Üvegzseb Az Országgyűlés házelnöke úgy véli: nem jó a parlamenti képviselők vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségéről szóló, még a Horn-kabinet idején elfogadott törvény. Áder János ezt két nappal ezelőtt mondta el, s tulajdonképpen igaza is van. A jogszabály ugyanis valóban nem jó, valóban lehetővé teszi, hogy a képviselők fiktíven nyilatkozhassanak benne vagyontárgyaikról (a szomszéd Lajos bácsi szerint viszont jó a törvény, mert eleve erre találták ki). Áder János viszont már több mint két éve házelnök - és kormánypárti politikus -, úgyhogy erre hamarabb is rájöhetett vagy rájöhetett volna. Mostmár csak azt várom, mikor kezdeményezi ő (vagy bármelyik párt-, esetleg koalíciós társa) annak módosítását. A szomszéd Lajos bácsi szerint semmikor (merthogy az, mint említettem, szerinte így van jól). De tudják, Lajos bácsi olyan cinikus ember H. J. Megy a vonat... Bő száz évvel ezelőtt szinte egész napos kalandra vállalkozott az, aki megyénkből Budapestre akart utazni. Legalábbis erről árulkodik az az 1877-ből származó vasúti menetrend, amelyet az elmúlt héten láttam a közlekedési múzeumban. Persze ez fordítva is igaz volt: reggel nyolckor el kellett indulnia a fővárosból annak a derék polgárnak, aki az uzsonnáját már Békéscsabán akarta elkölteni. Néhány teremmel odébb a múzeum a legmodernebb vasutakat is bemutatja, látható például több fotó a Japánban 500 kilométer per órás sebességet is túlszárnyaló vonatról (összehasonlításként: ezzel a végsebességgel és megállás nélkül szűk fél óra alatt Pestre lehetne érni). Ezek a vonatok persze a (ma még) jövő század közlekedési eszközei. Hogy a mi vasutunk melyikhez áll közelebb, mindenki döntse el saját tapasztalatai alapján... H. J. Aradról hazafelé A minap egy hivatalos delegáció tagjaként Aradon jártam. Többek között meglátogattuk a város repterét is, mondván: előnyös lenne, ha a többek között olasz- és németországi menetrend szerinti járatokat is fogadó repülőteret be lehetne kapcsolni a gyulai turisztikai törekvésekbe. Azt ugyan mindenki tudta, hogy a dolognak komoly akadálya lehet a magyar-román határszakasz, azonban senki nem hitte volna, hogy nem a román oldal miatt. Aradra menet ugyan ott is hosszabban kellett várakozni, ám hivatalos és így némileg érthető okok miatt. Igazán azonban az volt megdöbbentő, hogy a hazafelé vezető úton a vámvizsgálatra kellett a hivatalos küldöttségnek hosszasan várakoznia, bár a kisbusz első helyen állt a sorban. A vámos hosszabb időn át fel sem bukkant, majd amikor előkerült, fél perc alatt közel tucatnyi, erősen üzemanyagfoltos autó - valamint a kisbusz - mellett sétált el; ez volt a vizsgálat amire bő negyedórát kellett várni. Halkan jegyzem meg: ha nem hivatalos úton vagyunk, kisebb ajándékok segítségével kétszer megjártuk volna a határmenti Petrom-kutat H. J. Éljen november 7-e! Az átadás megtörtént, a munkálatok folytatódnak. A régi időkben - vagyis 1990 előtt - a fent leírt jelenségben semmi különös nem volt: ha az elvtársak azt mondták, hogy november hetedikére vagy április negyedikére készen kell lennie egy beruházásnak (téeszmajornak vagy tanácsházának, egyre megy), az készen is volt. Illetve nem volt készen, de az ünnepi alkalomból átadták - aztán folytak tovább a munkálatok. Úgy tűnik, a régi reflexek tovább élnek. Bő egy hónappal ezelőtt arról adhattunk hírt, hogy a Gyulát elkerülő főút körforgalmi kereszteződését még két héttel az átadás után is építgették, javítgatták. Most ugyancsak Gyula, de ezúttal már a posta. Az épületet átadták, ám a környező területen egy-két hétig még biztosan eltartanak a munkálatok; mindenfelé gépek állnak, a környező utcák továbbra is fel vannak túrva. De Istenem, nem volt mit tenni, közelgett október 23-a, márpedig az urak szintén szeretnek ünnepelni. Az építőmunkások pedig talán visszasírják a múlt rendszert: november hétig még lett volna két hét... H. J. Kisgarázdák Az egyik országos napilap szerint agrárpénzekből negyven millió forintot juttattak a Ferencvárosi Torna Clubnak egy olyan rendezvényre, amely végül elmaradt. A pénz természetesen a Torgyán József agrárminiszter vezette sportegyesületet gyarapította. Két napja a szintén kisgazda minisztériumhoz, a környezetvédelmi tárcához tartozó környezetgazdálkodási intézet ügyes-bajos dolgairól adott hírt az egyik kereskedelmi televízió. Az intézet például háromnegyed millió forintért vásárolt zongorát, s vezetőinek partijain cégpénzen alkalmazott libériás inasok szolgáltak föl. Az intézménynek helyet adó épületet havi egymillió fölötti összegért takarítja egy cég - amely egyébként az intézményvezető-helyettes cédé-lemezének kiadója -, de ez utóbbin a szomszédom szerint nem is kell csodálkozni. Szerinte nem is kevés dolgot kellett ott a szőnyeg alá söpörni. Lehet, nem tudom. Mindenesetre érdeklődve várom, mikor kezd el ugyanez a cég az Üllői úton is takarítani... H. J. Szabad Demszky Szövetsége Rossz idők járnak a rendszerváltás legmarkánsabb pártjára, a Szabad Demokraták Szövetségére: nem elég, hogy az általuk vallott (bal)liberalizmusról az utóbbi néhány évben "bebizonyosodott", hogy az ördögtől van, a párt maga sem képes bebizonyítani, hogy ez nincs így. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar társadalom politológiai térképe ennyire átrendeződött volna, azaz a szavazók is csak konzervatív és baloldali (no és enyhén náci beütésű) alternatívákban látnák Európa felé menetelő kis hazánk jövőjét. Csak éppen riadtan figyelnek és várnak. Talán éppen a keddi napra: ma jelenti be ugyanis Demszky Gábor, hogy ringbe száll az SZDSZ elnöki székéért, s ebben a törekvésében nem csak a vidéki szervezetek és a parlamenti frakció jó néhány tagja támogatja, hanem az utóbbi idők egyik legaktívabb politikai szerveződése, a párton belül működő Új Generáció is. Azt már évekkel ezelőtt tudni lehetett, hogy a kormányzásban, illetve az azt követő sokkban elkopott szabaddemokrata politikusok (Magyar, Kuncze, Fodor Gábor stb.) helyére a budapesti főpolgármestert varázsolják elő a bűvészcilinderből, azonban a meglepetés erejével hatott - és újabb csalódással járt -, hogy a váltás hatalmas konfliktusokkal járt: Demszky nyilatkozataiban rendkívül agresszív támadásokat intézett a frakcióvezetés ellen, mely sértődötten reagált. Ugyancsak érthetetlen, hogy Demszky vádjait miért nem fogalmazta meg az SZDSZ ügyvivői testülete előtt is a közelmúltban. Azt, hogy Demszky Gábort potenciális veszélyforrásnak tekintik jobb és bal oldalon egyaránt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a MIÉP elnöke megpróbálta saját szintjére rángatni őt, azaz gyanúba keverte, mintha maga is III/III-as lett volna, holott 30 felett mindenki emlékszik: míg a József Attila-díjas író a lovin ütötte el az időt, addig a demokratikus ellenzék tagjai szamizdatokat gyártottak, rendőrök elől menekültek, a nemzeti ünnepeket pedig hűvösön töltötték. Az MSZP sem túl boldog Demszky megjelenése miatt, hiszen programjának sarkalatos pontja a nyugati liberális pártokhoz hasonló távolságtartás - nem csak a jobboldaltól. Néhány vezető szocialista politikus már kinyilvánította, hogy a főpolgármester által vezetett "gyűlölködő" SZDSZ-szel szemben fenntartásai vannak. S ha a hírek igazak, helyi szinten is megkezdődött a "gyúrás", legalábbis olyan kisvárosokban, ahol MSZP-SZDSZ-vezetés működik: tétova, néhol kétségbeesett, néhol szigorú, megrovó puhatolózás folyik, miszerint "ti kit támogattok?". Nem kell különösebb politikai jártasság annak megjóslásához, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint kit neveznek meg elnöküknek, illetve miniszterelnök-jelöltjüknek a szabaddemokraták. Ami persze nem jelenti azt, hogy Demszky lesz a kormányfő, sőt erre minimális esély sincs. De: a létéért küzdő liberális pártnak - mely immár az egyetlen nyugati értelemben vett szabadelvű formáció - nincs túl sok választása. Demszky Gábor ugyanis azon túl, hogy az úgynevezett alapértékeket - kisebbségek védelme, szólásszabadság, a tekintélyelvűség elutasítása, állami szerepvállalás minimálisra szorítása stb. - magáénak vallja, képes alkalmazkodni a Fidesz által diktált úgynevezett PR-politizáláshoz is, hiszen jómaga is ezt teszi a fővárosban immár egy évtizede. S tetszik, nem tetszik, ez a fajta kommunikáció jellemzi a nyugati demokráciákat is, lásd a most folyó amerikai elnökválasztási kampányt: nagyobb jelentősége van egy-egy tévébeli félmondatnak, mint a 300 oldalas programfüzet tudományos fejtegetéseinek - ajánlott olvasmány: David Halberstam: Mert övék a hatalom, Európa Kiadó, 1988. Persze ez nem azt jelenti, hogy a recept biztos a túlélésre, hiszen a megújult SZDSZ-nek bőven akad tennivalója 2002-ig: nem csak azt kell elhitetnie, hogy tényleg egyenlő távolságot tart a kétpólusú politikai rendszer kialakulásában érdekelt nagy pártoktól, hanem oda kell figyelnie helyi szervezeteire is, merthogy egy párt csak akkor lehet sikeres, ha nem csak felül, hanem alul is hiteles. Azaz: ott sem számíthatnak sok voksra, ahol képviselőik az MSZP-domináns önkormányzatokban jelentéktelen, lojális szavazógépként működnek (mondjuk egy oldalon a Munkáspárttal és más kriptobolsevikokkal), de ott sem, ahol képviselőik (ilyen is van) a folyamatos antikomcsizás jegyében botrányhősei az adott településnek. Ellenkező esetben a politikai térképen fehér folttal jelölt liberális szavazók - akik két és fél éve a Fideszt támogatták - a lehető legrosszabbat követik el: 2002-ben el sem mennek választani. Korbely György Lépéshátrány - régiós szinten is Bármennyire is sokat hangoztatják a régiókról beszélő szakemberek és politikusok - főleg ez utóbbiak -, hogy a jövő régiójában már nem lesz szerepük a megyéknek, s hogy ezáltal értelmetlen a megyék régión belül harcáról beszélni, tudvalévő, hogy ez nem így van. Amíg ugyanis a regionális önkormányzás szervét - ezt a szerepet jelenleg leginkább is a régiótanács tölti be - nem a helyi és megyei önkormányzatokhoz hasonlóan választják meg, addig működésében sokkal erősebbek lesznek a megyei-lokális kötődések, mint ahogyan az optimista régiószakértők nyilatkozataiból az kiolvasható volna.  Ez a jelenség egyébként alapvetően érthető is, és talán még károsnak sem mondható. Hiszen hazánkban nincsenek történelmileg "összenőtt" regionális együttműködések, így ma válik el, hogy egy-egy régiónak hol lesznek a főbb súlypontjai. Verseny folyik tehát a városok és megyék között, s több szempontból is igaz: ez a verseny talán még kiélezettebb régiós, mint országos szinten. Ugyanis ahogyan közeleg az uniós csatlakozás - bármilyen messze is van -, úgy növekedik majd az EU által régiós programokra szánt támogatás nagysága, s feltehetőleg ezzel párhuzamosan nő a központi költségvetésből a régióknak átadott pénzek mennyisége is. Ebben a régión belüli versenyfutásban azonban szintén lépéshátrányba került a Viharsarok (minden megyeszékhely automatikusan a megyét is jelenti; ez egy ilyen ország). A régiós szervezetek közül a régiótanács központja Szeged lett, ahogyan a regionális SAPARD-irodáé és az eurorégiós szerveződésé is. A regionális ifjúsági szolgáltató iroda Kecskeméten telepedett le, az autópálya-program szintén ennek a két városnak kedvez, illetve kedvezett. A régiós cégközpontok sorra eltűnnek Békésből és megjelennek Szegeden vagy (ahogyan például az OTP) Kecskeméten. Békéscsabán lényegében nincsen regionális szintű szervezet (a megyében is csak a gyulai székhelyű idegenforgalmi bizottság, amit még az előző kormányzat alatt "telepítették" oda). Ez egyfelől minősíti a megye mindenkori vezetőit és - főként kormánypárti - képviselőit, másfelől azonban talán arra késztetheti őket, hogy szembenézzenek a tényekkel. És akkor talán marad remény, hogy valamit csökkentsünk a különbségen. Haász János Európa, röf-röf Az asszonyság - erősen középkorú vidéki nő - két marokra tömte magába a süteményt. Valami házi készítésű ragacsos sütemény volt, émelygős illata betöltötte a vasúti fülkét. Egy hatalmas csomagból falatozgatott ő, és két vele egyidősnek tőnő útitársa. A vonat zakatolását elnyomta hangzavaruk, a koreográfia szerint bármelyik kettő beszélgetett egymással, a harmadik fél perc után belevágott, lett légyen bármennyire is tele a szája. "Aztán Rózsikám, igaz-e, hogy a szomszédék románokkal dolgoztatnak a fóliában?", kérdezte a süteményes asszony fennhangon, s a választ meg sem várva folytatta, "mondjuk, én még szóba se szívesen állnék ilyen piszkos bandával, mert azoknál aztán nincs semmi higéna (!), nem európai fajták azok". Az utolsó szavakat kisebb szünetekkel ejtette ki, mert a ragadós sütemény egy része a nadrágján landolt, s onnan kanalazta be kezével a szájába. Aztán leszopogatta az ujjait, s elégedetten böffentett egyet. Majd beszélgettek tovább, mintha mi sem történt volna - ők biztos európai fajták... H. J. Harminc százalék Egy kormánypárti képviselőt húszmillió forintos megvesztegetési kísérlet közben értek tetten (őt akarták megvesztegetni), egy ellenzéki képviselőtársa lányának (vagy lánya barátjának) kocsijában eladásra szánt kábítószert találtak. Ez utóbbi politikus párttársa nemrégiben nem éppen a T. Házhoz illő (vagy mostmár ki tudja?) kifejezéseket motyorgott bekapcsolt mikrofonjába, amelyekért egy családi tévécsatorna már újraszinkronizáltatná a filmeket. Másik párttársa, volt pártelnöke per „pubi” szólította az egyik minisztert. Az egyik kormánypárt korábbi gazdasági vezető állítóleg kétmilliárdos áfa-csalásba bonyolódott; hovatovább minden vezető politikust legalábbis hírbe hoznak az olajügy kapcsán Nemrégiben járt hazánkban egy holland politológus, aki nem értette, hogy a magyar társadalom megítélése szerint miért csak harminc százaléknyi a magyar Országgyűlés elfogadottsága. Nos, az igazat bevallva én sem értem - miért olyan sok. H. J. Az aranyérmekről és hátterükről Olimpiai görbe tükör a nem torzításmentes tükörről Szögezzük le: Magyarország jól, sőt nagyon jól szerepelt a XXVII. őszbe hajló nyári olimpiai játékokon, Sydneyben. Ha a túlzott elvárásokat leszámítjuk, akkor mondhatjuk: várakozáson felül. Különösképp, ha a nyolc aranyéremre gondolunk. Így azon kevés ország közé tartozunk, amely a legfényesebb éremből szerezte a legtöbbet. Mindennek a végeredménye, hogy Magyarország az éremtáblázaton a tizenharmadik, míg az összesített pontversenyben a tizenötödik helyen végzett. - Ha a világ több mint kétszáz országa közül mi lehetnénk a tizenharmadikok! - sóhajtottak fel nem kevesen, és a gazdasági fejlettségre, az életszínvonalra, az egy főre jutó egy éves nemzeti bruttó hazai termékre, a lakosság egészségügyi állapotának színvonalára és a diplomások arányára gondoltak az összenépességen belül. Nem véletlenül, mert ettől fényévnyi távolságban vagyunk. És valószínűleg a kettőt: az olimpiai éremtáblázaton elfoglalt helyezésünket, valamint helyünket a világban nem szabad összevetni. Mindebből adódik a kérdés: akkor mit mutathat, mit jelezhet, mennyit érhet a legnagyobb sportversenyen elért tizenharmadik helyezés? Célom nem más, mint hogy az éremtáblázat néhány fonokságára felhívjam a figyelmet. Az nyilvánvaló, hogy összesített eredmények alapján elért helyezés, valamint a világban elfoglalt hely nem képezhető le egymásból. Ez nem csak ránk igaz. Ugyanis Románia előttünk végezve tizenegyedik, míg Kuba a kilencedik lett. Másrészt többé-kevésbé tetten érhető, hogy e két ország mellett még Kínának roppant fontos az éremtáblázaton elfoglalt helyezés, így az élsport és a politika kapcsolata elég világosnak tetszik. De nem csupán torzít a táblázat, hiszen nem véletlenül találjuk az első helyen az Egyesült Államokat, és az első tízben Németországot, Ausztráliát, Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot. Oroszország külön kategória. Éves GDP-je Belgiummal egyezik meg, mégis, ha nem is nagyon biztosan, de a második helyen végzett, Kína előtt. A szovjetidők eredményhajszolása és élsportközpontúsága nagy túlélőnek tűnik. Magyarországra nézve kedvező lehetőséget vázolt fel a Londonban megjelenő The Sunday Times, amely az országok lélekszámára visszaosztva állította rangsorba az államokat. Így Bahama és Jamaica mögött nem sokkal az ötödik helyet foglalnánk el. Csak hát nem így működnek a dolgok! Mert ha igazságosnak fognánk fel a visszaosztást, akkor realitásnak kellene felfognunk a felszorzást is. Így a sportban roppant erős Oroszországnak tizenhatszor annyi aranyérmet kellene gyűjtenie, mint Magyarországnak, amelynek képviselői nyolcszor álltak a dobogó tetején. (Az oroszok nem százhuszonnyolc, hanem "csak" harminckét első helyet szereztek.) De az ugyancsak tízmilliós Csehország csupán két aranyéremmel távozott, míg a hasonló lélekszámú Belgium és Portugália eggyel sem. Arról ne beszéljünk, hogy a világ második legnépesebb állama, India - lakossága meghaladja az egymilliárd főt! - csak egyetlen bronzmedált szerzett. De Magyarország mögé szorult a 140 milliós gazdasági óriás, Japán és a hazánknál négyszerte nagyobb népességű Lengyelország. A Sydneyben rendezett olimpiai játékon több mint kétszáz ország vett részt. De nem árt elfeledni: közülük csupán nyolcvanegy nyert valamilyen érmet. Aranyos emlékekkel csupán ötvenegy ország sportolói távozhattak. Ez a résztvevőknek a negyedét sem éri el. Nagy kérdés, hogy mit bizonyít és mit nem az országra nézvést az éremtáblázaton elfoglalt hely. Itt érvek és ellenérvek sokaságát lehet felsorolni, ennek kapcsán nem árt az él- és a tömegsport kapcsolatáról beszélni. Kölcsönhatásuk sokrétű, hiszen a iskolákban és sportrendezvényeken felfedezett tehetségekből lehetnek bajnokok, és a győztesek sikerei erősíthetik a tömegsportot. A tömegsportkultúra pedig nem a legrosszabb mérce arra, hogy megbecsüljük az adott ország fejlettségét, életszínvonalát, egészségügyi mutatóit és a szabadidő hasznos eltöltésének hatásfokát. Úgy érzem, ebben - az éremtáblán elfoglalt helyezésünk ellenére - óriásiak a lemaradásaink. Ugyanis e téren nem mérhetjük össze magunkat a táblázaton nagyon is mögöttünk végzett országok közül Japánnal, Svédországgal, Norvégiával, Kanadával, Finnországgal, Ausztriával, valamint Svájccal és a már említett Belgiummal. A helvétek, Európa és a világ egyik leggazdagabb országának számítanak, de csak egy arannyal tértek haza Ausztráliából, azt is meglepetésre egy triatlonos női versenyzőjük szerezte még az első napon. A magyar sport ismét erőn felül teljesített. Lehetőségeink, bázisaink, anyagi erőnk ellentmondani látszik a jó szereplésnek, amelyek az elszántságra, a sporthagyományokra, a küzdeni tudásra és ki tudja még mi mindenre vezethető vissza. Nagy kérdés, hogy a tömegsportháttér gyengesége ellenére meddig tudjuk az élsportban tartani a világ diktálta gyilkos iramot? Athén talán erre megadhatja az első válaszkísérletet. Bod Tamás A szükséges Plusz A hétvégén Budapesten jártam, s az egyik metróállomáson várakozva arra lettem figyelmes, hogy a fővárosi közlekedési vállalat BKV Plusz néven új szolgáltatást vezetett be. A tájékoztatóból kiderült, hogy a BKV Plusz akcióba bevont járművek - buszok és villamosok - garantáltan a menetrend szerinti pontossággal és tisztán közlekednek majd. Többször végigolvastam a tájékoztatót, majd - volt idom - az információs hölgyet is megkérdeztem: a Plusz mitől Plusz, szóval milyen extra szolgáltatásai vannak. A hölgy megerősítette: abban, hogy tiszta és pontosan közlekedik. Vagyis a közlekedési társaság számára plusz-szolgáltatásnak minősül az, aminek alapvető követelménynek kellene lennie. A dolog megdöbbentő ugyan, de ne felejtsük: Pesten - szemben megyénkkel - legalább van ilyen szolgáltatás, legalább van néhány garantáltan tiszta és pontos járat? H. J. Sörrendőrök Az elmúlt hónapokban több tíz-, egyes becslések szerint százezer forintos károkat okoztak Gyulán a huligánok. A szórakozóhelyeken kellően lerészegedő (hogy csak a legenyhébb esetet említsem) fiatalok a hajnali órákban padokat borogatnak föl, kukákat törnek össze, ablakokat zúznak be. A város vezetői hétről hétre elmondják, hogy az ügy megoldása rendőrségi feladat. Valószínűleg persze a lakosok is tudják ezt, csak az a bökkenő, hogy a rendőrség illetékesei többször kijelentették: a kárt szenvedett lakos forduljon az önkormányzathoz, ők ezzel a problémával nem tudnak mit kezdeni. Kérdezhetnénk, hogy akkor miért fizetjük őket, de fölösleges lenne. A városban ugyanis lassan köztudottá válik, hogy a szombat esti járőrözésre kötelezett rendőrök diszkrét sörözéssel múlatják az időt egyes gyulai szórakozóhelyeken. Azt hiszem, így nehéz is lenne bármilyen problémával bármit kezdeni H. J. A pénz nem minden...(?) Miért nincs korrupció a fejlettebb államokban? – jut eszünkbe, amikor például a vártnál egyszerűbben úszunk meg egy közúti ellenőrzést. Igaz, ilyenkor nem bánjuk, hogy itt van, mert mégiscsak egyszerűbb egy ötezrest a rendőr zsebébe csúsztatni, mint gyorshajtásért jogosítványt elveszíteni, pszichológushoz járni, újra vizsgázni, stb. Aztán elgondolkodunk azon, mennyit is kereshetnek a rendőrök (bocsánat a példálózásért, a sort folytathatnám köztisztviselőkkel vagy akár vasúti jegyellenőrökkel is) ezzel a kis üzlettel (és mennyit egyébként), hogy minden rizikó ellenére megéri nekik csinálni. Nem tudom, mennyit, az viszont igen, hogy Görögországban nincs ilyen: nem igazoltattak (pedig gyorshajtás ott is volt), nem ellenőriztek, nem dolgoztak zsebre. Sőt, egyik ismerősömet, akinek két település között fogyott el a benzinje, egy járőr elvitte a legközelebbi benzinkútig, s onnan vissza. Semmi frusztráció, semmi rosszindulat. A beszélgetés során kiderült egyébként, hogy havi négyszázezer (!) forintnak megfelelő drachmát keres. Persze tudom: a pénz nem minden. De azért talán mégiscsak valami H. J. Hányan lehetünk seggfejek? A történtek világszerte nagy nyilvánosságot kaptak. George W. Bush, az amerikai republikánusok elnökjelöltje, kampánykörútja során a minap fellépve egy szónoki emelvényre mosolyogva odaszólt alelnökjelöltjének, Dick Cheneynek. Szó szerint azt mondta: itt van Adam Clymer, a New York Timestól, első osztályú seggfej. Cheney visszaszólt: valóban nagy seggfej. A pulpituson kedélyesen társalgók csupán egy dolgot nem vettek észre, hogy az eléjük helyezett mikrofonok már "éltek", így a jelenlévők hallották, míg a tévések és rádiósok rögzítették az elhangzottakat. Később az amerikai köztársaságiak elnökaspiránsa csupán azért kért elnézést hallgatóságától, mert kihallatszott minősítés. Eszébe sem jutott, hogy elnézést kérjen a világ legtekintélyesebb lapjának nem éppen kezdő újságírójától. Adam Clymernek egyébként tényleg nagy bűne van. A világ legerősebb országának első székébe kandidáló Bushról cikksorozatot közölt, amelyben texasi kormányzóságát vette górcső alá. Aki amerikai elnök akar lenni, annak a kétszáz éves demokratikus politikai hagyományok alapján tudnia kell, az a minimum, hogy utánanéznek, mit csinált eddig. Az eset arra jó, hogy tudjuk, az egyik elnökjelölt miképpen reagál egyik kritikusára. A válasz nem éppen szakszerű, sőt politikai kultúrálatlanságról árulkodik. De hogyan is állunk ezen a téren Magyarországon vagy szűkebben, Békés megyében? Különösebb illúzióim nincsenek. Többéves tapasztalat, hogy kritika vagy csípősebb hangú jegyzet sem kell: elég a helyi politikusokat korábbi kijelentéseikre vagy csupán a tényekre emlékeztetni, ez már épp elég a sértődésre. Az ilyenkor szokásos üzenetek sem maradnak el, és az ember visszahall ilyet is, olyat is. Egy kicsit ismertebb újságírónál az a legkevesebb, hogy rendszeresen azzal vádolják, hogy valamelyik pártnak tolja a szekerét, a bértollnok stigma egyből ott van a homlokán. Hogy ennek semmi köze a valósághoz? - azzal már a politikából élők nem foglalkoznak.  Az egyik neves megyei politikusnak pedig a tényekkel volt baja. Amikor néhány hónappal ezelőtt üzleti vállalkozásainak nem éppen rózsás helyzetéről a sajtó precízen beszámolt, akkor az újságírók az elsőszámú közellenségekké váltak. Holott korábban viccesen és cinkos kétértelműséggel úgy köszöntötte őket: üdvözlöm a szabad magyar sajtó munkatársait! Talán tudja, talán nem: a sajtó több és más annál, mint hogy állandóan teret adjon annak, hogy a neki nem szimpatikus pártok politikusait bírálja. Egyébként: erre is való, de arra is, hogy hitelesen beszámoljon az ő üzleti érdekeltségeinek gondjairól. Nála, és néhány itt nem említett más megyei politikusnál - sokakkal együtt - én is nagy seggfej lehetek. Kérdés, hogy ez valójában kit minősít.  Bod Tamás Régi nő, új kenyér A két srácot olyan 17, legfeljebb 18 évesnek néztem. Egy darab száraz, kicsit talán már penészes kenyeret rugdostak a főutcán. Augusztus 20-a előtti estét írtunk (vagyis inkább már éjszakát), ilyenkor különösen sajátos hangulata van a kenyérrugdosásnak. A két srác mindemellett láthatóan részeg is volt, ahogyan a közelükbe értem, a kezükben lévő üvegből és az őket körülölelő szagból azt is megéreztem: ezen az estén a folyékony kenyeret választották. "Mit bámulsz?", mordult rám az egyik, nagyot nyeltem ijjedtemben, pedig nem tűntek túl harciasnak. "Az új kenyeret ünnepeljük holnap, nem? Meg azt, tuskókám, hogy elhagyott a barátnőm. Tudod, b. meg, megcsalt az a kis." és itt a jöttek a nem túl finom minősítések. Csak azt nem értettem, hogy mindez augusztus 20-hoz, míg el nem hangzott az utolsó mondat: "egy pékkel csalt meg az a kis k.. Úgyhogy boldog augusztus 20-át, b. meg" - és a kenyér szép, nagy ívben továbbrepült.  H. J. Az állami ünnep elé Augusztus 20-át írunk holnap, hazánk állami ünnepét. Régebben ilyenkor ünnepeltük az alkotmányt és az új kenyeret, ma Szent István az új kenyér társa az ünneplés forgatagában. Csakhogy az ünneplés nem is felhôtlen: az új kenyérbôl a rossz búzatermés miatt jóval kevesebb van, mint a korábbi években volt, ami újabb nagy érvágás a honi agráriumnak. Másrészt egyre drágább és drágább, miáltal egyre kevesebb család asztalára jut el a szükséges mennyiségben. És még nem is a kenyérrel van a legtöbb baj. Sokkal inkább az alkotmánnyal, amit - nem csoda - ma már nem is ünneplünk. A rendszerváltó pártoknak tíz év sem volt elegendô új, demokratikus alaptörvény megalkotására (sok más, nagyságrenddel lényegtelenebb dologra igen), ami sajnos igazán sokat mond el honi közéletünkrôl. És egyben arról is, hogyan viszonyulnak mai politikusaink az általuk oly gyakran és oly szívesen emlegett István király nagyságához. Ô ugyanis tíz év alatt nem alaptörvényt alkotott, hanem államot. H. J.  Miféle élet van odakint? Az ország nem tagja az Európai Uniónak. Lakosainak száma jelentôsen meghaladja hazánk lakosainak számát, aklárcsak területe. nem fekszik Európa - földrajzi értelemben vett - közepén, az öreg kontinens szívében. Nem fogott rajta a trianoni átok, nem élt évszázados török, majd késôbb osztrák, aztán német, végül orosz megszállás alatt. Török megszállás alatt már csak azért sem lehetett, mert éppen Törökországról van szó. Két kontinenst köt össze, vannak tengerpartjai és magas hegyei, nem úgy, mint nekünk. Az ország népszaporulata jó, nem fenyegeti a nemzethalála veszélye, kisebbségi problémáik a kurdokra redukálódnak, ôket viszont különösebb etikai skrupulusok nélkül asszimilálják, ha kell - és szinte mindig kell -, erôszakkal is. Az országban a mai napig elfogadott a halálbüntetés és az életszínvonal - néhány nagyvárostól eltekintve - még a magyar átlagot is alulmúlja. Van egy másik ország, szintén nem tagja az uniónak. Szintén nagyobb, mint hazánk, szintén több a lakosainak száma és szintén nem fenyegeti a nemzethalál. A gazdasága ugyan stagnál, ám a feketegazdaság dollárban számolva is milliárdokat jövedelmez az ország legvagyonosabb két-három százalékának. Az emberek végtelen nagy szegénység közepette élnek, a politikusok, rendôrök, állami alkalmazotta végtelenül korruptak, a demokratikus értékeknek nyomát nem fedezni fel. Az országot a külföldi tôke elkerüli, infrastruktúrája szegényes, közbiztonsága, szociális ellátórendszere, egészségügyi szerkezete elavult, működésképtelen és finanszírozhatatlan. Nem is egy ilyen ország van - az összes volt szovjet tagköztársaság ilyen. Aztán van egy olyan ország, amely kisebb, mint hazánk és gazdagabb. Európának még inkább a szívében fekszik, mint mi, viszont még inkább elöregedett. A gazdasága jó állapotban van, polgárai már a két százalékos infláció és a három százalékos munkanélküliség esetén már "rossz idôket" emlegetnek. Pénzpiaci, diplomáciai és turisztikai központ, hegyekkel, de tengerpart nélkül. Éppen úgy nem tagja az uniónak, mint az az ország, amely Európa északi peremén fekszik és több olajjal rendelkezik, mint a Pallag-Nógrádi sztori összes szereplôje együttvéve. Az ország szintén gazdagabb nálunk - egy adat: a mi gyes-ünkhöz hasonló ottani támogatás összege gyerekenként 78 ezer forint - vannak hegyei és tengerei. Svájcról és Norvégiáról van szó. Szóval van élet az unión kívül is. Vagy olyan, amitôl jobb minél messzebb kerülni, vagy olyan, amilyentôl már most nagyon messze vagyunk. Elôbbi felé nem érdemes menni, utóbbi felé hiába mennénk. Akkor? Haász János Nagy pénz, kis foci A nevében már, teljesítményében - legyünk optimisták - még nem profi magyar labdarúgás egyik legnagyobb problémája az, hogy a teljesítmények és azok honorálása között nincs meg az összhang - mondta egy neves labdarúgó-szakember nemrégiben. Az interjúban elmesélte, hogy mennyivel jobbak a körülmények nyugaton, ahol rendben van a klubok anyagi helyzete. A neves szakember egyébként szintén pénzére vár az egyik ôt ki nem fizetô klubtól, akárcsak számos jónevű kollégája. Az egyik szakvezetô másfél évre tízmillió forintot kapott volna - egy másodosztályú csapatnál (ez havi 550 ezer forintos nettó juttatást jelent); kollégája kétéves szerzôdésének felbontásáért pedig nettó 30 millióra (havi több mint egymillióra) vár. Miközben mindkét szakembert azért küldték el, mert a csapat nem jól teljesített, utóbbi kiesô helyen állt. Igaz, ez is megerôsíti az edzô által emlegetett összhang hiányát: sokkal több a juttatás, mint a teljesítmény. H. J.   Bukó sisak Lassan sétálunk el a - hangsúlyozottan nem Békés megyében lévô - üdülôhelyen az igazoltató rendôr mellett. Nem akarjuk kihallgatni, hogyan tanítja "móresre" az általa elcsípett két roppant veszélyes bűnözôt, akik bukósisak nélkül ültek a motorra, mégis elcsípünk egy-két hangfoszlányt. A bukósisak fontosságáról, életmentô szerepérôl beszél a rend éber ôre, a motorosok bólogatnak, meg persze próbálnak vitatkozni. Mondván: Európában sehol nincs szükség kismotorokon bukósisakra. De itt van - vágja el a magyarázkodási kísérletet a rendôr és elôveszi a valamennyi közlekedô által olyannyira rettegett "noteszt", tollat. Már visszafelé jövünk a fagylaltostól, a rendôr és a motorosok még mindig küzdenek. Miközben elhaladunk az egyenruhás mellett, arra gondolok: a statisztika szerint az eljárás idôtartama alatt az üdülôhelyen legalább egy több millió forint értékű kocsit kötöttek el. Az enyém szerencsére megvan, derül ki hamarosan, a szélvédôjén még a büntetôcédula is ott van tilos parkolás miatt. Megnyugszom: a rendôrség teszi a dolgát, ahogy kell? H. J. És Ön kinek hisz? Az online lapok rendszeresen szondázzák olvasóikat. Mindig aktuálisan kérdeznek, hol arról, mit szól Németh Miklós visszatéréséhez, hol másról. A válaszlehetôségek - amelyekre rá kell klikkelni - megközelítôen így hangoznak: jónak látom, nem látom jónak, vagy értetlenkedve: ki az a Németh Miklós? Hasonló felmérést végeztek Varnus Xavér Kerepesi temetôbe meghirdetetett Bach-koncertjével kapcsolatban is. Elmennék, nem mennék el, ki az a Varnus Xavér, és ki az a Bach? - feleletvariációkkal. Ettôl a válaszadási technikától kissé különbözött egy legutóbbi online-os szonda. A kérdés így hangzott: Ön olajügyekben kinek hisz? Jónéhány nevet soroltak fel a szerkesztôk, ezekre kellett rákattintani azok közül, hogy valójában kinek is. A közel tíz név sorjázott egymás alatt, ezek között találni - a teljesség igénye nélkül - Pallag Lászlót, Nógrádi Zsoltot, Pintér Sándort, Zsiros Gézát, Petô Ivánt és Münchhausen bárót.  Csodálkozunk vagy sem, de a belügyminiszter kapta a legkevesebb voksot, Pallag és Nógrádi nálánál nagyságrendekkel többet. A végeredményt tekintve meglepô vagy mulatságot, netán több mint elgondolkodtató: a szavazatok döntô többségét, mintegy kilencven százalékát a hajánál fogva magát a sárból kiráncigáló népszerű mesefigura, Münchhausen báró érdemelte ki.  Itt tartunk. A voksolás végkimenetele önmagáért beszél, aligha érdemel külön magyarázatot.  Bod Tamás Kommunikációs kudarc A gyulai kórházban jelentkező MRSA-baktériumfertőzésen túl vagyunk. Járványügyileg is, sajtóilag is. A történtek szakmai részével, mivel ehhez sem értek, nem foglalkozom. A nyilvánosság részével viszont igen. Ez ügyben ugyanis kudarcsorozatnak lehettünk tanúi. Az alaptörténet szerint: a gyulai Pándy Kálmán Kórházban elsőként ez év május 9-én jelentkezett az MRSA-baktérium. A gyógyítóintézmény illetékesei ekkor még nem gyanakodhattak járványra, hiszen egy-két betegnél jelentkezett. Csak egy szűk hónappal később, június 6-án értesítették a tisztiorvosi szolgálat Békés megyei szervezetét. Nem tudni, hogy a kórházi vezetők mely naptól tudhatták pontosan, nem elszigelt jelenségről van szó, hanem járványról. Ekképp azt sem tudni pontosan, hogy ehhez képest időben vagy időntúl értesítették az ÁNTSZ-t. Jószándékúan elfogadnánk, hogy bizonyára időben. Ennek viszont ellentmond a megyei tiszti főorvos nyilatkozata, amely szerint a haladéktalan értesítés elmaradt. Bár ez - érveltek - a védekezésben nem hátráltatott semmit. Az utolsó baktériumfertőzést július 9-én mutatták ki, ezzel összesen huszonegyre emelkedett a fertőzöttek száma. Közülük nyolc esetben járt ez tünetekkel: hőemelkedéssel, lázzal, sebgennyesedéssel. A végsőnek tünő megállapítás szerint három halálesetben - sok más ok mellett - szerepet játszhatott az MRSA-baktérium. Közben előbb a kórház vezetői és az érintett osztályok, sebészet és intenzív, majd az tiszti orvosi szolgálat mindent megtettek, hogy felszámolják a járványt. Zárlatot rendeltek el a két osztályon, elkülönítették a betegeket, szűrővizsgálatot vezettek be, és folyamatosan fertőtlenítettek, a halasztható műtéteket későbbi időpontra tűzték ki. Ez nem kevés embert érintett, mégis az események titokban maradtak vagy legalábbis a sajtó, így a közvélemény nem szerzett róla tudomást. Mindez önkritikára sarkall, mert ezt bizony meg kellett volna szimatolni. Az illetékesek határozottan cáfolták, hogy titkosítottak volna, ők legfeljebb csak nem mondtak semmit, mert nem akartak feleslegesen zavart kelteni. Nem tudom, hogy e kettő között hol húzható meg az éles határvonal. Amikor több mint két hónappal az első MRSA-fertőzés jelentkezése után kitudódtak a történtek, akkor, ha kicsit kényelmetlenül és kelletlenül is, de nyilatkoztak a kórházi és tiszti orvosi szolgálat vezetői. Ezt a történtek kései nyilvánosságra kerülése miatt nem tehették másként, mint védekező alapállásban. Tagadták, hogy bárki bármit titkosított volna. Arra hivatkoztak, hogy egy felesleges pánikot#, a betegek, a kezeltek és hozzátartózóik, de szélesebb értelemben a megye egyharmadnyi lakosságának fölös megzavarását kívánták elkerülni. Ez, legalábbis rövid távon, sikerült. Ám nem kell jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: a jövőben ezzel veszélyes vizeken kalandozhatunk, mert a kétely és a gyanakvás mindenkori lehetőségét innentől fennáll. Így majd adott helyzetben akkor sem hisz a nyilvánosság a szakemberek cáfolatainak, amikor minden alapot nélkülöz az állítólagos "információ". Finoman szólva is téves alapállásnak tartom azt a védekezési techikát, amely úgy szól, hogy ha a sajtó rákérdezett volna, akkor elmondták volna, mi történt a kórházban. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy a kommunikáció egyirányú, azon belül is speciális fajta: csak és kizárólag konkrétan rákérdezős. Ha ez így lenne, akkor felesleges volna sajtótájékoztatókat és avatóünnepségeket tartani, bemutatókat rendezni, sajtóbeszélgetést szervezni, sajtóanyagot szerkeszteni - ahol mindig a rendező félnek van mondandója a nyilvánosság felé. Mint ahogy az az érvelés is sántít, amely szerint a gyulai kórházban évente több tízezer beteget kezelnek, és ehhez hozzámérve igazán csekélységnek számít a huszonegy fertőzött beteg. Ilyen alapon elmondhatnánk, hogy a Békés Megyei Napban évente ugyancsak több tízezer írás jelenik meg, s ha öt, tíz vagy húsz esetben súlyos tárgyi tévedések, személyiségi jogokat sértő, az alkotmányos berendezkedést kikezdő passzusok vannak, akkor emiatt senki nem szóljon, ne kérjen helyreigazítást vagy ne kezdeményezzen sajtópert. Hiszen ha mindezt hozzámérjük a korrekt írások számához, igazán semmiségről van szó. Tudjuk, a dolgok nem így működnek.  Az országos sajtóban alkotmányjogászok a székesfehérvári és a gyulai MRSA-baktériumfertőzés kapcsán azt fejtegették, hogy az alaptörvényből és az egészségügyi törvényből is levezethető, hogy igenis tájékoztatni kellett volna a nyilvánosságot a történtekről. A magyar sajtójoggal összefüggő egyetlen passzust idéznék, dr. Székely László 1997-ben megjelent kötetéből. "(...) az aktív, ún. információs önrendelkezési jog, amelynek csak egyik oldalát képezi a személyes adatok védelmének alkotmányos és polgári, büntetőjogi oltalmi rendszere. Az információs önrendelkezési jog másik, legalább ilyen fontosságú oldala az aktív információs szabadságjog, azaz mindenki joga arra, hogy a közérdekű adatokat szabadon megismerje. Aligha szorul ugyanis bővebb bizonyításra, hogy valódi véleménynyilvánítási és sajtószabadság elképzelhetetlen a közérdekű adatok nyilvánosságát biztosító hatékony jogi garanciák nélkül. A gondolatközlés és a sajtó szabadságának deklarálása üres frázis lenne akkor, ha a közügyek intézői, a közigazgatás szervei szabad belátásuk szerint szolgáltathatnának információkat, vagy tennék azokat hozzáférhetetlenné az érdeklődők számára. A közügyek vitatásának, az ilyen kérdésekben történő véleménynyilvánításnak és gondolatközlésnek alfája és ómegája a közérdekű adatok megismeréséhez való alkotmányos jog." Valószínűleg itt és most ennyiről volt szó. Nem többről, nem másról. A törtéteket ezért éltem meg kommunikációs kudarcként. Azt már csak figyelemfelkeltésként írom ide, hogy a megyei orvoskamara egyik névtelenségét kérő vezetője az esettel kapcsolatba mit mondott. Jelezte, izolált kórházi problémáról volt szó, amely a kórházi vezetés és az ÁNTSZ megoldandó feladatának tekinthető. Ehhez az orvos-érdekvédelemmel foglalkozó szervezetnek nincs semmi köze.  Hát: no comment.  Bod Tamás Célunk Európa, a XIX. század Az egyik országos napilap fotósának gépébôl kivettek egy tekercs filmet és széttaposták. Az elkövetôk nem futballhuligánok, nem részeg garázdák voltak, nem is titkos légyotton rajtakapott neves közéleti személyiségek, hanem egy szolgálatban eljáró rendôr. A fotós egy baleset helyszínén készített képeket, a rendôrség által felállított kordonon kívül. A lap nem tett feljelentést. Egy másik lap újságírója is szoros kapcsolatba került nemrégiben a rendôrséggel. Egy politikus rágalmazással vádolta meg ôt. Emiatt - valami nem túl régi, polgári szellemű jogszabály alapján - éppen olyan eljárásban részesítették, mintha egy tucatnyi kiskorú prostituált futtatásával vádolnák. Ujj- és tenyérlenyomatot vettek tôle, valamint fényképfelvételeket készítettek róla, hogy bekerülhessen a bűnügyi nyilvántartóba. A polgári kabinetet alkotó pártok a választás elôtt rendet ígértek, s úgy látszik, ezt igyekeznek következetesen be is tartani. Igaz, hogy a bűncselekmények száma jelentôsen nem csökkent, igaz, hogy az olajügyekben tapodtat sem mozdultunk elôre, igaz, hogy a kétes kimenetelű rendôrhalálok ügye máig megoldatlan, igaz, hogy az egyenruhások korrpuciós határhajlandósága semmit nem csökkent, de rend akkor is lesz. A hatalom mintha mostanra kezdené komolyan venni azt a tíz éve hangoztatott - bár alapvetôen nem igaz - kijelentést, hogy a média a negyedik hatalmi ág. Márpedig ha az (bár mondom, nem az), akkor vetélytársa a klasszikus hatalomnak.  A kezdeti sikerpropagandára épülô kommunikációs stratégia kifújt: az újságírók nem olcsó pr-esek, akik leírják, amit mondanak nekik, hanem gondolkodó és (rá)kérdezô emberek. Ilyenkor marad a kemény kéz politikája a nyilvánosság uralásának érdekében. Jürgen Habermas német társadalomtudós a múlt századi polgárosuló nyugat-európai társadalmairól írott könyvében leszögezi: a polgárosodás alapja a nyitott kommunikáció, a gondolkodás szabadságának az elterjedése volt; az a jelenség, hogy a polgárosodó társadalom ellenôrizhette és megkérdôjelezhette a hatalom döntéseit. Tehát amikor kiadjuk a jelszót: irány Európa, tegyük hozzá: a XIX. század. Haász János Tanulni - de miből? Elképzelhetô, hogy ebben az évben a csabai fôiskola közel 32 millió forintos bevételtôl esik el a költségtérítéses képzésre felvettek alacsony száma miatt. Egyelôre úgy tűnik, hogy a jogi szabályozás sajátoságai miatt - mint azt tegnap lapunk is megírta - az egyik szakon a négyszáz fôs keretszám ellenére csak 170-en kezdik meg ôsszel elsô fôiskolai évüket. Ha figyelembe vesszük, hogy közel 140 ezer forint az évi tandíj, még ez a szám sem mondható kevésnek. Debrecenben ugyanakkor a jelentkezôk száma volt nem kevés: tizenegyszeres volt a túljelentkezés. Ez még nem nagy szám, a balhé akkor robbant ki, amikor felmerült annak lehetôsége: a professzorok a szóbeli felvételin elônyben részesítették a fizetôs magántanulóikat. Az ügyet még vizsgálják, de ebben az országban ez - ismerve a professzorok nevetséges fizetéseit - sem meglepô, sem felháborító nem lenne. Igazából szerintem mindezért Lenin a hibás (ez jól adja ki magát egy héttel a kormányfôi látogatás elôtt, ugye?): megmondta ugyan, hogy tanulni, tanulni, tanulni, de egy szót sem szólt arról, hogy mibôl. H. J.