Lappiaci átrendeződések Fontos dátum lehet a honi sajtótörténetben február 19-e. Legalábbis ez szűrhető le abból a bejelentésből, hogy a ezen a napon Mai Blikk címen új bulvárnapilap jelenik meg a lappiacon. Az előzmények ismertek: tavaly decemberben jelentette be a két - komoly magyarországi érdekeltséggel is rendelkező - svájci médiavállalat, hogy Ringier megvásárolja a Jürg Marquard tulajdonában lévő Mai Napot és a Magyar Hírlapot. A Ringier tudhatja egyebek között magáénak a Blikket és a Nemzeti Sportot. Nemcsak a magyar bulvárlappiac komoly átrendezéséről van szó, hanem a nyomtatott sajtó egészéről. Az ügyletből minden jel szerint az a Blikk került ki a győztesen, amelynek példányszáma, ha nem is sokkal, de alatta maradt riválisáénak. Ezért élhetik meg keserű vereségként a Mai Napnál dolgozók a történteket. Ez a verseny és kiegyensúlyozottság a bulvárlappiac egészének nem tett rosszat. Csak emlékeztetőül: korábban egy harmadik szereplő is porondon volt. A veszteséget termelő, mégis a legjobb tartalmúnak elkönyvelt, és kurtán-furcsán megszüntetett postabankos Kurírról van szó. Az új, és nem lehetetlen egyetlen bulvárnapilap tulajdonosai nagyratörőek, de napról napra óvatosabbak. Szerdán még az jelent meg a lapokban, hogy a Mai Blikk 250 ezer példányban kerül az utcára, tegnap már azt olvastuk: a negyedmilliós példányszám középtávú cél, de egyből kétszázezer fölötti lesz a megjelent újság száma. Ha bejön a negyedmilliós projekt, az mindenképpen fordulatot hozhat a teljes magyar lappiacon, ugyanis ezzel a Mai Blikk feltehetően megelőzné az eddig toronymagasan vezető Népszabadságot. Így tizenegy-tizenkét évi sajtószabadság után Magyarországon is bekövetkezne - csak jóval gyorsabban -, ami a nyugati országokban már régen megtörtént. Németországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban ugyanis a bulvárlapok példányszáma messze meghaladja a különben nagyon jó politikai napilapokét. Amelyek ettől még őrzik erős pozíciójukat. Persze kérdés: a Mai Nap és a Blikk olvasótábora eggyé ötvözhetőe-e? Azt sem tudni, hogy ebben a helyzetben, amikor a legminimálisabb számúra csökkent a magyarországi bulvárlappiac, akkor nem indít-e valaki egy újat - újra megosztva ezzel ezt a piaci szeletet. Ezt sejteti, hogy a Mai Nap vezetői nem kértek az új lapnál felajánlott helyekből. De az igazán nagy talány, hogy milyen lesz a jövő olvasója. Bod Tamás Humánpolitika Az egyik megyei nagyvállalat vezetése a napokban úgy döntött, hogy a cég egyik kisvárosi telephelyén drasztikus mértékű, közel húsz százalékos létszámleépítésre van szükség. A döntést számos jól hangzó pénzügyi és közgazdasági érvvel alátámasztották a vezetők. Néhány nappal később váratlanul egy nagyszabású, így a megmaradt létszámmal el nem végezhető munkát kapott a telep. A cég egyik gazdasági vezetőjét meg is kereste a telephely vezetője, hogy akkor mit tegyen, mire azt az igen modern, mondhatni eurokonform választ kapta: szét kellene nézni a helyi munkaerőpiacon, hogy milyen lehetőségek vannak. Azt, hogy ez mekkora hülyeség, a telepvezető már nem tudta elmondani, addigra ugyanis a gazdasági főmufti húszmilliós (másképp: az elbocsátottak több mint kétévi bérével egyező értékű) kocsiján tovarobogott. H. J. Konzulátus rossz szájízzel Kisebbségi ügynek számít-e egy tiszteletbeli konzulátus felállítása? Első "ránézésre" a válaszhoz aligha férhet kétség: nem. Különösen nem, ha annak a tiszteletbeli konzulátusnak a megnyitását egy országgyűlési képviselő kezdeményezte, holott korábban meglett volna a lehetősége erre a kisebbségi testületnek is. Szóval, ebből a szempontból az ügy elég egyértelműnek tűnik, különösen azért, mert a végső szót úgyis az adott állam külügyminisztériuma mondja ki a konzulátus megnyitásáról éppúgy, mint a tiszteletbeli konzul személyéről. Elvileg tehát azt mondhatnánk, hogy a Gyulára tervezett tiszteletbeli román konzulátus ügyébe aligha van beleszólása a honi románság választott testületeinek. Csakhogy ez nem teljesen így van. Részben azért, mert amióta a román al- vagy tiszteletbeli konzulátus felállításáról szó van, mindig az a fő érv, hogy Gyula a honi románság központja (ami igaz is). Ráadásul a gyulai székhelyű országos román önkormányzat mindig is aktív szerepet töltött be a román-magyar kapcsolatokban (jóval aktívabbat, mint bármely más nemzetiség). Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt években - mások mellett - megfordult Gyulán Radu Vasile akkori miniszterelnök és Theodor Melescanu államfő-jelölt is. Tény persze, hogy a konzulátus idetelepítését Tóth Imre parlamenti képviselő és a gyulai városvezetés szorgalmazta. Emiatt joggal kritizálható a kisebbségi vezetés, akárcsak a jelölt személyével kapcsolatos reakciója miatt. A kívülállónak olybá tűnik, hogy a kisebbségi vezetők számára az ügyből csak annyi fontos: ki legyen a konzul, s közben semmit nem tettek a konzulátusért. Az érvelés persze meg is fordítható: mondhatjuk, hogy a politikusok voltak azok, akik a kisebbséget ürügyként használták fel saját - bár kétségkívül jó - céljaik érdekében. Az ügy mindenképpen szomorú, de talán tanulságos is. Kérdés, hogy bármely fél is lesz-e annyira politikus, hogy ezeket a tanulságokat levonja... Haász János Jó lelkiismeretet vegyenek! Ha vonattal utazunk a fővárosba, aligha elkerülhető az, hogy átkeljünk a Keletinél lévő aluljárón. Ott, ahol megnyomorodott koldusok között koszos utcagyerekek bóklásznak és lépten-nyomon árusokba boltik az ember. Kezdetben csak újságárusok voltak, majd a BKV-jegyesek, és a telefonkártyások. Aztán mindenki, piacokról kiszorított gagyizók, "százért a paprikás"-ok és ébresztőórások. És megjelentek a jóhiszemű emberek vámszedői, a "lelkiismeret-árusok", vagyis az adománygyűjtők. Adakozhatunk betegeknek, védett állatoknak, idősek klubjára, éhező gyermekeknek - bármire. Az éhező gyerekeknek két fiatal gyűjtött legutóbb, kiderült persze, hogy krisnások, az ezresemért kaptam valami "nem is te vagy te"-könyvet az énemről meg a testemről. De a csúcsot az a nem is enyhén alkoholszagú úriember tartja, aki az angolkóros gyerekeknek gyűjtött (állítólag). Mikor megkérdeztem, mi az alapítványuk számlaszáma, ahová utalhatnék, döbbenten rám nézett: "hogy elvegye az APEH, mint a rákosokét? Inkább adjon egy kis aprót készpénzbe, egyszerűbb úgy". Tényleg az volt... H. J. Hazai arcok Néha bármilyen messze is vagyunk az otthontól, találkozunk hazai arcokkal. Budapesten ez fokozottan így van, a húszas-harmincas viharsarki korosztály valami elemi erővel lepte el a fővárost, nap nem múlt még el, hogy ne láttam volna valahol egy gyulai arcot. Az ismerősökkel való találkozás elengedhetetlen része a sztorizgatás, kivel mi történt, mióta Pesten él. A csúcsot jelenleg annak a korábban médiából ismertté vált ifjú hölgynek az esete tartja (legalábbis az én skálámon), aki nemrégiben egy minisztériumnak dolgozott. Sajtófigyelőként havi hatvanezret keresett, ami nem rossz. Különösen úgy - itt jön a sztori -, hogy minimálbérrel jelentették be, s a többit zsebből - adó- és egyéb mentesen - fizette a munkáltatója. "Aki" jelen esetben egy adókból élő állami intézmény. Érdekes... H. J. Drágán vett szundi A legdrágábban utazó politikus 1999-ben - mint a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal közreadta - nem egy miniszter, hanem egy államtitkár volt. Szabadi Béla, a földművelésügyi tárca politikai államtitkára és nem mellesleg a Fradi társadalmi alelnöke - aki, mint egyéb tudósításokból értesülhettünk, Torgyán József távollétében miniszter uraztatja magát a Kossuth téri épületben - nem azzal tűnt ki, hogy a legtöbbet és a leghosszabban utazott, ezt posztja nem is indokolja. Amint hogy azt sem: az ő utazásainak árai legyenek a legborosabbak. Mégis ez történt. Ebben - nem mellesleg - feltehetően az játszott szerepet, hogy viszonylag ritkábban, de igen távolra utazott. A célország előszeretettel, ki tudja miért, Thaiföld volt. Ezzel kapcsolatban a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal jelentése így fogalmaz: "(...) amit sem a hagyományos, sem az új keletű politikai kapcsolataink, sem gazdasági kapcsolataink intenzitása nem indokol, illetve nem jutottunk a vizsgálat idején olyan információ birtokába, amely egyértelmű indokul szolgálhatna." Nem késett Szabadi válasza sem, aki nagyon behatárolt időn belül négyszer volt a délkelet-ázsiai országban, méghozzá első osztályon repülve. Az államtitkár, aki olykor miniszter úrnak nevezteti magát, elmondta: nem tudta, hogy neki nem jár az first class, az első osztály. Másrészt pedig hat éve nem volt szabadságon, így nem volt neki mindegy, hogy a hosszú repülőórák alatt tud aludni vagy sem. Ennél drágább szundit el sem tudok képzelni. Ha ugyanis valaki hat éve megszakítás nélkül dolgozik, látástól vakulásig, miként azt állítása szerint Szabadi tette, akkor nem másra, mint hosszú, legalább három, de inkább négyhetes teljes kikapcsolódásra van szüksége. Távol a világ zajától, a nyüzsgéstől, ahol az első egy, másfél hét csak alvás lenne. Olyan helyen, ahol a hegyek beárnyékolják a mobiltelefonok sugárzási körzetét, hogy a nyugalom és a kikapcsolódás teljes legyen. Nyolc-tíz órás repülőúton óhatatlan nyugtalanabb alvás, melynek végén a megérkezéssel együtt nem köszönt az utazóra a szabadság boldogító mámora. Mindez nem elegendő semmire, főként nem hatéves fáradság kipihenésére.  Másrészről viszont nagyon is érthető a történet. Ha abból csinálunk sportot, hogy Thaiföldre menet pihenjük ki magunkat, akkor ennél borsosabb áru szórakozást nehéz volna elképzelni. Így mulat egy magyar úr. Az ügy szépséghibája: nem a maga pénzén. Bod Tamás Századforduló és ezredfolytatás? A történészek és a matematikusok aligha jutnának dűlőre abban a kérdésben, hogy mikor ér véget (példának okáért) a huszadik század (természetesen csak a Jézus születésétől "időt számoló" kultúrkörökben). De épp így nem egyeznének meg abban sem, hogy mikor kezdődött és mikor ért véget a XIX. vagy a XVIII. század. Olyan ez, mint József Attila igaz-valódi párosa. Mert való igaz az a számtani megközelítés, miszerint a huszadik század 2000. december 31-én 23 óra 59 perc 59 másodperckor ér véget (tekintsünk most el attól, hogy a Földön több mint kéttucatnyi századforduló lesz az időzónák miatt). Matematikailag ez egy igencsak cáfolhatatlan kijelentés (bár a sokan erre 1999 decemberében tettek kísérletet, nem is rossz eredménnyel). A történészek és társadalomtudósok számára ennél azonban jóval összetettebb a kép. A történészek ugyanis nem törődnek a hideg és rideg számszerűséggel, hanem folyamatokat, összefüggéseket, nagy társadalmi történéseket keresnek mindenhol. Ennek okán mondhatjuk például azt - anélkül, hogy túl nagy sületlenséget állítanánk -, hogy a XIX. század már 1789-ben elkezdődött, s egészen 1914-ig tartott. Mondom, ha a matekosok csóválnák is a fejüket, az összefüggéseket végiggondolva elfogadható ez a kijelentés. Márpedig ha ez elfogadható, akkor az is, hogy a hosszú XIX. századot - s a még hosszabb, talán már 1640-ben megkezdődött XVIII-at - egy igen rövid huszadik század követte. A most hátunk mögött hagyott száz ugyanis valójában nem több 76 esztendőnél: az 1994-ben kezdődött század 1990-ben,a  kommunista világrend összeomlásával véget ért. Azt is mondhatjuk, hogy szerencsére. Amennyire "jó" volt ugyanis az előzőszáz (pontosabban 125) év, ez a 76 annyira rosszul sikerült. Amíg az 1800-as évek pozitív változások - demokratizálódási folyamatok Európában és Észak-Amerikában, gazdasági fellendülés, a kultúra és a művészetek fellendülése, a polgári társadalmak kialakulása, a liberális eszmék megerősödése, a szocialista gondolatok megjelenése, stb. - koraként vonult be a történelembe, ez a század sokkal inkább a negatívumairól lesz emlékezetes.  A hetvenhat év hozott egy négyéves világháborút halottak millióival, egy azt lezáró igazságtalan békét, ami húsz év után újra lángokba borította Európát, majd a világot. A két világháború között vörös-, fehér- és még ki tudja, milyen színű terrorokat, hozott gettókat és koncentrációs táborokat, hozott atombombát és koncepciós pereket, fajelméletet és békeharcot, kitelepítéseket, deportálásokat, lábszagú ideológiákat. És mindezek mellett hozott egy végletesen megosztott világot, ellenségképekben gondolkodó embereket. Nem százezrek vagy milliók, hanem tízmilliók életét nyomorította meg vagy puszította el ez az egy emberöltőnél valamivel hosszabb időszak. Európában talán, de Közép(szerű)-Európában - vagy abban a valamiben, ami Belgrádtól északra, Gdansktól délre, a Székelyföldtől nyugatra és Bécstől keletre található - és a kontinens keletibb részein bizonyosan nincs olyan család, amelynek ne okozott volna legalább egyszer traumát ez a hetvenhat év. Mert ezen a tájon mióta az eszünket tudjuk, mindig volt valami előzménye a dolgoknak, amely előzmény miatt nekünk bosszút kellett állnunk, amely miatt oda kellett csapnunk, s amely természetszerűleg lett később a másik oldal bosszúállásának és odacsapásának előzménye. Ráadásul ez a szörnyű társadalmi perpetuum mobile a mai napig nem tudott leállni: még mindig hány mélymagyar siratja Erdélyt - és hány mélyromán vágyik a Tisza vonaláig (olyan ez a Trianon-komplexus egy szociálpszichológus ismerősöm szerint, mint a hetvenéves alkoholista "Miért iszik?"-kérdésre adott válasza, miszerint azért, mert ötven évvel korábban elhagyta őt a felesége). Vagy a véres balkáni válság - kinek van igaza Koszovóban: a szerbeknek, akiket most az albánok üldöznek vagy az albánoknak, akiket korábban a szerbek... Persze ha jobban belegondolunk, nem az évszázad, de az egész búcsúzó évezred története a "Ki ütött vissza?" kérdésről szólt. Évszázadok óta ontjuk a vérünket - bármilyen morbid is - a Szentföldért, amelyet három vallás és számtalan nép akar birtokba venni magának. De gondoljunk csak a számtalan középkori vagy koraújkori európai háborúra, amelyek mind-mind a sikeres ellenségkép-keresés nyomán robbantak ki - teljesen értelmetlenül. Vetésforgónyi földekért vívott egymással (több mint) száz éves háborút Európa két - már akkor is - vezetőnemzete, az angol és a francia; Bibliával a kezében ölt az inkvizíció, a Koránnal szájában indult harcra a janicsár, Jézus nevével szájukon ölték egymást a hívek, csak azért, mert valaki keresztény, valaki pedig keresztyén volt... Ha azt mondjuk tehát - kis Cseh Tamás utánérzettel -, hogy átkozott hetvenhat év, tegyük hozzá nyomban: és átkozott további ezerkilencszázhuszonnégy (néhányat leszámítva) is. Ha ezt vesszük alapul, akkor megeshet az a (nemcsak algebrai értelemben vett) csúfság, hogy az évszázad véget ért ugyan, de az évezred tovább tart. Ha valamit kívánhatunk az új év(század?, ezred?, akármi) előtt, akkor leginkább azt: ez ne így legyen. Haász János Búcsúzik az évszázad, búcsúzik az évezred Talán Magyarország az az ország, amelyik minden létezőháborút elvesztett, ellenben nem nyert meg minden békét. (Mindkettő képtelenség.) De az 1945 után ránk köszönt békét - még akkor is, ha elképesztő kitérőkkel, vakvágányokkal terhelten is - megnyerte. Egy kicsit akarta ellenére is, de akit "balsors régen tép", talán rászolgált a história szerencséjére. Főként évszázadok óta - fogalmazzunk egyszerűen így - tartó pechsorozat után. És ebben a pillanatban ez a tény fontosabb minden másnál. Unalomig ismert tény, mégsem lehet elégszer nyomatékosítani: hazánk tagja a NATO-nak - ami még 15 évvel ezelőtt mosolyt csalt volna arcunkra a tény komolyan vehetetlensége miatt -, az EU előszobájában várakozók közül a legjobb pozícióból várja, hogy megnyiljék a nagy, már-már misztikus (noha kiábrándítóan reális) ajtó. Éltanulók lettünk. Pedig olyan pocsék huszadik századot kevés nemzet mondhat magáénak, mint a magyar. Ez mindentől függetlenül is nagy szó, de a történelemben semmi nincs önmagában. Ha messzebbre nem is tekintünk, akkor az e század magyar múltja aligha más, mint egy nagy precizitással megírt katasztrófa-forgatókönyv. (Legalábbis jó ideig.) Az I. világháborúban a vesztes oldalon álltunk. Ezzel és ezért elvesztettük a történelmi Magyarország területeinek kétharmadát, népességének egynegyedét. Amit nem végzett be a világégés, megtette a tanácsköztársaság és a fehérterror. Majd egy ijesztően ócska, idejét múlt rend telepedett meg a hazánkban, amit Horthy Miklós neve fémjelez. Ez csak konzerválta a félfeudális társadalmi viszonyokat, de menthetetlenül sodródott bele mindenekelőtt a rendszer gyávasága miatt a II. világháborúba. Katonák százezrei pusztultak el - mert ami velük történt sajnos nem ér fel a halál méltóságáig - olyan harctereken, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. (Don-kanyar). Magyarország 1944. márciusi német megszállása utat nyitott a holokauszt fel, amelyben a becslések szerint 600 ezer zsidó származású magyar pusztult el. Egy szétlőtt országban tartottak 1945-ben általános és szabad választásokat. Olyat amilyet még soha, és azért, ha valami jelzi a demokratikus hagyományok hiányát, akkor ez.  Igaz, mindez félelmetes és az élet minden területén nyugtalanító jelenlétét tudatósító orosz hadsereg megszállta országban történt. A demokratikus "kísérletnek" 1948-ban vettettek véget a kommunisták, hogy 1956-ig a legsötétebb diktatúrát valósítsák meg hazánkban. Külön történelemkönyvet kellene írni az emigrálás magyarországi történetéből. A század kezdetétől 1990-ig kik, miért és mikor fordítottak hátat az országnak? - tanulságos olvasmány állnak össze a válaszokból.  Mégis az ezer sebből vérző ország 1956-ban néhány nap alatt eltakarította az útból azt az elnyomó apparátust, amelynek megdöntésére a kortársak a legcsekélyebb esélyt sem adták. A szovjet tankok hatalomra segítette Kádár 1963-ig olyan terrort valósított meg, amihez képest Haynau rémtettei eltörpülnek. A korszakot is jelző pártvezető igyekezett külön úton járni - nem távol és nem közel lenni Moszkvától és Moszkvához -, de soha nem lett különutas. Hogy árulásból, elvtelenségből, találékonyságból, szolgalelkűségből és szabadságból milyen arányban és hogyan volt "összerakva" a Kádár-kor, annak megválaszolásához még jókora időnek el kell telnie. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha felette sok párhuzamot érzünk a pártvezető személyes sorsa és a görög drámairadolom egyik leghíresebb alakja, Oidipuszé között.  Váratlanul hullt az ölünkbe 1989-90-ben a szabadság, ami kívülről érkezett, a kétpólusú világrend hirtelen felbomlásával. Utólag is erény, hogy felkészülten vártuk a változásokat. Rövid idővett igénybe a demokratikus jogállam intézményeiknek kialakítása, az egyetlen ország vagyunk az exszocialisták közül, amelyikben a kormányok kitöltötték parlamenti ciklusokat. Gazdasági eredményeik 1997-től a régió élenjáró államának képet rajzolták Magyarországról, ami azóta sem változott, és ez megint nagyon nagy szó.  Valamennyien szebbnek képzeltük a demokráciát. Gazdagabbnak, igazságosabbnak, méltányosabbnak, erkölcsösebbnek, átláthatóbbnak. Vagyis demokratikus deficitünk van elég. Így bőven maradt munka a huszonegyedik századra és a harmadik évezredre. Mondom mindezt nem ünneprontásként.  Bod Péter Az érem harmadik oldala A hazai belpolitikai káoszban újabb egylet kéri a választópolgárok figyelmét: márciusban bont zászlót a Harmadik Oldal Magyarországért elnevezésű szerveződés, hogy a káosz még nagyobb legyen. Természetesen senki nem vonja kétségbe a pártot gründoló települési és megyei önkormányzati vezetők jóhiszeműségét, de mint tudjuk, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, s mondjon bárki bármit, ez még nem a pokol (de innen már látszik, hogy idézzek egy klasszikussá híresült amerikai befektetői mondást a világvége és Békés megye vonatkozásában).  Megítélésem szerint ugyanis - tessék lehurrogni és olvasói levelekkel bombázni - a pártok nem az ördögtől vannak. Egy jól működő demokráciát igenis csak konzervatív, szociáldemokrata és liberális pártok a választók akaratából egymást periodikusan váltó szimbiózisa képes működtetni. Ezt nem csak jól működő nyugat-európai demokráciák (Franciaország, Németország, Nagy-Britannia) bizonyítják, hanem például az Egyesült Államok is, ahol valójában két liberális párt váltogatja egymást ugyan, de a republikánusok és a demokraták eszmerendszereiben felfedezhetők a jobb-, illetve a baloldali sajátosságok. Kizárólag rosszul működő demokráciákban fordulhat elő, hogy különféle mutáns, magukat pártnak nevező, pártszerűen működő, ám áttekinthetetlen értékrendet képviselő szerveződések kaphatnak tömegtámogatottságot. Mindez elsősorban a volt keleti blokk országaira és a harmadik világra igaz (most ne beszéljünk a demokráciának látszó diktatúrákról), de nagyon jó példa Olaszország esete is, ahol a korábbi politikai elit (jobb és baloldali pártok!) olyannyira elvesztették hitelüket, hogy mindenféle mozgalmak sodródnak kormányválságtól kormányválságig. Az, hogy Gyenesei István somogyi megyei elnök vezetésével a pártpolitikától megcsömörlött, az attól való függést megelégelő tisztességes emberek népfrontszerű kvázi-pártot hoznak létre, remélhetőleg nem lesz több, mint amire való: szigorú figyelmeztetés a jelenlegi politikai elitnek, az egyaránt hiteltelenné vált jobb-bal-liberális tengelynek. Hogy a jobb ne legyen avítt és úrhatnám, a bal ne legyen sótlan Kádár-Németh-nosztalgiaegylet, a liberális ne a sebeit nyalogassa. És főként: mindenhol szabaduljanak meg a köztörvényesektől. A civilek pedig maradjanak a kaptafánál és tegyék azt továbbra is, ami a dolguk: gyarapítsák megyéiket, városaikat, falvaikat. Korbely György Korszellem Az egyik kereskedelmi televízió közkedvelt kvízműsorának hazai kiadása az ünnepek alkalmából gyermekeket invitált meg a stúdióba. A feladatuk ugyanaz volt, mint a felnőtteké: a műsorvezető által feltett kérdésekre adott négy válaszlehetőségből kellett kiválasztaniuk a jó megoldást. A játék aranyos volt ugyan, a maga nemében azonban mégis elgondolkodtató, kicsit talán elszomorító is. A gyermekek ugyanis - náluk idősebb versenytársaikhoz hasonlóan - igen bizonytalanok voltak már a harmadik-negyedik kérdés után (a verseny elvileg 15 kérdésből áll). Olyan könnyű(nek hitt) kérdésre sem volt válasz, hogy mitől duzzadnak Popeye izmai vagy hogy az ismert(nek hitt) gyermekdalban ki/mi várja a tubarózsát. Persze lehet, hogy a korszellemmel volt probléma. A kérdés összeállítóinak talán Pokémonról és az internetről kellett volna kérdezni a gyerekeket... H. J. Nyugdíjkorhatár: merre van Európa? Nemrégiben több helyen elhangzott: kisgazdapárti képviselők a nyugdíjkorhatár leszállítását tervezik. Mint ismeretes, korábban az EU-gyakorlathoz igazodva emelték a korhatárt. A kisgazdák most viszont azzal érvelnek, hogy több uniós tagállamban is alacsonyabbak ennél a nyugdíjkorhatárok. Ebben igazuk is van: a skandináv államok mellett Olaszországban is alacsonyabbak ennél a nyugdíjkorhatárok. Csakhogy 2020-ra valamennyi EU-tagállamban 69 (az enyhébb változat szerint 65) évre tervezik felemelni az egységes nyugdíjkorhatárt. A magyar szabályozás tehát valóban EU-érett, sőt meg is előzi korát.  Ráadásul - és ez sokkal fontosabb - a nyugat-európaitól igen eltérő társadalmi, szociális és egészségügyi viszonyok mellett. Nyugat-Európában ugyanis a korhatár-emelésnek két fő oka van: a népesség elöregedése és az állami nyugdíjrendszer további terhelhetetlensége. A várható átlagéletkor hazánkban jóval az EU-átlag alatt van, ráadásul a legtöbb unió-tagállamtól eltérően hazánkban bevezették az angolszász-típusú magánnyugdíjbiztosítás rendszerét. Mindezek a nyugdíjkorhatár alacsonyabban tartását indokolnák, akárcsak a magyar népegészségügyi helyzet. Tény ugyanakkor, hogy a nyugdíjasok jelentős része már ma is dolgozni kénytelen, hogy megéljen huszonezer forintos nyugdíjából. Az állam ráadásul már ma annyit költ - arányaiban - a nyugdíjakra, mint amennyit az EU-tagállamok 2030-ban terveznek erre a célra fordítani. A magánnyugdíjak áldásait legkorábban is csak mintegy húsz-huszonöt év múlva élvezhetik az akkor nyugállományba vonuló dolgozók. Ennek támogatását a jelenlegi kabinet sokkal kevésbé érzi szívügyének, mint az előző kormányzat, miáltal a tervezettnél kevesebb pénz áramlik majd a rendszerbe. A munkanélküliségi mutatóink rosszabbak, mint az EU-tagállamoké, így nálunk kevesebb munkavállalónak kell "eltartania" a nyugdíjasokat, mint ott, ami szintén a magasabb nyugdíjkorhatár mellett szóló érv. A vitában, hogy magas-e a 65 éves korhatár vagy sem, további számos tetszetős érvet lehet felvonultatni mindkét oldalon. A döntés azonban így is, úgy is politikai természetű lesz, és így is, úgy is lesznek, akik vesztesnek érezhetik magukat. Egy szegény országban sajnos ez természetes... Haász János Szolgáltató vasút, kiszolgáltatott utas A Vasutas Hírlap című szakmai kiadvány legutóbbi számában a MÁV egyik vezetője felhívja a figyelmet arra, hogy a vasútnak és a vasutasoknak immáron úgy kell viselkedniük, mint egy szolgáltatónak és nem úgy, mint egy hatóságnak. Ez nagyon örvendetes észrevétel, még ha kicsit szomorú is, hogy erre a rendszerváltozás utáni tizedik évben jöttek rá. A valóság persze még ennél is szomorúbb, hittem, amikor egy ismerősöm elmesélte, hogy elmúlt héten pénteken egy, vele és utitársaival elfogadhatatlan hangnemben beszélő jegyellenőrrel kellett összevesznie. Csak annyit szeretett volna elérni, hogy normális emberként kezelje őket a MÁV-alkalmazott, aki viszont a vita végén azt vetette oda ismerősömnek: ha nem jól sikerült az éjszakája, azt ne rajtam vezesse le. Erre már nem lehetett mit mondani. Ha csak azt nem, hogy akkor hogy is van ez a szolgáltatói vasút? H. J. Minőség - biztos? A megye több önkormányzatának polgármesteri hivatalánál kezdték meg - van, ahol már be is fejezték - a minőségbiztosítási eljárást. A különféle ISO- és más hasonló tanúsítványokat szerző városházák szakapparátusaitól ennek következtében hamarosan az eddiginél sokkal szakszerűbb, átgondoltabb és megtervezettebb munkát várhatunk - gondolja az ember, ha ezt hallja. Lehet, hogy így is van, nem tudom, nem vagyok ISO-szakértő, nem tudom, mivel jár a valóságban egy ilyen minőségbiztosítási rendszer bevezetése. De biztos, hogy a szakhatóságok jobban működnek majd ettől. Úgyhogy nagyon remélem, hamarosan a választott képviselőink testületeire is kitalálnak valami minőségbiztosítási szisztémát. A munkájukat elnézve, erre igencsak nagy szükség lenne... H. J. Más ez a ramadán Egy angol (vagy német, de ez most lényegtelen) labdarúgó-csapat két mohamedán vallású játékosa nem kíván pályára lépni november 27-e és december 24-e között. A muzulmán vallás a ramadán alatt ugyanis tiltja az ilyen jellegű tevékenységet (is) - érvelnek a focisták. A klub, mint munkáltató persze egészen más véleményen van, mondván: a játékosok szerződése nem tartalmaz semmilyen ezzel kapcsolatos kitételt. Elfogadom, hogy ez így van - jogi értelemben legalábbis. Azonban ha az önmagát olyan roppant fejlettnek gondoló Európában komolyan vennék mindazt, amit emberi jogokról és a másság (mert ez is az, nemcsak a homoszexualitás) tiszteletéről szoktak regélni, aligha hivatkozhatna bárki is a szerződés bármely passzusára. Gondoljunk csak arra, milyen felháborodottak lennénk, ha december 24-én pályára kellene lépnie egy Ázsiában légióskodó keresztény focistának. Pedig a történet így is, úgy is ugyanaz... H. J. Kínai nátha Egy kínai úriemberrel utaztam együtt minap a vonaton. Beszélgetés közben elmondta, egy minisztériumi hivatalnál dolgozik, ahol többek között az illegális számítógépes szoftverek ellen küzdenek. Miután megbeszéltük, hogy ez valóban mekkora probléma náluk is, nálunk is (az ázsiai országban becslések szerint a számítógépes programok több mint háromnegyede nem jogtiszta), elmondta, hogy többek között vásárolni is jött hazánkba. Mutatta is az egyik új szerzeményét, egy cd-írót. Az illegális szoftverkészítés egyik fontos kelléke, mondtam mosolyogva. Valóban az, válaszolta ő is mosolyogva, majd hozzátette: azért vettem. Azt hiszem, bizonyos dolgok a világon mindenütt egyformán működnek. H. J. Karácsonyi ének Jótékonysági rendezvény gyermekeknek, a hangulat a tetőfokán. A hat-nyolc-kilenc-tíz éves apróságok székeiket otthagyva körbeülik a népszerű zenekar tehetséges énekesnőjét, aki sodró lendületű show-val örvendezteti meg őket. Ki mit kért a Mikulástól? - kérdezi, s már készülnek is a miniinterjúk: ki édességet, ki furulyát, ki komputert kért az ősz szakállú öregúrtól. Volt, akinek teljesült a vágya, volt, akinek nem. Az egyik kilencéves kislány mikrofonba mondott válasza azonban meghökkentette a rutinos gyermekdal-előadót, s nem kevésbé a sokat látott-hallott pedagógusokat, jótékonysági aktivistákat, újságírókat is: - Én munkát kértem a Mikulástól. - Miiit? - Mun-kát. - No és teljesült a kívánságod? - kérdi az elbizonytalanodó énekesnő. - Igen, újságot hordhatok. Rövid döbbent csend, majd folytatódik a műsor. A jelenlévő felnőttek - de talán maguk a gyermekek is - pedig megfogadják, hogy holnaptól nem hajítják azonnal a kukába a postaládájukba gyűrt reklámvackokat, hiszen most már számukra több minden olvasható ki ezekből, mint a képmutató karácsonyi beszédek, riportok és más megnyilvánulások tömkelegéből. K. Gy. Üvegzseb II. Az egyik kereskedelmi televízió telefonos szavazása szerint harmincezer, önmagát telefonálásra elszánó honfitársunknak - közel egy orosházányi vagy gyulányi emberről van szó - mindössze négy százaléka véli úgy, hogy valós adatokat tartalmaznak a képviselői vagyonnyilatkozatok. Ismerőseimmel beszélgetve hasonló képet kaptam. Legtöbben saját kis megyénk képviselőinek korábban nyilvánosságra hozott vagyonbevallásai alapján adtak hangot kételyeiknek: XY-ról például tudom, hogy a Rózsadombon építkezik, mondta az egyik igen jólértesült (építőiparban jártas) ismerősöm. A történetben persze nem XY személye érdekes, nem is néhány Békés megyei - vagy bármely más - képviselő vagyoni helyzetének feltárása. Hanem az a mérhetetlen bizalmatlanság és közöny, amit a lakosság a politikusok és a politika iránt érez. Rossz belegondolni, de tény: az ilyen szituációk az elmúlt évtizedekben szerte a világon a szélsőséges politikusokat erősítették... H. J. Isten, haza... T. J. pártelnök-agrárminiszter, midőn kirobbant a villaépítése körüli botrány, kijelentette: minden képviselőnek számot kellene adni valós vagyoni helyzetéről. Mivel a képviselők immár nyilvánosságra hozhatják titkos, az anyagi helyzetüket minden bizonnyal valóban bemutató bevallásokat, vártuk a nagy megmutatkozást. Mind több politikus meg is teszi kormány- és ellenzéki oldalon egyaránt. T. J. pártelnök-agrárminiszter viszont nem tartozik közéjük. Nem tudom, azért-e, mert a titkos vagyonnyilatkozatban sem szerepelnek bizonyos vagyontárgyak (tehát vagy hazudott, amikor azt készítette, vagy azóta gazdagodott meg feltűnő gyorsasággal), vagy pedig azért, mert szerepelnek. Akár így van, akár úgy: kínos... Ahogyan kínos az is, hogy a Kis Újság elnevezésű pártlap nemcsak a honvédelmi, hanem a környezetvédelmi tárcától is kapott támogatást. A minisztérium havi 900 ezer forintos dotáció ellenében minden hónapban 1, azaz egy darab környezetvédelmi témájú cikket várt el ezért a kisgazdáktól (nem is merek belegondolni, mennyit kapott volna a Természetjáró magazin, ha Kis Természetjáróként jelenik meg...). A döntést Pepó hozta, Ligetvári is helybenhagyta. A dolog egyesek szerint nemcsak etikailag kérdőjelezhető meg, hanem - a közbeszerzéssel kapcsolatos előírások miatt - jogilag is. Mindez különösen azért kellemetlen a kisgazdák számára - arról nem is beszélve, hogy a legújabb magyar demokrácia első vesztegetés közben tettenért politikusa is kisgazda volt -, mert a polgári erők két éve a tiszta politizálás ígéretével nyerték meg a választást. Ma viszont - néhány nappal ezelőtt - az egyik pesti iparkerületben az alábbi grafittit fedeztem fel (idézem, így talán nem lesz belőle bajom): Isten, haza, galád. Mindezen dolgok csak azért jutottak eszembe, mert T. J. pártelnök szerint lehetetlen, hogy a kisgazdapárt valaha is tíz százaléknál rosszabb választási eredményt érjen. Erre mondanák azt sportnyelven: a versenyző mindent megtett azért, hogy elérje a lehetetlent. Haász János Parkoló az infosztrádán Az információs technológián alapuló elektronikus kereskedelmet a szakértők új gazdaságnak nevezik. Elnézve azt a dinamikus fejlődést, amit ez az ágazat produkál, ez nem is meglepő. Az új gazdaság azonban - örömteli módon - nemcsak nevében, hanem üzleti szemléletében is új (remélem, ez nemcsak az újszülött ártatlansága). Az egyik általam egyre kedveltebbé váló számítástechnikai üzletben már többször megesett, hogy néhány oldal kinyomtatása vagy cd-re történő archiválás után "majd legközelebb fizetsz"-gesztussal engedtek utamra. Egy internetszalonban pedig - ahol a minimum tarifa a félórás használat háromszáz forintos költsége lenne - többször adhattam fel ingyen egy-egy e-mailt. Mondhatnánk, ez utóbbi nem nagy ügy, hiszen egy ilyen postázás mindössze egy-kétperces "kaland". Csakhogy éppen így egy-két perces kaland az autóból kiszállva egy levelet bevinni a postára vagy az önkormányzathoz. Ennek ellenére ki kell fizetni a minimum félórás parkolási díjat... H. J. A szomszédok közössége Sok olyan kérdés van szomszédunknál, amelyet nem érdemes feltenni, mert nincs rá felelet. El kell fogadnunk, hogy ez egy más világ. Akinek nem tetszik az ne utazzon oda. Ők is így gondolják. Nem véletlenül fog, reményeink szerint Békés megyénél húzódni, az Európai Unió határa. Mindenki azt csinál a saját portáján amit akar. Az én házam, az én váram, szól, az újra divatos mondás. Hogy keleti szomszédunk mit csinál, az belügy. Szankció csak úgy érheti, ha nem fogadja be a szomszédok közössége. Ezen lehet nevetni, de mikor nálunk is felbukkan, ráadásul büntethetetlenül ez a szemlélet, valahogy lehervad a mosoly az arcunkról. Akkor sem nagyon volt kedvem nevetni, mikor egyszer, és valóban csak egyszer, átléptem a határt, és hazafelé jövet tankadót fizettettek velem, mert nem az én nevemen volt az autó, hanem édesapámén. S míg a határon rostokoltam, volt aki mercédeszével kétszer is be és ki lépett az országból (mondanom sem kell miért), közben meg csak gyűlt a cigaretta, csokoládé és forint a hivatalnok asztalán és fiókjában. Rendkívül visszataszító módja ez a korrupciónak, dehát el kell fogadni, ha egy kis keleti levegőt akar szívni az ember, hiszen ez náluk be van építve a jövedelembe. Csak azt nem hiszem , hogy nálunk, a politikusok bérszínvonalát ismerve, ez a tétel részét képezné a fizetésüknek, hogy meg tudjanak élni. Mégis egyre inkább az az érzése a magamfajta "túlfizetett" közalkalmazottnak, hogy honatyáink szellemileg visszamaradottnak néznek minket. Ezt az érzést megerősíti az is, hogy egyre inkább kezd kilátszani a jéghegy csúcsa. Irány Európa! Szabadság! Ja, és még valami. Kíváncsi lennék, hány zseb lett súlyosabb a kötelező gépjármű-fertőtlenítés bevezetése kapcsán! Kiss András