a nagyvárosok, ez természetes, de mindig érdekesebb volt bemenni egy kisvárosba vagy faluba. Sokkal jobban megismerhettük az ország jellegét, szokásait. A nagyvárosok mindenütt egyformák. Aix előtt az autópálya fizető helyénéI stoppoltunk, azt hittük, az ott szolgálatban lévő rendőrök csak rutinmunkát végeznek. Azután gyanús lett, hogy egy fehér autót már régóta nem engednek tovább, sőt az orrunk előtt vittek be a kocsiba egy rendőrkutyát. Mint kiderült, nem eredménytelenül, ugyanis kábítószert találtak. Bármilyen hevesen tiltakozott az autó vezetője, elvitték a rendőrök. Látszott is a fején, hogy nem véletlenül. Délután volt, mikor már ki tudja hányadik kilométerünket tettük meg gyalog, de hajtott a vágy, hogy még aznap Spanyolországba érjünk. Nem messze a határtól leültünk pihenni, egyszer csak megállt egy gyönyörű autó, benne egy fiatal német srác, aki intett, hogy szálljunk be. Fáradtságunkat feledve rohantunk a kocsihoz. A fiú nem elég, hogy átvitt a határon, de még Barcelonán is túlvitt. Léna és Anita kalandjai Stoppal - keresztül Európán (Orosházi Párbeszéd, 1993.10.21.) A napló II. rész Szeptember 3. (péntek) A népünnepély napja Újdonsült barátunk egy kisvárosban tett ki, de ez is volt a célunk - letérni az autópályáról, inkább kis utakon menni tovább. Itt talán hamarabb megállnak az autók, s az országból is többet látunk. Búcsúzóul még azzal "biztatott" német barátunk, hogy Spanyolországban és Portugáliában nagyon rossz a stopp. MI persze azért bizakodva indultunk tovább Tarragona felé. Pontosabban indultunk volna, ha ebben a kisvárosban nem cseppentünk volna egy népünnepély kellős közepébe. Egyszerűen nem tudtunk szabadulni a látványtól. Kirakodóvásár volt mindenütt. Egy zenekar spanyol nótákat játszott, a járókelők körbeállva táncoltak rá. Mi még ekkor sem adtuk fel, hogy továbbindulunk, csakhogy annyi érdekes dolgot láttunk! Az egyik sarkon befordulva több méteres bábokkal találtuk szembe magunkat, azután egy mesevonattal találkoztunk. Ekkor már kezdtük kétségbe vonni mai továbbindulásunk esélyeit, annyira jól éreztük magunkat. Bementünk bort venni egy pici kis boltba. Egy idős bácsika volt a boltos, felháborodva vette tudomásul, hogy mi hideg bort keresünk, hiszen a bor azon a hőfokon jó, ahogyan ő árulja. Vettünk egy üveggel és az üzlet előtti kispadon meg is kóstoltuk. Közben megérkeztek a boltos rokonai (vagy barátai), "beszélgetni" kezdtünk. Olyan kedvesek, barátságosak voltak, hogy nem is tudtunk szabadulni tőlük, ránk esteledett. Szeptember 4. (szombat) George napja Sajnos rá kellett jönnünk, mégsem olyan jók stoppolásra a mellékutak, mint ahogyan képzeltük. Keskenyek, kanyargósak, a madár se jár arra. Csakhogy ekkor már javában a kis kerülőutakon jártunk, pont két autópálya között, de azoktól nagyon messze. Szerencsére felvett egy srác, aki Flix-be ment - ez egy pici hegyi falu kb. húsz kilométerre onnan, ahol stoppoltunk. Ezt a húsz kilométert még kocsival is két óra alatt tettük meg, ugyanis olyan hegyi utak vezettek arra, amilyeneket még filmekben sem láttunk. Keskeny, kanyargós utak, alattunk a szakadék, körülöttünk hegyek, hegyek... Gyönyörű volt. Útközben betértünk egy még Flix-nél is kisebb faluba, ahol szinte megállt az idő. A hegyoldalakon magányos kis házak álltak, máig sem értem, hogyan tudtak oda építeni, egyáltalán hogyan közelítik meg az ott lakók. Még meghökkentőbb volt, hogy sok helyen láttunk a romos kis házak mellett gyönyörű úszómedencét. Flix-be délután két óra körül értünk. Az utcán sehol egy lélek. Ekkor kezdett derengeni, hogy Spanyolországban déltől este hatig szieszta van. Az üzletek zárva, senki sem dolgozik, csak néhány kocsma - ahogy ők hívják: bár - van nyitva. Szerencsére találtunk egy kis éttermet, ahol nagy nehezen elmagyaráztuk, mit is kérünk. Jóllakva kezdtük keresni a faluból kivezető utat. Két nő egymást túllicitálva igyekezett segíteni, de amikor látták, hogy nem sok mindent értünk belőle, kikísértek a falu végére. Ott aztán... Alig jött valami, s ha jött is, nem állt meg. Vizünk fogytán, a levegő pedig olyan forró és párás volt, hogy alig kaptunk lélegzetet. Lassan teljesen kétségbeestünk, elvégre erre még buszok sem járnak, mi lesz velünk, ha nem szán meg senki? Végül csak jött, egy spanyol férfi, George személyében. Útközben kiderült, ő is ugyanazt a blues és jazz zenét szereti, mint Léna. Ennek úgy megörült frissen szerzett barátunk, hogy meghívott egy kiskocsmába, majd Leridában is végigvitt a város bárjain. Igazi barátra leltünk benne. Hajnalban, amikor elbúcsúztunk, még azon sopánkodott, hogy ne parkban aludjunk, mert megtámadhatnak bennünket. Reméljük ő is baj nélkül hazaért. Léna és Anita kalandjai Stoppal - keresztül Európán (Orosházi Párbeszéd, 1993.11.04.) A napló III. rész Szeptember 8-11. (szerda-szombat) A hegyektől az óceánig Spanyolországban nagyon rossz a stopp. Azért annyi előnye volt a lépésben haladásnak, hogy olyan helyekre is eljutottunk, ahová például egy szervezett utazás során soha. Jártunk egy olyan pici spanyol faluban, ahol körülbelül 20 ház volt, s csak félórás keresgélés után találtunk egy öreg bácsikát. A legközelebbi bikaviadal plakátjai azonban itt is kint voltak. Az országúton gyalogolva érdekesnek tűnt, hogy a bika a veszélyt jelző közlekedési táblákon szintén szerepel. Az úton találkoztunk egy igazi kecskepásztorral is, aki mikor odamentem hozzá, hogy lefényképezzem, úgy megijedt, hogy elszaladt. Persze azért nem csak ilyen elhagyatott vidékek vannak Spanyolországban, sok a modern nagyváros, mint például Zaragoza. Mi azonban alig vártuk, hogy Portugália földjére lépjünk. Nem kellett csalódnunk! A határon átérve még lenyűgözőbb látvány tárult a szemünk elé, mint amire számítottunk. Egyszer egy paraszt jött velünk szembe a szamarán, aztán ökrök húzta kis kordéval találkoztunk, majd egy öregasszonyt láttunk, aki az udvaron álló kőmedencében mosta a ruháit. Mintha 200 évvel visszapörgették volna az időt. Mégis jó volt nézni ezt a békés életet, nem rohannak, nem ingerültek, teljes a nyugalom. Azután ahogy beértünk Portóba, újból nagyvárosi látvány tárult elénk. De azért Portugáliában még a nagyvárosok is meghittebbek kicsit. Rengeteg a zöldövezet, a sétálóutca, ugyanolyan jellegzetes keskeny kis utcák, mint a legkisebb falvakban. Az ember szinte otthon érzi magát. Portóban megnéztük a Porto Stadiont, majd elindultunk az óceán felé. Utunk a milliomosnegyeden keresztül vezetett. Egymást érték a szebbnél szebb villák. Érdekes volt, hogy a gazdagságot nem abban mérik, hogy ki mekkora hodályt épít. Szembetűnő volt viszont az ízlésesség, a sok fa és virág. Az óceánt épp naplementekor pillantottuk meg. Szinte hihetetlennek tűnt, ahogy elénk tárult a hatalmas víztömeg, a sziklák, amelyek megtörték a hullámokat. Ott esteledett ránk a parton. Leterítettük a hálózsákokat, a víz moraja mellett aludtunk el. A másnap délelőttöt a parton töltöttük el. Egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal. Minden pillanatban más és más, egyszerűen gyönyörű... Szeptember 12. (vasárnap) Hazafelé Még Portugáliában elhatároztuk, hogy visszafelé Németország felé jövünk, így legalább változatosabb lesz az útvonal. Franciaországban kényszerből vonatra kellett szállnunk, mert egyfolytában zuhogott az eső. Így utazhattunk a TGV-n, azon a szupervonaton, melyet addig csak mások elbeszéléséből ismerhettünk. A vonat 150 kilométert 50 perc alatt tett meg, olyan belülről, mint egy repülőgép. Még az illemhely is olyan volt, mint egy kisebb fürdőszoba: melegvíz, patyolattisztaság. Németországba gyalog mentünk át, ami legalább 15 kilométeres sétát jelentett. Innen már elég jó stoppunk volt, másnapra Salzburgba értünk. Szerencsénkre ott felvett egy német nő, aki nagy örömünkre egyenesen Graz-ba tartott. Meg is kértük, hogy vagy a városban tegyen ki, vagy a Gleisdorf felé vezető úton, mert az autópályán úgyis reménytelen próbálkozni. Csakhogy hölgyünk eltévedt, igaz, hogy kivitt Graz-ból, csak éppen rossz felé. Sűrű bocsánatkérések közepette tett ki bennünket egy parkolóban az autópálya mentén, amely visszavezetett Graz-ba! Közben ránk esteledett, fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Léna és Anita kalandjai Stoppal - keresztül Európán (Orosházi Párbeszéd, 1993.11.18.) A napló IV. rész Szeptember 12. (vasárnap) Hazafelé Mentőangyalként jött a felfedezés, amikor megláttunk két magyar Ladát, lakókocsikkal. Csakhogy amikor megkértük a két középkorú "urat", hogy elvinnének-e a határig, úgy néztek ránk, mint ha lehetetlent kértünk volna tőlük. Kifogásként hozták fel, hogy nincs hely a kocsiban (az egyik autóban egyedül, a másikban ketten utaztak), meg egyébként is ők Olaszországból jönnek és miért vinnének bennünket haza? Megalázó volt könyörögni nekik, de nem tudtunk mást tenni, már ott tartottunk, hogy legalább a Graz felé levezető útig vigyenek el az autópályán. Addig-addig rimánkodtunk, hogy az egyik férfi engedett. Ekkor már mindegy lehetett volna neki, meddig visz el, de nem, az első Graz felé vezető lejáratnál megállt és kipaterolt bennünket a kocsiból. Gondolom, nem kell részletezni, milyen átkokat szórtunk a fejére. Magyarok, és nem segítenek a honfitársaikon... Gyalogoltunk tovább, mikor stoppolás nélkül egy osztrák srác vett fel és elvitt a legközelebbi vasútállomásra. Ekkorra ugyanis annyira elfáradtunk és annyira szerettünk volna már hazaérni, hogy elhatároztuk, a hátralévő utat vonattal tesszük meg (mint kiszámoltuk, 3 hét alatt körülbelül az Orosháza-Budapest távolságot gyalogoltuk le). Aznap este már nem, de másnap reggel indult egy vonat hazafelé. Első utunk persze Editékhez vezetett, hiszen nagyon aggódtunk, hogy Bence kutyánk hogyan viselte távollétünket. Bence amikor meglátott bennünket, szaladt hozzánk, nem tudta melyikünknek örüljön jobban. Az arcunkat nyalogatta, s boldog volt, hogy épségben visszakapta gazdijait. Léna és Anita ismételten köszönetet kívánnak mondani támogatóiknak: egy magát megnevezni nem kívánó úrnak, ki 50.000 forintot ajánlott fel, Németh Béla alpolgármesternek, aki 5.000 forinttal támogatta útjukat, a Pro Vita Sana Alapítványnak, mely pólókat adott, Vojtek Editnek és Fonyó Pálnak, akik 3 héten át Bence gondját viselték, valamint a Párbeszéd szerkesztőségének. (Orosházi Párbeszéd, 1994.07.14.) 
Biciklivel Prágába avagy így látta Bence, a spániel (Orosházi Párbeszéd, 1994.08.11.) Elöljáróban annyit, hogy Bence az én (Anita) és férjem (Léna) két éves spániel kutyája. Nyaralásunk történetét - mindenféle edzés nélkül kerékpárral Prágába - ő mondta tollba. "Szombat reggel arra ébredtem, hogy pakolnak. Teljes volt a rémületem, nehogy megint itthon hagyjanak, mint tavaly három hétre! Igaz, most volt halovány reményem, hogy én is megyek, mert csak Anita bicaján voltak csomagok, Lénáén pedig egy ketrec, puha párnával és tetővel - de náluk sohasem lehet tudni. Egyébként én autóval szeretek utazni! Aztán ez indulás pillanatában szóltak: gyere Bence, megyünk! Elindultunk. Még tettem egy gyér kísérletet és kiugrottam a kosárból, de ezzel csak azt értem el, hogy rövidebbre kötötték a pórázomat. Első éjjel aztán azt álmodtam, hogy otthon hagytak egyedül, így másnap reggel elhatároztam: viselkedni fogok és megpróbálom élvezni a dolgot. S ha hiszik, ha nem, nem is kellett megerőltetnem magam. Eleinte csak ültem a kosárban és nézelődtem, élveztem az isteni illatokat, melyeket a szél hozott (nem értem, miért panaszkodtak gazdáim a szembeszélre, nekem pont az volt a finom, a jó kis nyúl-, őz-, és macskaszagok. Attól azért tartottam, hogy hol fogok aludni, de okos gazdijaim ezt is megoldották szinte minden nap. Aludtunk egy öreg néni verandáján, udvaron sátorban, autóban, présházban, sőt egy szlovák moteltulajdonos még engem is beengedett a szállodába aludni, s még a gazdiéknak sem kellett fizetni. Később kezdtem magam nagyon jól érezni a kosárban. Rájöttem, milyen jókat lehet benne aludni (persze Lénáékra mindig akkor jött rá, hogy megálljanak egy kocsmánál, amikor éppen lepihentem). Persze férfiúi hiúságomat is legyezgette, hogy mindenki mindenhol engem imádott, Prágában a Vencel téren is sokan körülálltak, hogy megcsodálják, ahogyan egy teniszlabdával zsonglőrködöm. Prága egyébként szenzációs város, nagyon jól éreztük magunkat. Igaz, rengeteget kellett gyalogolnunk, okos gazdijaim csak forintot hoztak, azt pedig egyik bank sem volt hajlandó koronára váltani, így a nagykövetségre is el kellett menni. Máskülönben élveztem az egészet: az óvárost, az utcai zenészeket, a sok-sok mutatványost. Gazdáim szerint okoztam ugyan néhány bonyodalmat. Például belémragadt a rágógumi, üvegszilánk ment a tappancsomba, teleragadtam apró bogáncsokkal. Még a fülembe is toklász ment - ami tudvalevőleg a legfájdalmasabb dolog a világon -, de egy kedves szlovák állatorvos ügyesen eltávolította, még fizetni sem kellett érte. Hát hol itt a bonyodalom? Két hétig voltunk távol, s én egészen megszerettem a kosaramat. Itthon gazdijaim egyfolytában azon panaszkodtak, milyen fárasztó volt eltekerni Prágába és vissza, de nekem sem volt kutya két hétig kibírni őket!" LEJEGYEZTE: ANITA |