Világvárosi álom
Világvárosban élek, dicsekedik barátom, aki történetesen Budapestrôl költözött, ha csak ideiglenes jelleggel is, kicsit, egy-két határral nyugatabbra. Veszem a levegôt, hogy visszavágjak, nagy ügy, a mi kis (és egyre kisebb) megyeszékhelyünk is az - legalábbis polgármestere szerint -, de folytatja: persze ennek vannak hátrányai is. A repülôtér alig néhány kilométerre van a lakhelyemtôl, naponta tucatnyi gép zúg el a fejem felett. Persze a reptér közelsége jó is, a belvárosba ötpercenként indulnak buszok, igaz, így is bô húsz perc "legbelebb" belvárosba eljutok. De megéri bemenni, ilyenkor már "aligruhákban" mászkálnak a turista- és diáklányok. Utóbbiak a város egyetemein ezrével vannak - persze fiúk is -, a világ majd' minden tájáról érkeznek abba a világvárosba tanulni. Barátom itt megáll, de te az elôbb mit akartál mondani, kérdezi, míg a borospohárért nyúl. Semmi, motyogom zavartan, mesélj inkább te a világvárosodról, az ilyen mesék olyan jók, az ember maga is elhiszi - akár polgármester, akár nem -, hogy abban él.
H. J.

Kit érdekel a kormányfő?
Egyik ismerősöm hosszabb idő után érkezett haza külföldről és nem érti, miért fontos az, hogy ki lesz az államfő és az, hogy lesz-e ebből koalíciós perpatvar vagy sem. Abban az országban, ahol ő járt, a második világháború óta 54 alkalommal - vagyis évente több, mint egy alkalommal - cseréltek miniszterelnököt. Vagyis ennyi alkalommal volt kormányválság, abban az országban - Olaszországról van szó, de ez végülis mindegy - ez azonban igazából senkit nem érdekel. Ahogyan barátom nagyon egyszerűen megfogalmazta: a hétköznapi emberek élik hétköznapi életüket, a gazdaságban gazdasági, a jogban jogi, a tudományban tudományos törvényszerűségek működnek, de még az AC Milan sem attól nagy, még nagyobb, vagy nem annyira nagy csapat, hogy Berlusconi éppen politizál-e vagy sem. Úgyhogy ezek után kit érdekel az, hogy ki a kormányfő? Azt hiszem, igaza van. Tényleg, kit érdekel, ki a kormányfő - Olaszországban.
H. J.

A tisztánlátás érdekében
Egy megyei kisváros önkormányzati képviselôje nemrégiben felháborodott azon, hogy az általa roppant hasznosnak tartott felszólalásairól rendre hallgatnak a testületi üléseken jelenlévô lapok tudósítói. Ezért most - mint fogalmazott, a kellő tisztánlátás érdekében - saját újságot kíván kiadni. Képviselôi költségtérítésének jelentôs részét hajlandó feláldozni a cél érdekében, hogy a lap választókörzete valamennyi lakásába eljuthasson. Többen meglepve és értetlenül fogadták a hírt, ötletéért egyesek hiúnak tartották, mások szerint a szereplésvágy öltött immár beteges méretet a városatyában. Holott nincs ebben semmi: a köztôl kapott pézt a köz érdekében használja fel. Hiszen aligha kétséges, mennyire örülnek majd a választói egy újabb reklámújságnak. A már meglévô ingyenes lapok felhasználása oly sokrétű (például csomagolás a zsíroskenyérhez, bútorok eltakarása festés esetén, igénytelen diákszállók szekrényeinek "kibélelése"), hogy a képviselôi ingyenújság is hasznos lehet. Például az ablakok takarítására különösen ez a papírfajta. És akkor a városatya lapja tényleg hozzájárulhat a tisztánlátáshoz is?
H. J.

Ünnep
Az osztályvezető újabb néhány nap további türelmet kér, hogy a régóta feldolgozásra váró panaszos ügyben nyilatkozzon. Ugyanebben a hivatalban egy másik szakember szintén időt kér: még nincsenek nála egy másik feldolgozásra váró ügy aktái. A közgyűlésre készülő részvénytársaság ügyintézője telefonál és közli: a tanácskozás előtt sajtótájékoztatót tartanak és szeretettel várnak. Ami lefordítva annyit jelent, hogy a sajtó nemkívánatos az érdemi információkkal is kecsegtető közgyűlésen.
Röpke egy-két óra alatt ennyi elég is lenne egy kiadós káromkodáshoz, ha a rádióban nem hallanám a kalendárium-blokkban: ezen a napon azokra az újságírókra emlékezünk, akiket hivatásuk gyakorlása közben meggyilkoltak, illetve azon firkászok napja is a van, akiket akadályoznak munkájuk végzésében.
Milyen figyelmesek az illetékesek: ha ők nincsenek, nem érezném ünnepinek ezt a szürke, pocsékul induló szerdai napot. K. Gy.

Politikai manőverek között
Amikor Torgyán József, a kisgazdapárt negyedízben újraválasztott ? vagy ahogyan egy internetes fórumon nevezték: örökös ? elnöke bejelentette, hogy nem vállalja el az államfői tisztet, véget ért egy két éve húzódó, gondosan felépített politikai manőver. A kisgazdapárt a tavalyelőtti koalíciós megállapodás révén megszerezte az államfőjelölés jogát és ezt a látszólag jelentéktelen lehetőséget fantasztikus módon ki tudta használni az elmúlt 24 hónapban. Sokkal jobban, mint a szabaddemokraták az 1994-es koalíciós megállapodást vagy az 1990-es MDF?SZDSZ-paktumot.
A kisgazdapárt egyetlen politikusa sem tartozik ? és közvélemény-kutatások szerint a ?torgyáni szakítás? óta soha nem is tartozott ? a közvélemény többsége által elfogadott politikusok közé. Ha nem is szalonképtelenek a kisgazda politikai vezetők ? élükön Torgyán Józseffel ?, többségükben mégis erősen elutasítja őket az átlag magyar választópolgár. Ezért lehetett tudni, hogy a Fidesznek nem érdeke a kisgazda pártelnök köztársasági elnökké választása, az ugyanis vélhetőleg komoly szimpátiacsökkenést eredményezett volna a párt szavazói körében. Igazából persze az FKGP-nek sem volt érdeke Torgyán államfősége, a politikusnak ugyanis abban az esetben távoznia kellett volna a teljesen személyére szabott és elemzők szerint Torgyán nélkül a parlamentbe kerülésre sem igazán képes párt éléről.
A kisgazdák így máshol fektették be a ?98-ban kapott politikai tőkét: a főként dél-európai demokráciákból ismert ?zsákmányszerző? politikai szerkezetben minél több pozíciót igyekeztek magukhoz ragadni (a Bábolna Rt.-től a minisztériumi tisztségeken át egészen a régiós és megyei területfejlesztési szervezetek kulcspozíciójáig) ? és ez sikerrel is járt. ?Pénzes? minisztériumokat és azokhoz szervesen kötődő intézményeket, szervezeteket szerzett meg az FKGP a Fidesz asszisztálásával. A vezető kormánypárt Torgyán államfőségének lebegtetése miatt ugyanis az elmúlt két évet sokkal inkább saját koalíciós partnere, mint ellenzéke miatt folyamatos deffenzívában töltötte. A két év során így az FKGP sokkal komolyabbnak és jelentőségteljesebbnek tűnő párt lett, mint parlamenti mandátuma alapján lennie kellene.
A kétéves manőver véget ért. Torgyán József kimondta a sokakat megnyugtató nemet, a ?boldogító nemet?. Ennek árát már eddig is fizetnie kellett a Fidesznek és a mérsékelt politikai erőnek, például a koalícióban mind magányosabbá váló MDF-nek. Nem lehetetlen azonban, hogy a torgyáni ?nem? (függetlenül attól, hogy az az FKGP érdekét is szolgálta) még sokkal komolyabb számlatartozást ró a Fideszre. Mint ahogyan az is lehetséges, hogy Orbán Viktor két év után immáron megembereli magát és végre a kormányon belül is elkezd miniszterelnökként viselkedni. A következő hónapok vélhetőleg már erről a politikai manőverről szólnak majd?
Haász János

Foghíjas széksorok
Népes diplomáciai küldöttség járt csütörtökön Gyulán. Az Európa Napon öt uniós tagállam nagykövetsége "látogatott" el a fürdővárosba. A diplomaták ezzel is érzékeltették azt, ami nyilatkozataikban unos-untalan elhangzik: nemcsak hazánknak fontos az Európai Unió, hanem az uniónak is fontos Magyarország. Aztán más kérdés, hogy nekünk valóban olyan fontos-e? Mert az legalábbis elgondolkodtató volt, ahogyan a gyulai városháza felettébb foghíjas dísztermében az ember rövid szemrevételezés után megállapíthatta: a gyulai önkormányzat kéttucatnyi képviselőjének talán a fele sem vesz részt a tanácskozáson. Nem tudom, hol voltak, nem is érdekel. Eljönniük persze nem volt kötelező, számadással sem tartoznak tehát. Csak akkor illő lenne kicsit visszafogottabbnak lenni más esetekben. Például a fogadáson való részvételek alkalmával, vagy akkor, amikor az (állam)polgárok politikai közönyéről van szó. Mert mivégre várható el akkor az, hogy a gyulai polgároknak mondott gyulai lakosok érdeklődjenek akár a politika, akár az EU iránt, ha választott képviselőik is érdektelenek?
Haász János

Későkádári autópálya-program
Azt valószínűleg senki nem vitatja, hogy a szándék nemes: épüljenek az autópályák, mert ez az egyik alapköve kis hazánk felvirágoztatásának. Az is elfogadható, hogy az autópályákat jelenlegi tervek szerint valósítsák meg, még akkor is, ha ez garancia arra, hogy Békés megye közútjai az átlagnál lassabban fejlődnek majd. Kérdezhetnénk persze, hogy miért ez a megye hozzon újabb áldozatot, de hát erről szó sincs, mi egyszerűen a nem fejlesztendő megyék sorába tartozunk - mint évek óta mindig -; ebbe nem beleegyezni, hanem ezt tudomásul venni kell. De igazából nem ez a baj az autópálya-építéssel. Ha a mindennapok apró konkrétumaitól elvonatkoztatunk, egy sokkal elkeserítőbb jelenségre figyelhetünk fel.
Kérem szépen, ez a polgári autópálya-építés - egy internetes levelezőfórum egyik résztvevője szerint az egész polgári kormányzás - módszereit tekintve teljes egészében és kísértetiesen a későkádári kort idézi. Az államszocializmus tipikus paternalista gyámkodását juttattja az ember eszébe az, ami most az autópályák kapcsán történik. Nevezetesen az állambácsi megmondja, nekünk mi a jó - akárcsak a kádárizmus alatt ez alkalmasint tényleg jó is nekünk -, majd ezt meg is adja nekünk. Hurrá, mondhatnánk, de még hipp-hipp sem. Merthogy az állambácsi úgy jótékonykodik, mint egy gyermekgyűlölő mikulás: adni ad, nem nagyot csap a zsákja felé nyúlkáló gyermek kezére. Vagyis ad nekünk autópályát színeset szépet, látványosan avathatót, de minket ne érdekeljen, honnan adja, miért adja, hogyan adja, kikkel adatja. Autópálya lesz és kész, egyébként pedig senkinek semmi köze - lényegében semmihez.
Mondhatnánk persze, hogy ez csak kekeckedés. Mert minek mindenbe, még a jóba is belekötni? Minek a haladás kerékkötőjének lenni? Hiszen az autópályával tényleg jót akarnak a fiatal demokraták, csak hát Istenem, sajátos a stílusuk. Ez igaz. Csak félő, hogy ha egy politikai erő a fejébe veszi, hogy márpedig ő jót tesz az országgal, akkor előbb-utóbb az is mániájává válik, hogy csak ő tesz jót az országgal. És innen már csak egyetlen lépés annak leszögezése, hogy akkor más pártokra és persze választásokra már nincs is szükség. Úgy tűnik, az autópályák ebből a szempontból leginkább a Hazafias Polgárfront felé vezetnek?
Haász János

Mintha ébren lennél
Kinyitod a szemed. Mintha ébren lennél. A szoba körbeforog veled. Borzas fej mered rád, akár a tükröd is lehetne, már persze ha nô lenne. Tomi újabb slukkot szippant, a füst édes illata körbelengi a szobát. Feléd nyújtja a cigit, habozol, elvedd-e. Félsz, ha kinyújtod kezed és meglátja, hogy mennyire remegsz, nem ad. Tomi mindig ilyen rohadt óvatos. Míg gondolkodol, Tomi újra és újra beleszippant a cigibe, már csak egy egészen kis csikkecske, mire rászánod magad. Tomi tiltakozik, "elég volt már, kislány", mondja. De te most már egészen biztosan tudod, hogy kell az a cigi, fizikai vágyat érzel, a szíved egészen fenn, a halántékodon dobol, nagyokat nyelsz. Mintha a szomjhalál elôl mentene egy pohár víz: olyan édes, olyan finom az utolsó slukk. Még azt sem bánod, hogy a körmödre égett.
Kinyitod a szemed. Mintha ébren lennél. Tomi az asztalnál ül. Két üres üveget pörget. Néha összecsattannak, ilyenkor úgy érzed, az agyad kiszakad a helyébôl. Összerándulsz, belerúgsz a kisasztalba, aztán újra, de akkor már szándékosan, dühbôl. Az agyad ismét odébb csúszik a koponyádban. Felnyögsz, a fejedhez kapsz, levered a hamuzót, a szürke por belepi fejed. Tomi felvihog, nem tudod, rajtad röhög vagy az üvegek kocogtatását élvezi. A lakás már üres, még Zsút sem látod, pedig tegnap egészen biztosan vele jöttél el a buliba. Igen, ez biztos, az utolsó betétedet még a buszon adtad neki oda, "tudod, ha összejönne valami, jó, ha van tartalék". Zsú már csak ilyen volt, ha beivott vagy befüvezett, nem tudott ellenállni a magukat csábítónak tartó hapsiknak - vagy inkább saját magának. A fürdôkádban találsz rá, alszik, meztelen. Tomi a konyhában csörömpöl, káromkodik. Biztos a lakást félti, gondolod, miközben rádjön a szédülés. Mielôtt elvágódsz, végigfut az agyadon: ezt a lakást bajosan.
Kinyitod a szemed. Mintha ébren lennél. Élénken emlékszel arra, amikor Tomi megmutatta ezt a helyet. Egy lepusztult iparváros lepusztult lakótelepe. Tomi ide költözött, mikor otthonról kirúgták. Apja presbiter vagy micsoda az egyháznál, amikor megtalálta Tomi asztalán a füves cigit, az ablakon hajigálta ki a fiú cuccait. Azóta se látták egymást. Tomi ide költözött, lopott áramot. Nem mintha a narkózáshoz sok áram kellett volna. De szerzett egy kis tévét is, azt bámulta naphosszat. "Egyszer csak ott áll az apám, valami választás van, ô ott feszít, papok mellette, mellette!, aki munkásôr volt, fogadást adott, a család szentségérôl beszélt", mondta Tomi, amikor megkérdezte, minek ez a buli. "Ha ô adott 'estélyt', akkor én is", mondta röhögve a srác. Akkor is be volt lôve. Mint mindig az elmúlt fél évben. Akkor látta a beszédet a tévében. Rádtör a hányinger, a vécére buksz.
Kinyitod a szemed. Mintha ébren lennél. A lakásban csönd. Zsú a kádban szuszog. Kinézel a konyhába. Tomi az asztalra bukott, egyik kezében egy törött sörösüveg véres csonkja. A másikkal az asztalra saját vérével írta fel: apa. Feltartott középsô ujja belemerevedett a halálba.
Haász János

Én nem tudom (Magyar Nemzet-sirató)
Én nem tudom, miért fáj tíz év után is a Magyar Nemzet újbóli megerőszakolása. Ennyi ideje lesz lassan ugyanis, hogy fájdalmasan búcsút mondtam kedvenc napilapomnak, átváltva Magyar Hírlapra, majd annak megingása (Gádor Iván és Németh Péter távozása) után Népszabira, újabban pedig Indexre és Origóra. Talán azért, mert a nyolcvanas évekbeli Magyar Nemzetnek nagyon sok mindent köszönhetek, egyebek közt férfivá érésemet. No nem a biológiait, az jóval korábban megtörtént, sokkal inkább a gondolkodót, közéletit és - ha nem snassz leírni ezt kétezerben - a demokratát.
Aki élt már akkoriban - és ezt be is vallja -, az jól emlékszik, hogy mit jelentett a Magyar Nemzet a kádári korszak végnapjaiban. Nem csak bátrabb, informatívabb hírszolgáltatást az akkor formálódó ellenzékről (mit is beszélek: alternatív mozgalmakról, a grószkárolyi frazeológia nagyobb dicsőségére), okos és szókimondó publicisztikákat, termelési riportok helyett emberi történeteket, a szokványosnál izgalmasabb kulturális rovatot, hanem valóságos kultuszt. Itt még az apróhirdetés is izgalmasabb volt, mint más újságokban, mert a hátsó lapon egy igazi polgári világ - a másik Magyarország - adott-vett, illetve adta hírül szerettei elvesztését.
Aki Magyar Nemzetet kért az újságosnál a nyolcvanas évek közepén-végén, az büszkén kihúzta magát: ő más, mint azok, akik - az akkor cikinek számító - párt- (Népszabadság), szakszervezeti (Népszava) vagy éppen kormánylapot (Magyar Hírlap) vásároltak. Igaz, a Magyar Nemzetnek is volt "gazdája", a Hazafias Népfront, mely élén Pozsgayval lazábban fogta a gyeplőt.
A várva várt, majd kiharcolt rendszerváltás után elég volt egy állami beavatkozás a privatizációba (svéd liberális és francia konzervatív vevő közül az utóbbi preferálása), s máris megkezdődött az a folyamat, amely a jelek szerint április derekán teljesedik be. A fél évszázados presztízst röpke hetek, hónapok munkája volt csak aláásni, mindezt jól tükrözte a példányszám rohamos csökkenése. Jómagam akkor váltam meg a laptól, amikor a parlamentben a sajtó- és Pulitzer-ügyekben kompetens későbbi magánlevelező, Jeszenszky Géza közölte, hogy ez nem az én lapom, hanem az övék. Nehéz búcsú volt, de az olvasókkal együtt kitűnő újságírók is váltottak, többségük a mai napig is a magyar minőségi sajtót erősíti.
Április derekán új Magyar Nemzet kapható majd a standokon, ami tulajdonképpen Napi Magyarország lesz, pontosabban a két lap egyesül. Több tucatnyi nemzetes újságíró az utcára kerül, elsősorban a hírrovatoknál dolgozók. A döntést hozó politikusok szándéka egyértelmű: a koalíció híveinek koncentrált megszólítása, továbbá a két olvasótábor összeolvadásából létrejöhet a magyar lappiac második legerősebb minőségi napilapja, mely akkor is működőképessé válhat, ha - mondjuk 2002-ben - elmaradnak a politika által előírt kötelező állami reklám-megrendelések. Viszont állítólag oly kevés a konzervatív értékrendet valló újságíró (csak egyszer magyarázná el valaki, hogy ez mit is jelent valójában), most pedig saját kedvenceik - akiknek Marafkó László elkeseredett bevallása szerint a győzelmére játszottak - rugdossák le őket magukról. A mór mehet...
Miért fáj tíz év után is a Magyar Nemzet újbóli megerőszakolása, én nem tudom.
Korbely György