Nagy pénz, kis foci
A hétvégén megkezdôdött az immáron nevében sem profi elsô osztályú magyar bajnokság, aki látta az Újpest-Vasas tévérangadót, sejtheti, milyen színvonalon. A klasszikus indoklás szerint a magyar focisták novemberig még idény eleji, márciustól pedig idény végi formában, e két hónap között - a túlzott edzésterheléstôl és más hasonló röhejek - formán kívül fociznak. Nem is lenne ez baj, nem kevés szerencsétlenkedô magyar vállalkozásféle vegetál hazánkban, miért pont a foci lenne kivétel? Csak ha már hivatásos foci, meg profi szemlélet, akkor miért pumpáltak a bajnoki rajt elôtt 21 milliárdot a közpénzbôl, vagyis a mi zsebünkbôl az övékébe? Merthogy a kormány vállalása, meg a tévédíj mind-mind masszívan közpénz. Amibôl juthatna az egészségügyi és szociális dolgozóknak, amibôl épülhetne négysávos út rogyásig a 44-esen és a 47-esen egyaránt, amibôl lehetne nyugdíjakat növelni, gyógyszerárakat kompenzálni. És persze szét is lehet szórni, hadd derüljön ki: nagy pénz mellett is lehet kis foci.
H. J.

Matematika - Haász János írása
Hetek óta játékszenvedély hevíti nôm szívét - kezdhetném kicsit eszterházysan. Az egyik - mértékadónak nem mondható - országos napilap indított egy nem túl bonyolult és látszólag komoly nyerési esélyekkel kecsegtetô játékot néhány hete. Egy hét alatt 24 számból 18 jelenik meg a lapban (mindennap legalább egy), közülük kell egy négyes, egy nyolcas vagy egy tizenkettes számsorozat valamennyi elemét eltalálni. Látszólag sokkal jobbak az esélyek, mint a lottón, nôm ráadásul az elsô játékhét harmadik napján nyert is. Azóta több szelvénnyel játszik, így matematikázhattam kicsit. A hét második felében már lehet látni, hogy mely számok biztosan jók, melyek feltételesen azok és melyek az abszolút rosszak. Aztán - Fortuna szeszélye - fôként az utóbbi kategóriából kerülnek ki a számok, néha a középsôbôl, de sosem az elsôbôl. Nôm így az utolsó két-három számot rendre el is találja. Pénteki tippje a 12-es volt; bejött. A szombati (vagy vasárnapi) a 4-es, én pedig szurkolok neki - hogy ne legyen igaza.
H. J.

Beteg jogok?
Olvasom tegnap, hogy év elején az évtized legsúlyosabb MRSA-járványa pusztított a székesfehérvári Szent György Kórházban. Az intézményben a 22 megbetegedett közül nyolc hunyt el, a fertôzés miatt új helyre kellett költöztetni a kórház kardiológiai részlegét. A járványügyi hatóság csak a járvány után adott hírt az esetrôl. Ugyancsak tegnap lapunk beszámolt arról, hogy a gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház két osztályán nemrégiben megjelent az MRSA-baktérium. A hasonlóság kísérteties: Gyulán 21 fertőzött volt, közülük kilenc nem tünetmentes, három haláleset pedig összefügghet a baktérium-fertőzéssel. És ami a legfontosabb: itt később, csak két héttel a fertôzés után értesülhettünk a történtekről.
Természetesen a közegészségügyiek egyik esetben sem tehetôk felelôssé a kórházak higiénés viszonyaiért, így a járvány kirobbanásáért és a halálesetekért sem. Ez a kórházak szennyese (akár szó szerint is), amiért nekik kell vállalniuk a felelôsséget. Az viszont tény: az ÁNTSZ-ek finoman fogalmazva is vitatható módon jártak el, amikor mind ez ideig elhallgatták a fertôzések tényét. Eddig azt hihettük, hogy hírzárlatot csak hülye hollywoodi filmekben rendelnek hülye katonák még hülyébb feletteseik parancsára, a közegészségügyisek minden tiltakozása ellenére. Úgy tűnik, kis hazánkban a dolgok a visszájára fordultak: itt a közegészségügy döntött úgy, hogy "nem csinál pánikot", nem ad hírt a fertôzésrôl. A struccpolitika persze nem új dolog, amirôl nem beszélünk, az nincs; de legalábbis nincs baj vele.
Csakhogy az egészségügyi törvény értelmében vannak betegjogaink. Szerencsére én még sosem gyakoroltam ezeket a jogokat és nem is várom el, hogy háziorvosom - ismét amerikai filmpélda - kis kartonlapot szorongatva fogadjon és elkezdje felolvasni: "Jogában áll?". Itt persze meg is akadna a dolog, mert az amerikai filmek szerint a "hallgatni" következnék, ami viszont itt nem igaz. Nálunk ugyanis a hatóság érezte úgy, hogy jogában áll hallgatni, miközben én úgy érzem, hogy (potenciális) betegjogomban és beteg-hozzátartozói jogomban állt volna - a járványról vagy az MRSA-baciról - hallani. Persze hallgatni és hallani között nincs is olyan nagy különbség. Csak annyi, mint a betegjogok és a beteg jogok között...
Haász János

Marx utca 2000
Megyénk egyik városában a Marx utcát átnevezni tervezik, merthogy mégiscsak milyen dolog az, hogy a rendszerváltás tizedik évében Marxról elnevezett utca legyen egy polgári politikus vezette városban (Európában több városban is van Marxról elnevezett közterület, de persze mi még csak most csatlakozunk Európához). A helyi polgárok ugyan nem kezdeményezték a névcserét, ahogyan korábban megyénk egy másik, éppen tízéves városában sem volt semmi bajuk a Lenin, a Balszélső utcák és a Szabadság tér neveivel. Ott Lenin mégis ment, a Szabadságnak vége, s a Balszélső (amely név a város baloldali legszélső utcájának nevéből származott) is Batthány nevét vette fel. Itt Marxból egyelőre nem lett Mars (mint Szegeden), de más utca sem, s maradt utcanévnek Kun Béla is. Ez pedig komoly gond egy olyan polgári városban, ahová hamarosan a polgári kormányfő is ellátogat. Reméljük, millenniumi zászlóavatása során a polgári értékekről, a toleranciáról, a másság elfogadásáról és a polgári önrendelkezés fontosságáról is beszél majd. És akkor a helyi polgári politikusok is a polgár névhez méltó módon viselkednek majd?
H. J.

Ízlések és pofonok
Megyénk egyik roppant jó hírű(nek tartott) középiskolájában a mai napig igen komolyan veszik a diákok polgári ízlésvilág szerinti szocializálását. Ennek jegyében az ifjú hölgyek nem festhetik ki körmeiket, arcukat, hajukat, de még miniszoknyát sem hordhatnak. A legénykéknél pedig természetesen szó sem lehet sem túl hosszú, sem túl rövid hajról, a fülbevalóról már nem is beszélve. Mindezt annak jegyében, hogy az iskola diákjai nem viselkedjenek közfelháborodást kiváltó és a közízlést sértő módon. Jól is van ez így. Szerencsére a képből a pedagógusok sem lógnak ki, még az a jó ötvenes tanárnő sem, aki tanítványai szerint időről időre igencsak a pohár fenekére néz. Ilyenkor forgalmas belvárosi utcákon csámborog akadozó léptekkel, és maga elé motyog. De nem sérti a jó ízlést: nincs rajta sem festék, sem miniszoknya.
Haász János

Az elmenekült korosztály
Ronald hülye nevénél már csak még hülyébb kis pocakját utálta jobban. Most is, ahogyan a szája elé emelte az üresedő söröskorsót, eszébe jutott az az ocsmány kis kitömörülés a hasán, a keze lelassult, aztán "úgyse ezen múlik, nyugtatgatta magát", mégiscsak belekortyolt a hűs nedűbe. Bár a kocsmában igencsak nagy volt a mozgás, Roni - ezt még jobban utálta, mint a Ronaldot, mégis mindenki Roninak szólította - egyedül volt, úgyhogy minden gond nélkül büffentett is egyet a kellemesen hűsítő ital után. Szájában közben szétterjedt a sör kellemesen keserű íze, nagyot nyújtózott.
Alapvetően nem érezte jól magát, ami gyakran előfordult vele azóta, hogy elkerült a kisvárosból a nagyvárosba. Ott még nem, itt már nem érezte magát otthon. Nem szerette azt a várost; még ha az éjszakai szórakozóhelyeken gyakran találkozott is barátokkal, ismerősökkel - mind ugyanabból a reménytelen városból vagy ugyanarról a reménytelen vidékről menekült el, egyik kétdiplomás tanár, most biztonsági őrként háromszor annyit keres, mint otthon -, mégis idegennek érezte azt a helyet. Ezt meg üresnek - ez volt rá a legjobb szó, erre csak most, a negyedik korsó után jött rá.
Mintha itt lenne a világvége, igen: mindenki, aki számít valamit, elmenekül innen, nem kér a vidékfejlesztésből és más hasonló politikai baromságból, abból, hogy - egy másik, még itthon maradt ismerőse jutott eszébe - tanárként benzint kelljen csempésznie, hogy eltarthassa a két gyerekét. "Itt csak pótcselekvések vannak, tudod?" - Lacival éppen a vasútállomáson találkozott, az egykor nagy lokálpatrióta srác is a nagyvárosba költözött. Kényszerből persze, tudta meg a restiben ledobott sör mellett. Az intézményt, ahol az egyetem legkiválóbb történészének tartott srác korábba n dolgozott - több diákverseny győztese -, a fenntartó önkormányzat az egyik napról a másikra megszüntette. A szűkebb hazája iránti hűségből a pesti egyetemi katedra helyett a vidéki múzeumot választó Laci ekkor döntött az elköltözés mellett. "Évekig nem akarok ide visszajönni", mondta, miközben elindult a vonathoz, "hülye vezetőink vannak, de mi választottuk őket, én is, úgyhogy nem tudok mit mondani. Építgessék csak szobraikat, tavaikat, csatornáikat, ünnepeljék csak önmagukat, pótcselekvés ez mind".
Persze nem Laci volt az egyetlen ilyen menekülő, jutott eszébe Roninak, miközben újra a szájához emelte a söröskorsót. Attilára gondolt, akit - ahogy ő fogalmazott - "páros lábbal kiracionalizáltak" az iskolájából, ahol tanított és most egy budai újgazdag kertésze, vagy Dinára... Hát igen, Dinára sokat gondolt egyébként is, vele persze nem tudott soha összefutni a nagyvárosban, pedig a lány is ott élt, közgazdászként nem tudott mit kezdeni magával, hiába költözött haza az egyetemi évek után. "Mi vagyunk az elmenekült korosztály", mondta egyszer nevetve a lány, a hajóskapitány és a patkányok példájával próbált érvelni, hiába, "ha a patkányok tényleg elsőként menekülnek a süllyedő hajóról, az is csak azt mutatja, hogy több eszük van", mondta a lány és újra nevetett; valószínűleg az volt az utolsó találkozásuk. Az még itthon történt, egy éve már, Roni akkortájt azért járt haza, hogy lássa Dinát, mindig tudta, hol találja meg szombaton este, mindig ott ült ő is, mindig ittak egy sört, aztán a lány mindig eltűnt.
Aztán egy napon a lány már nem volt ott a kocsmában, Roni csak hetek múlva tudta meg, hogy Dina is elköltözött a nagyvárosba. Hetekig nem járt ezek után haza, járta az éjszakai helyeket, kereste a lányt, de hiába. Végigjárt minden divatos és eldugott helyet, döngő diszkókat és füsttel telített lebujokat, hiába. Most pedig itt ül, egy kiürült város kiürült kocsmájában - a bútorokat kicserélték, a csocsókat elvitték, nincs egy ismerős arc sem -, mintha nem is itt élt volna húsz évig. "Mi vagyunk az elmenekült korosztály", jutnak eszébe a lány szavai. Kikortyolja az utolsó csepp sört is, veszi kopott bőrkabátját, "jó kis patkánybőr ez is", gondolja. Másnap az állomáson - először, mióta a nagyvárosban él - nem vesz retúrjegyet.
Haász János

Egészségünkre!
Az egészségügyiek demonstrációját ki-ki saját vérmérséklete - no és egészségügyi állapota - szerint értékelte. Volt, aki demagógiának (egy orvos barátom kedves szójátékával: demaGÓGLiának) minősítette, volt, aki jogos követelésről beszélt, a nagy többség pedig meggyőződésem szerint szomorúan fájó, szúró, lüktető stb. testrészére tette a kezét és szomorúan gondolt a nem túl biztató jövőre, s talán eszébe jutott az a tengernyi pénz, amit tébélevonás gyanánt rendszeresen befizetett (akadt, akinek kocsiját, házát is elvették e címen), hogy egy nagy kalapba kerülve eltapsolja azt költségvetés, tébéönkormányzat és más élősködők.
Az egészségügy helyzetének legeredetibb megközelítését, illetve legfrappánsabb megoldását az egyik vidéki demonstráció helyszínén hallottam, egy idős bácsikától:
- A benzinkutasok igazságosan szétdobják a jattot, a pincérek, pultosok úgyszintén. Miért ne lehetne ugyanezt tenni a kórházakban is: jutna a sebészek, nőgyógyászok, főnővérek paraszolvenciájából mindenkinek - súgta fülembe, majd gyors fejszámolás után hozzátette: egy mentőautóra valót már én is odahordtam harminc év alatt...
K. Gy.

Egy felvonás, két felvonás
Neves vendég járt nemrégiben az egyik kiemelkedő fontosságú Békés megyei kulturális rendezvényen. Egy színházi előadásról van szó és a kultusztárca egyik vezetőjéről. A darab végén a - manapság nemcsak minisztériumi tevékenysége miatt - jól ismert politikus néhány szót váltott a rendezővel, a beszélgetés egy részletének magam is fültanúja voltam. Ekkor éppen azt fejtegette a neves kultúrpolitikus, hogy ő az adott darabot egy más helyszínen látta néhány évvel ezelőtt. "De az nem volt az igazi", tette hozzá, "a rendező összezsúfolta egyfelvonásossá az előadást". Rövid, zavart csönd támadt. Úgy éreztem, a társaságban a neves kultuszminisztériumi vezetőn kívül mindenki tudta: ez a megyénkben két részletben előadott darab valóban egyfelvonásos.
H. J.

Nomen est omen
Valakinek a nevével szórakozni minimum modortalanság - tartja az illemkódex, míg egy ókori bölcsesség szerint a név intő jel, végzet, azaz nomen est omen. Hogy az alábbi kis történet melyik kategóriába tartozik, döntse el az olvasó maga.
A közelmúltban napvilágot látott vitéz Kolozsváry-Borcsa Mihály könyve, A zsidókérdés magyarországi irodalma. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) feljelentést tett a ügyészségen, ám e szervezet nem találta úgy, hogy a hazánk legsötétebb korszakában először napvilágot látott munka kimerítené a közösség elleni izgatás fogalmát. Az ügyészség nem vitatja, hogy a könyv antiszemita, de a gyűlöletre uszítás tartalmi elemeit nélkülözi - nyilatkozta az egyik napilapnak a fővárosi főügyészség osztályvezetője.
Akit úgy hívnak: Nyilasi.
K. Gy.

Országimázs
Újabb ingyenes vacak várható a postaládánkba: az Országimázs Központ kéthavi millenniumi műsorfüzetet indított, melyet minden magyar háztartáshoz eljuttat a Magyar Posta. Az egyébként egymilliárd forintba kerülő Millenniumi Országjáró című kiadvány tartalmazza majd a soron következő két hónap millenniumi programjait, illetve beszámol az eddigiekről, mindamellett recepteket és irodalmi olvasmányokat is közöl - nyilatkozta az egyik napilapnak a központ ifjú vezetője, aki mintegy önigazolásként hozzátette: kulturális missziót vállalnak fel, mert a magyar lakosság nagy része anyagiak híján nem tud vásárolni olvasnivalót a millenniumról.
Legyünk jóindulatúak és ne tételezzük fel, hogy újabb kormányzati propagandával van dolgunk. Akkor viszont rendkívül naív az országimázsért felelős szakembergárda: aki önerőből nem olvas a millenniumról, az nem anyagiak, hanem igény híján tesz így. S ennek megállapításához nem is kell különösebben emberek közt járni, elég megnézni a tévék nézettségét: a sereghajtók éppen azok a csatornák, amelyek a majdani Országjáró várható szellemiségét szajkózzák.
Akár tetszik, akár nem, a latin-amerikaiak jobban csinálják ezt az országimázs-akármit - és milliárdos pazarlás helyett még keresnek is rajta. K. Gy.

EB-ből sosem elég
Az első meccsen a svédek nyomultak a fél-házigazda belgák ellen. Nem volt nagy meccs. Csak pörgős iram, kiállítás, gólok, kapitális kapushiba? Egy sor esemény. Vagy a másik fél nyitómeccse a csehek ellen. A cseh kölykök a hátsó udvarból a kapujukhoz szögezték a hollandusokat, akik aztán a simafejű Collina egy erősen vitatható ítélete után tizenegyesből berúgták a győztes gólt.
Ha akkor merünk hinni az első benyomásoknak, nem sajnáltunk volna kiadni egy rakás pénzt videokazettára, minthogy ezeket a meccseket fel kell venni! Nem valami eredeti megállapítás, de Európában ekkor kitört a futball-láz. Még nálunk is. Ne feltétlenül gondoljunk most a ?dobd le a tévédet a tetőről, nyerhetsz egy újat!" Bumeráng pöttyre, vagy a Hölgyvilág nívós vetélkedőjére ("Milyen indulatszavakat használ a család férfitagja a meccs nézése közben? A leghumorosabb válaszok közt?"), és hagyjuk békében nyugodni a többi az Eb-t megcsapolni akaró akciót és játékot is (mellesleg azon, hogy az Európa Bajnokságból lehetőségeihez mérten mindenki hasznot akar húzni sem meglepődnünk, sem megbotránkoznunk nem kell; a foci jó üzlet és kész), egyszerűen csak vegyük észre: egy idő után a láz mindenkit megfertőzni látszott, kortól, nemtől, rangtól függetlenül. A foci beszédtéma lett - ez tagadhatatlan. Merthogy mindenki tudta, Davids jobb Figonál. Mintahogy az sem volt kérdéses, Figo jobb Zidane-nál. De azt sem lehetett vitatni, az Eb legzseniálisabb figuráját Zidane-nak hívják. Kiderült, Jenő szereti a románokat, ugyanakkor Jenő utálja Hagit. Egy ország ismerte meg végérvényesen Hajdú B. István nevét, akinek egy-egy hamisíthatatlan hajdúpistis kommentárja szállóigévé válva terjedt jó focira és humorra mindig vevő országunkban (csak két gyöngyszem, amúgy mutatóba: "íme a svéd kapus, aki csak beáll a kapuba, s véd";, vagy amikor egy mérkőzés szünetében a helyszínre visszakapcsolva a pályán még egy fúvószenekar játszott: "Hát kérem, jó Eb-hez szól a nóta?";). Nagy tetszése volt a meccsek előtti, vagy éppen az ilyen szüneteket kitöltő stúdióbeszélgetéseknek is, ahol Mészöly a törököket, Csapó az olaszokat, Nyilasi a portugálokat favorizálta, míg Tornyinak, aki bevallottan az angolokért szorított, nem maradt más hátra, minthogy minden tippjét szabadkozással kezdje (a franciák nyertek, csak úgy mellékesen). Azért jó volt látni, ha nem magyar fociról van szó, tudnak ők okosakat is mondani. (Még a tévéről: az MTV vezetői remekül értékesítették a szünet minden egyes másodpercét - néha ugyan megesett, hogy a néző elesett a második félidő első labdaérintéseitől, és a helyette látható, a legszánalmasabb magyar sörreklám címet méltán birtokló Borsodi-etűd mindezt nem helyettesíthette, de a stúdióbeszélgetések, a vendégek, a riporterek és a kommentátorok igényes munkájáért mindez megbocsátható bűnnek tekinthető). Senki sem vitatkozott azon megállapítással, miszerint a bíró hülye, és együtt örültünk annak is, hogy lám, létezik a világon egy Milosevics, akit igenis lehet szeretni. Mindenki kívülről fújta, hogy a tizenegyes az, amit a bíró (a hülye állat) megad, ugyanakkor azt be is kell lőni. Összeszorult szívvel figyeltük a begőzölt angol vandálok félelmetes menetelését, és sajnálkoztunk azon is - persze már más vérmérséklettel -. hogy a nagy Del Piero csak a cserepadon talált magának helyet az olasz csapatban (igaz, ez a Totti, ez tényleg jó csatár). Megállapíthattuk - amit mi már régen tudtunk -, hogy a meccs addig tart, amíg a bíró le nem fújja. És bár nincs annál megalázóbb, mint amikor az Eb-n látottakkal párhuzamba állítjuk a magyar focit, mégsem árt meríteni abból az ilyen tét mellett már-már hihetetlen sportszerű légkörből, ami az Eb-n volt végig tapasztalható. Sportszerűség. Amihez nem kell kivételes képesség vagy hosszú éveken át tartó szorgalmas és kitartó munka, csak intelligencia. És épp itt, ezen az Eb-n bizonyosodhattunk meg róla újra, hogy a futballista és az intelligencia nem két egymást kizáró fogalom.
Azt mondják a szakértők, ez volt minden idők legjobb és legszínvonalasabb Európa Bajnoksága. Káprázatos gólok, támadófutball, nagy egyéniségek. Lehet, hogy igazuk van. Az biztos, hogy csoda foci volt. És ebből sosem elég.
Buzai Csaba