|
Orosházától Pusztináig
Barangolás két keréken a csángók földjén: kétezerkétszáz kilométer huszonkét nap alatt
(Orosházi Élet, 2003.08.01.)
Nem minennapi túrán vett részt az orosházi Lénárt Ferenc (39), vagy ahogy a városban ismerik, Léna. A férfi már húsz éve járja Erdélyt. Autóstoppal, gyalog bejárta a Trianon előtt közigazgatásilag is Magyarországhoz tartozó terület számos vidékét. Csángóföldre azonban most először jutott el, kerékpárral, egyedül, egy hálózsákkal, egy videokamerával és egy fényképezőgéppel. Léna ugyanis nem kirándulni ment. Szeretné bemutatni hogyan élnek ma a már kihalófélben lévő csángó magyarok, ott, ahol a turisták és a forgatócsoportok is ritkán járnak. Mindennapjaikról közel kétszáz fotót és négyórányi mozgóképet készített, amiből az Orosházi Városi Televízió segítségével dokumentumfilm készül. Léna tapasztalatait élményeit szeretné megosztani az itthoni magyarokkal is.
- Ne menj ki, ellopják a biciklidet ha leszállsz róla, az is lehet, hogy sohasem látunk viszont téged sem - így próbáltak lebeszélni az ismerőseim, barátaim az indulás előtt. Húsz éve járom Erdélyt, a mostani túrám is azt bizonyította, Erdély nem veszélyes. Bárhová mentem, az egyszerű emberek, csángók és románok, mindenütt szeretettel fogadtak. Volt ahol a cigányvajda vigyázott a biciklimre amíg én forgattam. A bringám először a határon innen, Méhkeréken zártam le, addig nem volt rá szükség - mondta beszélgetésünk elején Léna.
A 39 éves férfinek valóban nem mindennapi kalandban volt része a túra 22 napja alatt. Aludt szénapajtában és motelben. Előfordult, hogy egy román bérházban köszöntött rá az éjszaka.
Járt egy tbc-s cigánykolóniában és hétfalusi csángó családoknál, ahol magával ragadta a csángó magyar nyelv szépsége.
Léna terveiről lapunkban is beszámoltunk. Először úgy volt, hogy hárman vágnak neki a nagy útnak. A társak azonban az indulás előtt lemorzsolódtak. A nem mindennapi úti cél megvalósításához nem mindennapi kerékpárra volt szükség. A strapabíró biciklit Léna a tengeren túlról szerezte be, ami elviselte a Kárpátok rögös útjait is.
Elvették az útlevelét
- Június 21-én vágtam neki a nagy útnak. Első nap 180 kilométert tekertem, Szúligetig jutottam el az erdélyi érchegységben. Rámesteledett. Az egyik háznál csődületet láttam, bekopogtam. Megkérdeztem, alhatnék-e náluk. Rosszul tudtak magyarul, annyi kiderült, nagy vendégsereg gyűlt össze náluk, akik éjszakára is maradnak. A ház tulajdonosa azonban elintézte, hogy egy húsz kilométernyire lévő szállodában tölthessem ingyen az éjszakát. Mint kiderült, román segítőm a Budapesti Honvéd volt futballistája. Arra törekedtem, hogy az éjszaka kis falvakban köszöntsön rám, mert az ott élők barátságosabbak, vendégszeretőbbek, mint a városiak. Utazásom első napjainak egyikén elszámítottam magam. Balázsfalvára értem, már teljesen besötétedett és nagyon el is fáradtam az egész napos tekeréstől. Egy bérházba csöngettem be, amit csak román nemzetiségűek laktak. Magyarul nem tudtak, de megértettem velük magam. Lakógyűlést hívtak össze, majd elvették az útlevelem. "Cserébe" megágyaztak a biciklitárolóban. Kisvártatva kopogtatott az egyik lakó, hatalmas tálcával érkezett, amin hurka, kolbász és minden földi jó volt. Kifelé menet elvitte a ruháimat is, a zoknitól az alsónadrágig minden holmimat, amit másnap kimosva, kivasalva kaptam vissza és természetesen az útlevelem is kézhez kaptam. Hajnalban indultam tovább. A bérház lakói is felkeltek és integettek utánam.
A cigánykolóniánál
- A bérházi kalandot követően, Balázsfalvától 70-80 kilométernyire Makfalván, egy kisfalu lerobbant kocsmájában iszogattam egy pohár sört. A helybéliek között híre ment, hogy idegen érkezett a faluba. Közrefogtak, kérdezgettek, nézegették a biciklimet. Mikor kiderült, mi járatban vagyok, elmesélték, hogy a falutól 8-10 kilométernyire van egy magyar cigánykolónia. Ott igazán jó felvételeket készíthetnék. Azt is bevallották, ők nem mernének elmenni hozzájuk, mert nagyon rossz a hírük. Felkeltették az érdeklődésemet, a veszély sem tartott vissza. Meglátogattam a kolóniát. Óriási, eddig máshol nem tapasztalt nyomor fogadott. Igazi, kőkorszaki körülményeket láttam. Ahogy a faluba értem, a purdék közrekaptak, rángattak, piszkálták a biciklimet, amire aztán elbúcsúzásomig a cigányvajda vigyázott. A házaikba is beengedtek, de ezek igazából nem is házak, hanem igazi putrik voltak. Forgattam. A szavak nem, a képek tudják csak igazán visszaadni azt a szegénységet, amiben éltek. Sok beteget is láttam, kiderült a falu fele TBC-ben szenved. Orvos nem jár a faluba. Fél is és az embereknek pénzük sincs rá... A kolónia lakói, gyerekek, felnőttek egyaránt, éhesek voltak. Elhatároztam, valahogy segítek rajtuk. Visszakerekeztem a faluba és hatvan darab kilós veknit vásároltam. Ezt azonban biciklivel nem lehet elvinni hozzájuk. A falusiak nem segítettek, bárhogy is kértem őket. Féltek. Végül egy italszállító autó vezetőjét fűztem meg némi juttatást beígérve, hogy vigye el a kenyereket. A platóról osztottuk a vekniket. Egymást tiporták az emberek, nem akartak lemaradni a ritkán látott, finom fehérkenyérről...
Mire jó a köménytea ?
- Folytattam a túrát. Útközben, Szováta felé közeledve rosszul lettem. Folyt, illetve jobb szó, hogy ömlött a fülemből és az orromból a vér. Később a fülemben elállt a vérzés, de az orom továbbra is vérzett. El is ájultam. Mikor magamhoz tértem, visszaültem a biciklire és hajtottam tovább, hogy lakott településre érjek. Szováta előtt már a kormányra borulva tekertem, alig volt erőm. Szerencsére megpillantottam egy kis házat, bezörgettem. A háziak úgy húztak be. Egész éjjel virrasztottak mellettem, gyógyteával, köményteával itattak. Eltökéltem, bármi is lesz, másnap tovább indulok. Reggel belém diktáltak egy kis házitúrót és ordát. Az orrom még mindig vérzett, de elindultam. Szovátán megnéztem a fürdőt és a Medve tavat. Aztán nekivágtam a túra talán egyik legnehezebb szakaszának, a Bucsin-tető felé vettem az irányt, ami "csak" 24 kilométernyire volt, de gyilkos, 10-15 százalékos, meredek út vezetett odáig. A tetőre felérve árusokkal találkoztam, akik látták, milyen állapotban vagyok. Belém erőltettek egy féldeci köménypálinkát, egy pacallevest és hál' istennek rendbe jöttem. Innen pedig szó szerint begurultam Gyergyószentmiklósra. A 22 kilométeres távon nem kellett egyet sem tekernem, mert lejtős volt az út. Csak a féket húztam, de azt is módjával. Félelmetes volt, a hepe-hupa és a rengeteg kátyú miatt veszélyes vállalkozásnak tűnt az 50 kilométer per órás sebességű gurulás.
Kicsi a világ
- Gyergyóban már vártak rám, egy ötvenes hölgy, Mátyás Pingyő, aki az interneten olvasott a terveimről. Egy irodában alakított ki nekem szállást, ez lett a bázisom, innen jártam be a környező falvakat. Jártam három búcsúban, amelyek egészen más hangulatúak, mint azok, amiket itthon rendeznek. Eljutottam Szejkére is, ahol éppen háromnapos folklór találkozót rendeztek. Nagy élmény volt. Eljutottam Orbán Balázs sírjához is, amihez 19 székely kapu alatt vezetett az út. Beszélgettem helyiekkel, akik valamennyien beinvitáltak a házaikba. Voltam Csíksomlyón is. Talán az egyik legnagyobb élményem az volt, amikor Gyergyószentmiklós határában, Bot váránál istentiszteletet tartottak, ahol a magyar himnuszt teljes átéléssel, becsukott szemmel énekelték a helyiek. Erdély egyik legnagyobb geológusával, Csiki Károllyal is találkoztam, aki egyebek mellett a Gyilkos tó legendájával ismertetett meg. A Gyilkos tótól néhány kilométerre, 1700 méter magasságban felfedeztem három hétfalusi csángó családot, akikről a környék lakói sem sokat tudtak. A hegytetőt egyébként Kovács Péter tetőnek nevezik, ne kérdezd miért, nekem sem sikerült megtudnom. Velük is sokat beszélgettem. Egy falopási ügy miatt arra járt egy csíki erdészmérnök. Milyen kicsi a világ, kiderült, hogy a legjobb barátja orosházi, akit, miután hazajöttem, felkerestem... Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy jószerével elérkeztem a világ végére. Háromkút egy icipici falu, lakói a világtól szinte teljesen elzárva élnek. Időnként leballagnak a Gyilkos tóhoz a leveleikért, meg bevásárolni. Innen már nem is lehet tovább menni sehová, úgyhogy irányt váltottam. Jártam a Békási tónál, a duzzasztónál. Ez volt az egyetlen turistalátványosság, amit megnéztem. Ezután következett az utam java. Előbb még azonban betértem a szárhegyi művésztelepre, aminek a vezetője óva intett attól, hogy egyedül, ráadásul kamerával menjek a moldvai csángókhoz. No nem a derék csángó emberektől féltett, hanem őket és engem a hatóságtól. Nem tudott visszatartani, átkeltem a Kárpátokon.
Irány Pusztina!
- Csodálatos vidékeken vezetett az utam. Jártam az Ojtozi szorosnál, az ezeréves határnál, ahol kőből mintázták meg a Szent Koronát. A hatalmas korona mellől be lehetett látni az egész vidéket. Úti célom Pusztina volt, a csángók lakta település. Találkoztam őslakosokkal, csodálatos képeket készítettem a mindennapjaikról. Feledhetetlen élmény marad. Úgy 15-16 nappal az elindulásom után úgy gondoltam, hazaindulok. Kikerültem a Bucsin-tetőt, Toplica felé vettem az irányt. Útközben sokszor leszálltam a bicikliről, marasztaltak a gyönyörű tájak. 180 kilométerre Gyergyótól, egy kis faluban magyarok fogadtak be, egy szénapajtában aludtam, olyan volt, mint a filmekben. Másnap egyszuszra Gyulafehérvárig kerekeztem, reggeltől, összerogyásig hajtottam. Utolért egy vihar, mintha dézsából öntötték volna a vizet, orkán erejű szél kísérte. Kénytelen voltam vonatra szállni. Déva után azonban ismét "nyeregbe" pattantam, a magyar határt Battonyánál léptem át. Nagyon elfáradtam, de néhány nap pihenés után egy orosházi barátommal visszabicikliztem a Bihari hegyekbe, ez már az előzőhöz képest csak egy rövid túra volt, de csodálatos!
Lénát sokan ismerik a megyében. Hazaérkezése után nem győz élménybeszálomlókat tartani, hívják, várják a környék településeire. A tervek szerint őszre elkészül a dokumentumfilm is. Addig pedig, akiknek felkeltettük az érdeklodését, kattintsanak a www.oroshaza.com/lena honlapra, itt megtekinthetik az erdélyi túrán készült fotókat és elolvashatják amit még tudni lehet az utazóról.
Az út támogatói:
Blues Cafe, Fabox Kft., Kecskeméti Imréné, Kero Depo, Lénárt Ferencné, MOL Bányász, Molnár Zsolt, Muszi Montázs Design, Szlávik Ágnes, TB. Kft., Orosfarm Szövetkezet, OVM-Karsai Rt., ifj. Zalai Mihály - Julcsi Büfé, Zsedényi Péter
Kovács Erika
Kerékpárral a csángókhoz
(MOL Bányász Hírlap, 2003. június-július-augusztus)
Biciklivel a csángók hazájába
(Békés Megyei Hírlap, 2003.03.05.)
Lénárt Ferenc (39), vagy ahogyan Orosházán ismerik, Léna, gyalog, autóstoppal és kerékpárral bejárta egész Európát. Húsz éve lépett a hobók útjára, ami életformájává vált. Léna most Erdélybe készül, annak is a turisták által csak ritkán látogatott részére, oda, ahol a csángó magyarok élnek.
— Szívszerelmem Erdély, ahol már nagyon sokszor jártam. Most egy olyan vidékre készülök, ami egy útikönyv alapján keltette fel az érdeklődésemet: a csángók földjére, a Kárpátokon túlra. A moldvai csángók száma évről évre fogy. Klézse, Lujzikalagor és Pusztina igazi csángó falvak, ahol nem élnek románok, csak ősmagyarok. Szeretnék róluk dokumentumfilmet és fotósorozatot készíteni. Szeretném megörökíteni az életüket, a mindennapjaikat.
— Úgy tudom, útitársai is lesznek.
— Valóban. Egy 51 éves budapesti síoktatóval és egy 29 éves postással kelünk útra a nyáron, a túrát öt hetesre tervezzük. Már mindhárman edzünk az útra, hiszen kerékpárral vágunk neki a Kárpátoknak — mondta Léna.
— Ehhez a túrához minden bizonnyal speciális kerékpárra lesz szükség.
— Így igaz. Egy Merida Free Way 9800 márkájú kerékpárt vásároltam, ami titánötvözetből készült, tárcsafékes és a kerekei dupla alufelnisek. Remélem, bírni fogja a rá váró nehézségeket.
Az orosházi fiatalember az erdélyi úthoz támogatókat keres. Kéri, aki tud, segítsen.
Léna nyáron tehát Erdélyt hódítja meg, de már szervezi a következő túráját, aminek úticélja Írország és Skócia lesz.
K. E.
Két keréken a csángók földjére
(Heti Délkelet)
Úton lenni boldogság, megérkezni a halál - ezt a klasszikus Jack Kerouac-i mondást ma már kevesen vallják magukénak, az okokat most ne firtassuk, de minden valószínűség szerint a fogyasztói társadalommal együtt járó gazdasági szemlélet a főludas. Vannak azonban, akik szembeúsznak az árral, közéjük tartozik az orosházi Lénárt "Léna" Ferenc, aki élete eddigi 39 esztendeje alatt többször bejárta Európa keleti és nyugati felét, a hatvanas-hetvenes évek hobóinak módija szerint többnyire hátizsákkal, autóstoppal, vagyis sohasem szervezett keretek között. Az idei tervek közt nem kisebb út szerepel, mint meglátogatni a csángókat, s nem is akárhogyan: harmadmagával kerékpárral kíván eljutni Románia keleti felébe, Moldvába.
- Egy útikönyv, illetve jó néhány dokumentumfilm hatására döntöttem úgy, hogy mielőbb felkeresem Csángóföldet és megörökítem az életüket, mert sajnos néhány év múlva lehet, hogy ott már nem találjuk talán nyomát sem ennek a rendkívül érdekes kultúrának. Románia erdélyi része nem idegen számomra, hiszen rendszeresen megfordulok itt, különösen Gyergyószentmiklós áll közel a szívemhez, itt nagyon sok barátom él - mondja Léna hozzátéve, hogy terveik szerint egy vagy több videokamerával, digitális fényképezőgéppel rögzítik magát az utat, illetve a csángó falvakban élők mindennapjait. A filmet, illetve az elkészült fotókat pedig vetítéseken, a média és az internet segítségével kívánják közkinccsé tenni.
A nyáron útnak induló expedíció egyik érdekessége, hogy a trió egy-egy markáns korosztályt képvisel. Maga a szervező 39 esztendős, Hajzinger János tíz évvel fiatalabb, míg harmadik társuk, Komár Balázs 51 éves. A csapat két fiatalabb tagja orosházi, míg idősebb társuk a fővárosban él - őt egy teletextes hirdetés útján szervezték be a csapatba. Balázs jelenleg egyébként nincs is Magyarországon: a téli szezonban a francia Alpokban síelőket oktat, nyári szabad kapacitását pedig felajánlotta a több, mint egy hónapos csángó túrára.
Maga az út mintegy kétezer kilométerre rúg várhatóan, melyet napi ötven kilométeres átlaggal kívánnak megtenni. Ez látszólag nem túl sok, azonban ha belekalkuláljuk, hogy az út nagyobbik része nem sík terep, sőt a Kárpátokon is átkelnek (a legmagasabb pont 1800 méter lesz), akkor reálisan számoltak utazóink. Mint Lénárt Ferenc eddigi útjai, ez sincs bebiztosítva különösebbképpen, azaz sátor és hálózsák lesz a szállásuk. Fontos természetesen a technikai háttér: mindannyian strapabíró, megbízható bringák nyergében indulnak útnak, a szervező például egy Merida Free Way 9800 típusú kerékpár boldog tulajdonosa, mely jelenleg egyedüli példány Magyarországon.
- Ahová megérkezünk, gyakorlatilag turistamentes övezet, szinte csak forgatócsoportok és kutatók járnak az érintett falvakban, egyebek közt Klézsén, Lujzikalagoron, illetve Pusztinán. A mi tervünk is az, hogy amit lehet, rögzítünk, illetve igyekszünk összebarátkozni a csángókkal - veszi át a szót a csapat Benjáminja, Hajzinger János, a helyi posta kézbesítője.
A felkészülést néhány rövidebb hétvégi túra jelenti majd tavasszal, illetve a postás János esetében garantált a napi edzés, Feri pedig a jó idő beköszöntével arra készül, hogy kerékpárral jár dolgozni a szomszédos Kardoskútra.
Az út költségeiről szólva beszélgetőpartnereink elmondták, hogy azt nagyobbrészt saját zsebből finanszírozzák, de némi támogatást remél Léna munkahelyétől, a MOL Rt-től. Komoly szakmai segítséget kaptak továbbá az egyik helyi kerékpáros szaküzlet vezetőjétől, Pataki Lászlótól. További támogatókat szívesen fogadnának, elsősorban az adatrögzítést segítő eszközökre, azaz elsősorban videokamerára, fényképezőgépekre, esetleg hordozható számítógépre lenne még szükségük. Az esetleges felajánlásokat a (30) 486-20-31-es számon várják. Ugyancsak ezen a számon jelentkezhetnek azok, akiket érdekelne egy 2004-es, ezúttal nyugati, jelesül írországi kerékpártúra, ugyanis Lénárt Feri már a következő expedíció szervezésébe is belekezdett.
Hiszen tudjuk: úton lenni boldogság...
Korbely György
A vére viszi előre a túrázót
(Blikk)
Léna: Irány Erdély, a csángók földje!
(Orosházi Élet)
|
