VÉLEMÉNY

Haider és Kadhafi
Líbiába utazott Jörg Haider, ahol a szélsôséges kijelentéseirôl hírhedté vált politikust az arab állam vezetôi is fogadják. Elképzelhetô, hogy a nemzetközi terrorizmus egyik melegágyának számító ország elsô számú vezetôje, Moamer el-Kadhafi is találkozik Haiderrel, akit nemrégiben védett meg, mondván: az európai országoknak nincs joguk beavatkozni az osztrák belpolitikai életbe. A dolog egyetlen kis szépséghibája, hogy a mohamedán vallásúak lakta ország vezetôje azt a politikust védte meg, aki uszító beszédeiben rendszeresen ostorozta Ausztriát a bosnyákok befogadása miatt. Márpedig a bosnyákok - akik, mint kiderült, Haider erdeiben is dolgoztak, persze feketemunkában - szintén mohamedán vallásúak. Most vagy az lehet, hogy Kadhafi ezt nem tudja, vagy az, hogy tudja, de nem érdekli. Mindenesetre már alig várom, hogy honi igaz magyarjaink mikor fogják elismerni az osztrák nép érdekeit oly következetesen képviselô Haidert, aki, ha tehetné, nyomban leállíttatná az EU-bôvítés folyamatát. Nem mintha ez egyeseknek sokat számítana?
H. J.

Csend! Rendelet...
Szombaton éjjel negyed tizenegy körül elhallgatott a zene a Gyula belvárosában felállított tűzoltósátorban. A fesztiválváros szerepében is szívesen tetszelgő településen ugyanis olyan rendelet van hatályban, amely tiltja az este tíz utáni zajongást. Ez alól néhányan kaphatnak felmentést, azonban senki nem tudja pontosan, milyen elv alapján. Ami biztos: van, ahol lehet és van, ahol nem lehet zajongani. A szervezők szerint ez egyben azt is jelenti, hogy van, akire vonatkozik a rendelet és van, akire nem. A rendelet szerint este tíz után a hangosabbra sikerült beszélgetés vagy a túl tüzesen udvarló macskák is jogszabály-sértést követnek el. Széchenyi szerint nem elég törvényeket alkotni, azokat el is kell fogadtatni. Az el nem fogadható és be nem tartható törvények ugyanis rombolja azok megalkotóinak tekintélyét és csökkenti a törvényekbe vetett hitet - mondta a legnagyobb magyar. Majd' kétszáz évvel ezelőtt rájött arra, amire Gyulán a mai napig sem. És ez igen árulkodó... H. J.

Örülünk, Vincent?
A környezetvédelmi minisztérium éléről távozó Pepó Pál állítólag remek szakember volt, miniszteri tevékenységét ennek ellenére kormánypárti politikusok is bírálták. Hogy mi áll Pepó döntésének hátterében, vagy egyáltalán valóban Pepó döntött-e a távozásról (aligha), azt egyelőre nem tudni. Azt viszont igen, hogy az új miniszter-jelölt Ligetvári Ferenc, a Szarvasi Mezőgazdasági Főiskola jelenlegi főigazgatója. Nem tudom, hogy ő jó szakember-e vagy sem (vélhetőleg Orbán Viktor vagy Torgyán József sem tudja), mint ahogyan azt sem, jó miniszter lesz-e vagy sem. Vezetői attitűdjei nem mondhatók kifogástalannak, ez tény. Elég legyen csak az emlékezetes kollégium-ügyre - a jogtalanul elbocsátott kollégium-vezetőre és a narkózással megvádolt főiskolásokra - vagy a kari tanács korábbi, szabályosság határát súroló ténykedésére gondolni.
Megyénkben azonban sokkal érdekesebb kérdéseket is felvethet Pepó-Ligetvári csere. Mint ismeretes, Pepó Pál is viharsarki (egészen pontosan gyulai) származású. Miniszteri kinevezése után, ha kimondva nem is, többé-kevésbé azért igen sokan reménykedtünk-reménykedtek abban, hogy ez a származás majd együttjár valamiféle kiemelt miniszteri figyelemmel. Nos, ezekből a vágyakozásokból semmi nem valósult meg, leszámítva azt, hogy egy ismert megyei politikus lett a miniszter delegáltja a régiótanácsba (kérdés, hogy ez előny vagy hátrány annak fényében, hogy a többi minisztérium jobbára szakembereket nevezett ebbe a testületbe).
Most, Ligetvári személyében ismét Békésből kerül ki a tárca vezetője. Ráadásul ő ténykedése miatt (is) kötődik a megyéhez, annak is egy (most) erős lobbiképességű városához, Szarvashoz. Ez újabb reménykedésre adhat okot, hogy most valóban meglódulhat a megyei szennyvízcsatornázás, épülhetnek regionális hulladéktárolók, megkezdőhetnek égető fontosságú környezetvédelmi beruházások - és ehhez mind-mind jön majd a központi és az uniós forrás. Szóval reménykedhetünk ismét - akár kimondjuk, akár nem. Örülünk, Vincent? - idézte távolba szakadt barátom a Ponyvaregény című film számunkra szállóigévé vált kérdését, mikor tudomást szerzett a minszter-cseréről. A filmben a megkérdezett Vincent hosszas hallgatás után válaszolt: örülünk. Akkor most mi is elkezdünk hallgatni - és várjuk, mondhatjuk-e majd: örülünk. Haász János

Postás Bálint és a tűdőszűrő-behívó
Leveleket kapott minap egy ismerősöm. Az első napon a levél mellett egy közepes méretű dobozzal állított be hozzá Postás Bálint - ahogyan ő mondogatni szokta -, postai utánvétellel adták fel. Össze-vissza kellett mindenfelé aláírni, hogy átvette így, meg átvette úgy, ésatöbbi, ésatöbbi. Miután kibontotta a dobozt, kiderült, hogy abban egy darab (!) kávéscsésze van, persze a hozzá tartozó kistányérral. A mellékelt levélből kiderült, hogy ezt egy nyereményjátékon nyerte. A küldemény értéke - a rágravírozott cégnévvel együtt - elérhette az ötszáz forintot. Másnap újabb levél érkezett, ezúttal már "magányosan". Unottan felbontotta, tűdőszűrésre invitálták benne, hozzátéve a baráti figyelmeztetést: százezer forintra büntethetők, ha nem megy el a vizsgálatra. Sietett a postás után, hogy aláírja: ezt is átvette, ám hiába. Kiderült, hogy ezt normál postai küldeményként adták fel. Akkor le is tagadhatom, hogy megkaptam? - kérdezte Postás Bálintot. Igen, jött a várható válasz. Hm, az élet furcsa, mondogatta később ismerősöm, miközben kávézás közben lepacázta a tűdőszűrős küldeményt. Haász János

Egység, kétség
Politikusaink ismét ujjal mutogatnak egymásra, a vita ezúttal arról szól, hogy ki szavazta vagy ki nem szavazta meg Mádl Ferenc államfôségét az elsô, a második vagy a harmadik körben. Az ellenzékiek a kormány-, a kormánypártok az ellenzékiek felelôsségét hangoztatják, s mindkét fél felhívja a figyelmet arra: az ügyben nemcsak Mádl professzor volt a szenvedô alany, hanem a magyar demokrácia is csúfosan leszerepelt. Ezzel szemben a magyar demokrácia egyáltalán nem szerepelt le olyan csúfosan ? sokkal inkább az emlékeztet a nem-demokratikus idôkre, ha mondjuk egy pártelnök támogatottsága 99,9 százalékos ?, másrészt Mádl Ferencne értékeibôl semmit nem von a megválasztása körüli huzavona: a parlamenti képviselôk közel kétharmada végülis támogatta ôt. A nyilatkozgató és Mádlot "féltô" politikusok legtöbbjének inkább azon kellene gondolkodnia, mikor lesz az ô tetszésindexe ? igaz, nem a parlamentben, hanem országosan ? hatvan százalék fölött?
H. J.

Más nem lesz...
Az első benzinkút, ahol megálltunk, egy nemzetközi főút mellett volt. A cég logói lógtak mindenfelé, a társaság sárga színeibe öltözött minden, amerre a szem ellátott. A kúton egyenruhába öltözött fiatalok, csupa mosoly, csupa kedély mindegyik. Tiszta Európa - egészen addig, amíg azt hiszik, komoly vevők vagyunk. Mikor kiderül, hogy csak egy kétliteres kóla a zsákmányunk - "más nem lesz?", kérdi egy csalódott hang -, jelentéktelenné válunk. Nem, mosdó nincs a kúton - kemény, elutasító a hang. Néhány kilométerrel odébb, immár a főútról lekanyarodva egy kisebb kútnál álltunk meg újra. Nem hirdette magáról, hogy shop-pal, panzióval, miegyébbel rendelkezik, a kutasok előzékenyek voltak velünk akkor is, amikor a két háromdecis ásványvízzel odaálltunk a kasszához. Természetesen volt mosdó és használhattuk is. Igaz, a kútnak nem volt Európa-hangulata. De nem is hiányzott.
H. J.

Változó idők
Van egy bizonyos politikus - nevét nem írom ide, de kitalálható -, aki mindenféle erkölcsi skrupulusok nélkül képes egyik napon teljesen ellenkező dolgot állítani ugyanazon dologról, amelyikről egy másik napon szögesen ellentétes dolgot mondott. Számára egy bizonyos politikus lehet tökéletes jelölt egy magas tisztség betöltésére, még akkor is, ha néhány évvel korábban tökéletesen alkalmatlannak találta bármilyen politikusi tevékenységre. Meg nem nevezett politikusunk ilyenkor védekezés gyanánk előszeretettel használja az alábbi fordulatot: hja, kérem szépen, ez már a 2000-es ? (itt a politikus neve következnék) véleménye, nem pedig az ezekilencszázkilencvenakárhányasé. Ez eddig rendben is van, de akkor közbevetésem lenne, hogy illő lenne lassan egy új választást tartani. Mert ez már a 2000-es és nem az 1998-as magyarok véleménye lenne. Amely a politikuséhoz hasonlóan akár meg is változhatott?
H. J.

Szappanopera, amit nem lehet kikapcsolni
A nyolcvanas évek végén Don Tommaso, a fiatal mozgalmár a szomszédos banánköztársaságban hülyére vereti magát, ettől népi hőssé válik. Egyebek közt ennek köszönheti, hogy a zsarnok megdöntését követően parlamenti képviselővé választják. Hosszú évek telnek el, Don Tommaso eszi az ellenzékiség keserű kenyerét, mígnem pártja egyszer csak megnyeri a választásokat. A klasszikus értékeket előtérbe helyező párt Don Tommasonak osztotta ki az ifjúsági és sportminiszteri tárcát, ám ezt szigorú feltételekhez kötötte Don Victorio, a miniszterelnök: le kell tennie eddig elbliccelt egyetemi vizsgáit. Ez meg is történik, ám emberünk tárcája nem tartozik a legsikeresebbek közé. Mindeközben véget nem érő szappanoperánk szerelmi szála is izgalmasan bonyolódik: boldog családi életet élő hősünk gondol egyet, hónapokra elhagyja gyönyörű családját, hogy összeköltözzön - micsoda eredeti fordulat! - a titkárnőjével. Aztán Don Tommaso megtér, családja megértően visszafogadja. Igen ám, de kiderül, hogy a titkárnő gyermeket vár. Az 527. rész legvégén hatásvadász snitt: a fiatal miniszter barázdált homlokkal kijelenti: vállalja harmadik gyermekét. A néző bosszús: kerek 24 órát kell várnia a folytatásra. Dióhéjban ennyi a Nagy Magyar Szappanopera, mely abban különbözik a Tiltott szerelem, a Vipera vagy éppen az Esmaralda című szörnyűségektől, hogy ezt muszáj nézni, a szellem kiszabadult a palackból.
A nagy viták tárgya egyébként nem az, hogy egy kereszténydemokrata irányultságú, konzervatív párt nagytermészetű ifjú minisztere helyesen cselekedett-e, amikor paráználkodott, hanem az, hogy ez a nyilvánosságra tartozik-e. Mindenesetre az ügy számtalan poénlehetőséget rejt magában, különösen az elhíresült (gyerekre, szobára, kerékre vonatkozó) miniszterelnöki kijelentés fényében. Az egyik internetes fórumon például a következő címmel taglalják az eseményeket: Három gyerek mindegy kitől?
Öt-hat év múlva vélhetően az újságíróiskolákban külön fejezetet szentelnek a Deutsch-ügynek, a magyar sajtó első tétova kísérletét az angolszász típusú újságírás irányába. Mint közismert, az USA-ban, Nagy-Britanniában és Ausztráliában nem tabu a közszereplők magánélete. Maguk az érintettek is beismerik, hogy így helyes: kínos ugyan az ilyen típusú átvilágítás, de a választónak joga van tudni, hogy vajon bort, vagy vizet iszik-e az a személy, akit megbízott a közhatalom gyakorlásával. (Igaz, az inga a Clinton-Lewinsky-üggyel átlendült a másik oldalra, a nézőknek-hallgatóknak-olvasóknak hányingerük támadt az ügy részletes és mértéktelen taglalásától).
A magyar sajtó az európai szokásokat követi: például a franciák sem foglalkoztak Mitterrand házasságon kívül született lányával egészen a volt elnök haláláig.
Most azonban hazánkban láthatóan megtört a jég: a bulvársajtó híradása nyomán a minőségi sajtó egy része is átvette a sztorit. S amelyik lap, rádió, vagy tévé nem tette, az előbb-utóbb rákényszerül, hiszen a szerencsétlen kisfiú, a két hete született Deutsch Zalán immár belpolitikai tényező lett: lehet, hogy létezése a papa miniszteri székébe kerül.
Mindezek fényében el lehet gondolkodni a magyar sajtó guruinak: hogyan tovább? Az adófizetők által megbízott személyeket továbbra is a megszokott módon ellenőrizzük, vagy induljon meg a vadászat házasságtörő miniszterek, képviselők, polgármesterek után? Annál is inkább érdekes a kérdés, mivel az intim szféra pártsemleges, gondoljunk csak a budapesti főpolgármesterre, aki szintén külön él fiatal feleségétől. Igaz, az ő pártja nemigen szónokol a családi élet szentségéről...
Történjen bárhogy, a lényeg ezzel nem változik, az igazán húsbavágó problémák nem szűnnek meg. Jól érzi ezt az az internetező, aki Duhimar néven szólt hozzá a már említett topic-ban a Deutsch-ügyhöz: "Komolyan mondom, nem tök mindegy, hogy ki kinek csinál gyereket? Ettől még a benzin ára emelkedik. Lehet, hogy ez amolyan figyelem-elterelés?"
Lehet.
Korbely György

Tudás - tudók nélkül?
A dél-alföldi régió legyen a tudás régiója - ez a mindinkább deklarált szándéka a regionális szervezetek vezetôinek. Az ötlet mindenképpen dicséretes, már csak azért is, mert valóban: pénz- és egyéb tôkék hiányában a Dél-alföldön tényleg csak a humánerôforrás jelenthet valamiféle tôkét. Az elképzelés azonban ma még sokkalta inkább az ábrándozás, mintsem a realitások kategóriájába tartozik. A Dél-alföldön élô diplomások aránya ugyanis - nem számítva Szegedet és Kecskemétet - jóval alatta van az országos vidéki (vagyis egyetemi városok nélkül vett) átlagnak. Ez még önmagában nem is lenne baj, hiszen hosszabb távon akár megvalósítható is lehetne az értelmiségre építô régió.
Sokkal nagyobb baj ugyanakkor, hogy pénzügyi szűklátókörűség - és még ki tudja, milyen ki nem mondott indokok miatt - a régiónál egy szinttel "lejjebb? lévô megyei vezetés éppen ez ellen a szándék ellen dolgozik. Békésben legalábbis mindenképpen: a megyei múzeumi szervezet átfazonírozása és az iskolarendszerben tervezett karcsúsítások mind-mind ez ellen hatnak. Azt ugyanis látnunk kell, hogy az értelmiségek zöme a közszféra alkalmazottja (nemcsak nálunk, bár itt a nagyobb kutató-fejlesztô cégek hiánya miatt még inkább megfigyelhetô ez a jelenség). Az értelmiségiek ideáramoltatására a gazdaság egyelôre nem képes, értelmiségiek pedig kellenek, hiszen "tudók? nélkül nincs tudás.
Az értelmiség-szervezés tehát a közszférának lenne a feladata, amely azonban láthatóan nem képes megfelelni az elvárásnak. A tervezett múzeumi átszervezések - amelyek persze elôbb-utóbb leépítésekké alakulnak át, hiszen nem valószínű, hogy egy város finanszírozni tudja azt, amit egy megye sem tudott - nemcsak ezzel ellentétes folyamatot indítanak el, de félô: növelhetik az értelmiségiek elvándorlásának esélyét, aminek eredménye a megye további elszegényedése lesz. A már meghozott és a tervezett karcsúsítási törekvések alapján szomorúan bár, de be kell látnunk: a megyei vezetés vidékfejlesztéssel kapcsolatos kommunikációja és tettei között hallatlanul mély szakadék tátong. Ne lehet elégszer ismételni: sajnos.
Haász János

Csak pontosan és szépen?
Immár bizonyos, hogy "az állampolgárok jogkövetô magatartásának erôsítése" érdekében jövôre bevezetik a közutakon is a pontrendszert. Két év alatt 18 pontot lehet gyűjteni, s aki ilyen "eredményesen" vezet, az búcsút mondhat a jogsijának. Mint a legtöbb jogosítvánnyal rendelkezô ember, jómagam is felszisszentem a hír hallatára, aztán viszont arra gondoltam, hogy nem is olyan rossz ez az ötlet: ki lehetne terjeszteni az élet egyéb területeire is. Pontozni lehetne az utak állapotát és visszaminôsíteni azokat - alighanem tovább csökkenne megyénk fôútjainak száma -, de pontozhatnánk a vasúti kocsik tisztaságát, áruházi eladókat, az ügyeletes orvosokat, az eljáró rendôröket, bárkit. Sôt, hogy ne távolodjunk el a vezetéstôl: pontozni lehetne (nemcsak gépjármű)vezetôinket, és aki nem felel meg, attól megvonhatnánk (nemcsak gépjármű)vezetôi jogosítványát. Hm, nem is olyan rossz ez a pontrendszer?
H. J.

Görögország másik élet?
A magyar turisztikai szakemberek szerint idén eddig örvendetesen alakul a hazánkba érkezô külföldi turisták száma. Ennél már csak az lenne jobb, teszik hozzá, ha mi is elindulnánk felfedezni hazánkat. Igazuk van. Kár, hogy az igazság kimondásán kívül sokat nem tesznek ennek érdekében. A honi turisztika menedzselésével foglalkozó cég vezetôje szerint tízmilliókat költenek a belföldi turizmus népszerűsítésére - ennek azonban egy-két bágyadt és ötlettelen óriásplakáton kívül nem látni nyomát. Közben az egyik kereskedelmi televízió műsora heteken át reklámozta - hacsak közvetett módon is - a horvát tengerpartot és rendszeresen feltűnik a tévében Görögország igazán profi reklámfilmje is. Szellemes, ötletes, hangulatos, valóban vendégcsalogató, másodpercek alatt mindent felvillant, amiért érdemes oda utazni (nem drágábban, mint egy a Balatonhoz). Igaz, a tévéreklám jóval drágább, mint az óriásplakát és az is elfogadható, hogy itthon nincs erre ennyi pénz. Azt viszont már nem, hogy ötlet sincs. Vagy igaz a reklám: Görögország tényleg egy más világ?
H. J.

Kenyérharc
Gyula bácsi szép kényelmesen ballagott a szemetesvöddörrel. Csak a szeméttároló ajtajánál állt meg, hosszasan nézte a fémkeretbôl kitört üveget, a benn szétborogatott kukákat és szétszórt szemetet. Nagy sóhajtással nekiállt rendet rakni. "Nézd már, guberál az öreg", hallotta néhány perccel késôbb. Fiatalok vonultak el a tömbház elôtt, csoportba verôdve, egy nagyobb követ rugdalva. Amikor kilépett a fényre, csak akkor látta meg, hogy nem is kô az, hanem egy zacskóba csomagolt kenyér. Megdöbbenten nézte, mit csinálnak a kenyérrel, azzal, amit az ô gyermekkorában még szinte áhítattal féltek-óvtak. Kéne?, kérdezte az egyik suhanc, és felé rúgta a kenyeret. Megverjük?, kérdezte egy másik a társaitól. A kanyarban feltűnt egy pénzszállító autó, az ifjú legények bátorsága a váratlan társaság hatására rögtön tovaröppent. Hagyjuk, legyintett a falka fônöke és Gyula bácsi felé köpött. Az öreg felvette a földrôl a kenyeret, s amikor a fiatalok, majd az autó is tovatűnt, nagy csend telepedett az utcára. Csak az öreg könnycseppjei zörögtek a nylon tasakon.
H. J.

Ügyes
A megye egyik kisvárosában az önkormányzat nemrégiben úgy döntött, hogy az utcák jelentôs részébôl kitiltja az 5,5 tonnánál nagyobb súlyú tehergépjárművekete. A döntés örömteli is lehet - a város választott vezetése óvja a köz vagyonát -, másrészt azonban legalább ennyire butának is mondható. A súlykorlátozással ellátott utcák között ugyanis több olyan is van, amelyben teherfuvarozából élô vállalkozóknak működik székhelyük vagy telephelyük. Vagyis nekik abba az utcába mindenképpen be kell hajtaniuk, még ha ezzel szabályt is sértenek. A megoldást a legutóbbi testüelti ülésen megtalálta az önkormányzat: ezeknek a vállalkozóknak esetileg mégiscsak engedélyezik a behajtást saját telephelyükre. Nem törtnt semmi, mondhatnánk, de ez persze nem így van: az engedély kiváltása ugyanis pénzbe kerül a vállalkozóknak. A pénz pedig természetesen az önkormányzat kasszáját gyarapítja. Lehet, hogy nem is volt olyan buta az az ötlet?
H. J.

Aki nem volt hollywoodi film
Leszáll a vonatról, végigmegy a fôutcán. Mintha ezerszer bejárta volna már ezt az utat: ismerôs neki a tömeg, a milliónyi színbe öltözött cigányasszony, aki százért adja a paprikát, paradicsomot, mikor, mit; a sarkon ücsörgô féllábú koldus is, amint sötét tenyérrel és még sötétebb tekintettel lesi, ki az, aki megszánja ôt néhány forint erejéig; a karjukon kisgyerekkel szaladgáló gyereklányok, akik ugyancsak pénzt kérnek tôle. Ismerôs a benzingôz, a fékek és gumik csikorgása, amikor éppen meglódul vagy megtorpan az autósmenet, a húgyszagú kapualjak, a kihívóan öltözött fiatal asszonyok és az ôket rosszallóan bámuló, egykor rosszallóan megbámult idôsebb asszonyok.
Minden ismerôs neki, mintha ezerszer járt volna itt és minden, ami itt van, ezredjére lenne itt. És közben mégis minden olyan magányos. Ô is annak érzi magát. Megpróbál valami szöveget felidézni, amirôl utoljára értelmesen beszélgetett, közben egy napszemüveges, ezüstszürke hajú tizenéves gyermek nekimegy görkorcsolyával. "Nem tudsz vigyázni, barom", ezt persze a gyerek vágta a fejéhez, elgodolkodik, nem tudja, hogyan kellene a háta mögé figyelnie, kellene-e, lehet-e egyáltalán a háta mögé figyelnie. Míg ezen gondolkodik, a tömeg egy szôke lány mellé sodorja, "szeplôs", ez az elsô felismerése, amikor az általa kihívónak tűnô lányra mosolyog, "szoláriumba jár", ez a következô, ráköszön. A lány tovább mosolyog, de nem köszön vissza. "Sárgák a fogai", apró kis bosszú, de jólesik. Továbbindulna, de a lány utánaszól: "a táskám". Beakadt a hátizsákjába, magában morog, "rohadt csatok mindenfelé", a táskák zsinórjai és szíjai immáron teljesen összekuszálódtak.
A lány nevet, "nem is annyira sárgák", mosolyodik el, "a lét határozza meg a tudatot", maró gúnnyal szemléli önmagát és némán nevet. Kivánszorognak a fôút tömegébôl egy közeli kis térre. A lány nem siet, ô viszont sietne, kapkod, egy csat elvágja a kezét. Kínjában röhög, a lány meg, úgy érzi, a kínján. Aztán már mindegy, "úgyis elkésem", beülnek egy kávéra. A kezérôl lemossa a vért, "olyan vagy, mint a Psycho fôszereplôje", mondja a lány és gin-tonikot iszik, "ez olyan délelôtti ital". Ô vörösbort kér, lassan, élvezettel kóstolgatja a súlyos, nehéz italt. Hosszasan beszélgetnek, filozófiáról, Istenrôl, a költészetrôl, a posztmodernrôl. A lány egyre kevesebbet nevet és egyre gyakrabban képtelen megszólalni. Nem tudja, az újabb és újabb gin-toniktól vagy a szövegétôl, de nem is érdekli. Mindenesetre újabb és újabb köröket rendel, a csapos arca homályosan ellebeg.
Kapkodva, idegesen szeretkeznek, a lány albérlôtársa bármikor hazajöhet. Nem beszélgetnek, a lány elalszik, ô összeszedi a holmiját. Boldognak kéne lennie, de nem érez semmit. Cigire gyújt, végignéz a meztelen nôi testen, keserű íz tolul a szájába. "Lehet, hogy most hagytuk ki a nagy lehetôséget", jutnak eszébe Hugh Grant szavai valamelyik hollywoodi filmbôl, amelyben a végén aztán persze nem hagyják ki a nagy lehetôséget. A lány horkol. Lassan behúzza maga mögött az ajtót. A lift nem jön, köhögés szakad fel belôle lépcsôzés közben. Fullad, eldobja a cigit. Hamar kiér az utcára, átellenben nagy, szennyes folyó hömpölyög. A kaputelefonon keresi a lány nevét, az elsô mustra sikertelen, nem próbálkozik tovább, a húgyszag sem marasztalja. A folyóparton leül, József Attila jut eszébe, aztán az, hogy ez az egész egy nagy giccs, ülni a parton és szenvedni. A víz felôl hideg árad felé, kicsit megremeg. A lányra gondol, az összecsapott szeretkezésre, a fürdôszoba barátságtalan hangulatára, aztán újra a lányra, a kívánatos, fiatal testre. Aztán Júlia jut eszébe, két gyereket szült meg, férjét nem tudja elhagyni, ô meg nem tudja elhagyni Júliát. Újra a keserű íz, újra a cigi. Lassan szedelôzködik, a csikket a vízbe dobja. Júliára gondol és arra, hogy nem akar hazamenni. "Ha hollywoodi film lennék, most kijönne a lány, és megtalálna", gondolja. De ô persze nem hollywoodi film, itt nincsenek könnyes, nagy egymásra találások. A vonat lassan kigördül az állomásról.
Haász János

Jó lenne...
A megyeszékhely önkormányzati képviselôi szerint jó lenne a csabai sétálóutca - hivatalos nevén az Andrássy út sétálószakaszának - díszburkolattal való ellátása a Márvány cukrászdáig. Igazuk van. Tényleg jó lenne. Magam részérôl én ennyit tudok ehhez hozzáfűzni, de ez nem baj. Az a baj, hogy láthatóan a képviselôk sem többet. Pénz ugyanis nincs a beruházásra (miért pont arra lenne, a város hitelállománya így is az egymilliárdos határ fölött van), így az önkormányzat szándéka nem több puszta óhajnál. Valamint egy deklarációnál, mely szerint vállalkozói tôke bevonásával kívánják a munkálatokat elvégezni. Azt, hogy ez a vállalkozónak a kihelyezhetô pavilonokon kívül hol éri meg, kérdéses (különösen úgy, hogy a sétálóutca a városnak már most is az "üzleti negyede"). Hacsak úgy nem, mint Barcelona fôutcáján, ahol a vállalkozói és önkormányzati szféra együttműködésnek köszönhetôen a sétálóutca padjainak használatáért is fizetni kell. Csabán meg legfeljebb díszkô-használati díjat fogunk fizetni. Legalább ennyiben is világvárosabb lesz...
H. J.

Régió
"Én már csak régióban gondolkodom", mondja az ismeretlen úr némileg szerénytelenül, hangjában a lényeglátók magabiztosságával. "Nekem, ahogyan jövök Pestrôl lefelé (!), ez már a Dél-Alföld, mindegy, hogy Kecskemétre, Szegedre, vagy ide hozzátok, akár Csabára, akár a megye más nagyobb városaiba, Gyulára, Orosházára vagy éppen Szentesre jövök". Utóbbi persze Csongrád megyei város, de annak, aki már csak régióban gondolkodik, végülis ez mindegy. Pláne onnan "fentrôl", Pestrôl nézvést...
H. J.

Egy lecsöppent fagylalt
A folyó komótosan hömpölygött, a lány ugyancsak komótosan nyalta a fagylaltot a hídon, a fiú pedig, ha lehet, még komótosabban beszélt. A sorból még az a kutyáját sétáltató, ötven fölötti, zizzenôs melegítôbe öltözött, enyhén köpcös és erôsen kopaszodó úriember sem lógott ki, aki orrnyergére csúsztatott napszemüvege fölül szemtengely-ferdülést elôsegítô módon pórbált átlátni a fagylaltozó lány könnyű nyári ruháján - mindhiába. A lány ásított, miközben a fiú szavait hallgatta: "és mit szólnál ahhoz, ha Leibniz-cel kezdenénk? Tudod: ez a világ a lehetô világok legjobbika..." A lány nem szólt semmit ehhez, nem igazán érdekelte Leibniz, de persze éppen ennyire nem érdekelte volna az sem, ha Rousseau-val vagy Kanttal kezdtek volna. A lányt sokkal inkább az esti parti érdekelte. Miközben a fiú ismét nekifutott, hogy megpróbálja a lánnyal átvenni a filozófia tételsort, bambának joggal nevezhetô tekintettel bámulta a folyó vizét. Ha valamin, akkor leginkább is azon gondolkodott, melyik ruháját vegye fel. Mert tudta, hogy Dóriékhoz ki kell öltözködnie, oda olyan társaság jár, amelyiknek meg kell felelnie. Igazi nehézfiúk ezek, mondta a barátnôje a hét elején, és tudta, ha ezek közül akar megfogni valakit, ahhoz domborítania kell. Márpedig ô ezek közül igenis meg akart fogni magának valakit. A Nagy Kaland ma este összejöhet - nyalta meg a szája szélét a lány, amikor eszébe jutottak Dóri szavai. A lány már régóta hívta ôt, de eddig valahogy soha nem jött össze a dolog. Ma viszont minden egybevág, gondolatban már ki is választotta a ruháját, a fekete nagyon rövid szoknyát veszi föl valamilyen nagyon testretapadó vagy diszkréten átlátszó felsôvel. Nagyot sóhajtott, "bonyolult, mi?", kérdezte a srác, ô erre csak értetlenül nézett, a fiút persze ez nem lepte meg, a lány akkor is értetlenül nézett, amikor éppen odafigyelt és nem értett valamit, márpedig gyakran elôfordult. "Nem figyeltem, bocs", mosolyodott el a lány, maga sem értette, miért is vallotta ezt be.
Mint ahogy azt sem értette - ha néha elgondolkodott rajta, persze kevés dolgon gondolkodott ô igazán el -, miért is foglalkozik vele a fiú. A srác titpikus egyetemista volt, elsôsorban is csúnya, vékony és szemüveges, aztán persze csendes is, nem volt se kocsija, se motorja, de valószínűleg még jogsija sem; másodsorban pedig borzasztóan okos, ô legalábbis így gondolta róla. A fiúval véletlenül futottak össze a könyvtárban, egyszerre fogták meg Platón Államát, persze ô engedte el hamarabb, de szinte nyomban a fiú is. A srác végül felajánlotta, hogy elolvassa és kijegyzeteli a könyvet, és ha már kiírta, akkor oda is adja neki. A lány ezt elfogadta - azt persze nem tudta, hogy a fiúnak egyébként esze ágában sem lett volna a jegyzetelés -, azóta pedig elfogad minden segítséget, s közben nem is tudja miért. Míg ezen gondolkodott, az eperfagylalt egy darabkája önálló életre kelt, s lecsöppent a lány világos színű ruhájára. Egy pillanat alatt megolvadt a napsütésben, s végicsorgott a ruhán, le a dekoltázstól egészen az aljáig. S a lány, ha ekkor egy percre is a fiúra nézett volna, ha látta volna tekintetét, ahogyan végigköveti a fagylaltcsík általa erotikusnak látott útját, talán mindent megértett volna. De ô ekkor már újra az esti partira gondolt, s amikor a ruháján a csíkot észrevette, létezését egy gyors basszameggel reagálta le. A pillanat varázsa ekkorra már elveszett, a fiú maga mellé hajította egyik jegyzetét, "hagyjuk most Leibniz-t, vegyük át inkább Voltaire Candide-jét", mondta csendesen. És elkezdett újra komótosan magyarázni, miközben a lány komótosan fagyizás közben tovább bambult. A víz is komótosan hömpölygött medrében, valami mégis megváltozott. Igaz, ezt csak a fiú vette észre.
Haász János

Csernobil, Csernobutyet
Ennek már tizennégy éve. Földrajzból érettségiztem, ami akkor is - gondolom ma is - a választható tantárgyak közé tartozott. Mivel a külkereskedelmi főiskolára készültem felvételizni, ez elég kézenfekvő volt. Akkor még mit sem tudunk a globális világról, vállalati fúziókról, és az ennek nyomán kialakuló órisácégekről. Vagy ha tudtunk is, nem a mai értelemben. Mindenesetre egy kicsit sznobságból, egy kicsit meggyőződésből olvastam a HVG-t, amely - bár nem tudtam megfogalmazni, de valahol éreztem - más volt, mint a többi lap.
A természet- és gazdaságföldrajzot gimnázium első és második osztályában tanultuk, amely, visszagondolva a felhalmazott ismeretanyagra és a tantárgy közvetítette tudás jelentőségére, mindenképpen többet érdemelt volna.
Kedves és idős földrajztanárom érettségizőként újfent köszöntött, hiszen két évvel azelőtt, a tantárgy gimnáziumi oktatásának befejezésekor, annak rendje és módja szerint elköszöntünk egymástól. A régi vágású úriember fontosságtudat pajzsával felvéreztve látott a maturandus feleltetéséhez. Bizonyára húzni kellett egy természetföldrajzi és a gazdaságföldrajzi tételt, bár az idő távolából már ez sem biztos. Mindenesetre én csak ez utóbbira emlékszem. Az nem más volt, mint a Szovjetunió energiagazdálkodása. Ezerkilencszáznyolcvanhat májusát írtuk, amikor mindezt olyan biztonsággal vázoltam tanáromnak és az érettségi elnöknek, hogy magam is meglepődtem.
A térkép előtt álltam, amely egyenlő volt egy nyitott könyvvel, vagy egy bombabiztos puskával. Minden ott volt: csak le kellett olvasnom, hol bányásznak barna- és feketeszenet, hol vannak a vízierőművek, hol találhatók a legnagyobb földgáz- és kőolajlelőhelyek. De ennél többet akartam, nem elégedtem meg a szinte már zsebemben lévő ötössel. Aktuális akartam lenni.
És belevágtam kihúzott témakörnek az atomerőművekről szóló alfejezetébe. Utólag sem tudom, hogy ezt helyesen tettem-e, de tizennyolc évesen szemtelenül pimasz és merész az ember, hetykesége elnyomja a mérlegelőképességét. Ma nehéz visszaadni, hogy egy hónappal a háromnegyedrészben agyonhallgatott csernobili atomkatasztrófa után - miközben lógtunk a Szabad Európán -, mindez mit jelentett. Feleletem utolsó felvonása nem bátorségé volt, hanem valószínűleg a némi meggondolatlansággal fűszerezett pökhendiségé. Tizennégy éve még egészen más világ volt körülöttünk, amit nehéz annak felvillanatani, aki nem élt abban.
Elővigyázatlanságom miatt nehéz helyzetbe hozhattam volna tanáromat, de az érettségiző elnököt is. Erre utaló jelek bizony voltak is, hiszen amikor Csernobil árnyékában, bár mit sem tudva annak valódi hatásairól, az atomerőművek veszélyei felé fordult feleleltem, akkor az érettségi elnöktől balra, a hosszú asztal végén ülő tanárom nagyon finom, egyszerre leintő, egyszerre jóindulatú tiltakozó mozdulatokat tett. Előbb csak két kézfejét, majd már sokkal határozottabban, de rendkívül kulturáltan, karjait mozgatta folyamatosan keresztirányba ülőhelyzetében mellkasa előtt. Ami abban a pillanatban és ott azt jelentette: jaj, csak ezt ne!
Szemből ezt jól láttam, és elszemteneledtem. Már nem is az atomerőművekről beszéltem úgy általában, hanem a veszélyeiről, friss példaként felhozva Csernobilt. Tanárom egyre idegesebben kalimpált kezeivel, de egy ponton túl feladta a küzdelmet, és magába roskadt. Kissé rossz szájízzel adta meg az ötöst. Ami a lényeg, az érettségi elnök nem érezte szükségét, hogy szóljon az elhangzottak miatt, a bent lévő tanárok arcán mégis némi feszültséget láttam.
Amikor kimentem a folyósóra az ott tüsténkedő szülők lekaptak a tíz körömről, azt firtatva, hogyan merészel ezt. Ajtón keresztül is gyorsan terjednek a hírek - derült ki ebből is. Majd teljes humortalanságáról ismert, mégis roppant kedves orosztanárom oldandó a feszültséget megkérdezte tőlem, tudom-e, mi lesz Paks új neve. Bizonyítványom tanúsága szerint éretten, valójában azonban teljesen értetlenül néztem rá. Nagysokára megszólalt: Csernobutyet.
Aki csak egy kicsit is tud oroszul az tudja, hogy a bil, a létige múlt ideje, a butyet pedig a jövő idő. Hát így tudtam meg: Csernobil után lesz itt Csernobutyet is.
Bod Tamás

Ánégyzetszerbénégyzet - kész röhej
Néha még visszaemlékszik arra a napra. Ánégyzetszerbénégyzet, kezdte magában újra és újra, de érezte: hiába. Az agya persze nem volt hajlandó elfogadni ezt az apró kis megérzést, görcsösen újra és újra visszakanyarodott ahhoz a francos ánégyzetszerbénégyzethez, Karinthy rossz tanulójának érezhette volna magát, ha történetesen emlékszik valamire Karinthy életművébôl. Persze miért pont abból emlékezett volna valamire is, Gabi ugyanis (aki persze nem Gabi, de ez elég jó név ahhoz, hogy még az se derüljön ki történetem fôhôsérôl, fiú-e vagy lány, leküzdendô minden nemi elôítéletet) az irodalom tudományában négy gimnáziumban eltöltött év után éppúgy járatlan volt, mint - ahogyan ez az elôbb kiderült - a matematika művészetében. Hôsünk ennek ellenére öt évvel középiskolai tanulmányainak megkezdése után - a plusz egy évet természetesen nem bukása, hanem egy tízhónapos nemzetközi utazás "szülte" - drága kosztümbôl készült és igen jól szabott ruhájában ott ült osztálytársai között és éppen a matekérettségi feladványaival küszködött. A dolog persze egyszerű észérvekkel is megmagyarázható: Gabi édesapja a gimnáziumot fenntartó kisváros utolsó tanácselnöke és elsô (majd késôbb többedik) szabadon megválasztott polgármestere volt. Ezzel eddig nem lenne semmi baj, hiszen okos polgármesternek is lehet buta gyereke, hát még a nem annyira okosnak (aki esetünkben ugye Gabi édesatyja). A dologban csak az volt a szépséghiba, hogy a papa erôs kézzel irányította gyermeke életét, s a középiskolai pályaválasztás idején ellentmondás nem tűrô hangon - ebben nagy gyakorlatra tett szert munkahelyén - kijelentette: a gyerek gimnáziumba megy. A gyermek ez ellen nem különösebben lázadozott, hiszen a végiglógott általános iskolai évek után a gimnázium éppen annyira nem érdekelte, mint bármi más. Mindenképpen örült azonban annak, hogy további négy évet húzhat le a kisvárosban, ami nagyjából azt jelentette, hogy további négy évig nem kell semmit tennie. Gabi ugyanis az általános iskolában éppen olyan jól megélt nevébôl, mint késôbb a gimnáziumban. Holott tulajdonképpen soha nem hivatkozott arra, hogy az ô apja kicsoda, soha nem bújt a háta mögé. Maguk a tanárok voltak azok, akik felruházták ôt a "szent tehén" sérthetetlenségével, s ha ez így megfogalmazni nem is tudta, érezni már 14-15 évesen is nagyon jól érezte. Így számára a gimnáziumi évek lényegében a "buli" szóval voltak leírhatók. Tudta ezt mindenki, de a dolog ezen a szinten meg is rekedt. Igazából senki nem foglalkozott vele, ô pedig a legkevésbé önmagával. Így aztán most nem volt meglepô, hogy az ánégyzetszerbénégyzet és a trigonometrikus egyenletek megfogták ôt. Ült az üres lap elôtt és gondolkodni próbált. De képletek, számok és logaritmusok helyett - melyekrôl persze tudta, hogy soha a büdös életben nem lesz rájuk szüksége, most viszont lett volna, méghozzá nem is kicsi - csak a nagy ürességet látta maga elôtt akkor is, ha a papírjára nézett és akkor is, ha az emlékeiben kutakodott. Gabi a szóbeli érettségire már el sem ment. Egész nap keresték ôt, az egész tanári kar lázban égett, "mi lesz a polgi gyerekével" - kérdezgették egymástól aggodalmas hangon a hierarchikus rendszerbe évtizedek alatt beleedzôdött tanárok. Nos, a polgi gyereke, míg a többiek a vizsgán Arisztotelész és Platon filozófiai rendszerének összehasonlításával küszködtek, egy csillogó autóban éppen a fôvárosba tartott. Félévig nem jelentkezett, utána sem gyakran. Hívták haza, persze esze ágában sem volt visszamenni. Egy elôkelô vendéglátóhelyen hamarosan megismerkedhetett egy idôsebb külhonba szaakdt hazánkfiával (vagy lányával, mindegy). Hamarosan összeházasodtak, s amikor házastársa néhány év múlva elhunyt, Gabi 27 évesen milliomossá vált. Ezután hazajött, befektetett, adott-vett cégeket alapított és adott el. Olykor keresett, olykor bukott, nem érdekelte. Hatalma van emberek felett - ez mindennél fontosabb volt neki. Ha néha mégis eszébe jutott az a nap, az utolsó az iskolapadban, kinézett luxuslakása ablakán, ahol a hegyek között megcsillant a várost átszelô folyó vize, ánégyzetszerbénégyzet, kész röhej, mondta félhangosan és nagyot kortyolt az elé készített hűs koktélokból.
H. J.

Vissza a címlapra

Korábbi Vélemények