VÉLEMÉNY
A ViJo tündöklése és... A ViJo Tejben-Vajban Fürösztelek Rt. 1998-ban kapta meg koncesszióba Magyarországot. A pályázat elbírálása teljesen szabályos volt, valóban a ViJo tette le a legjobb ajánlatot az elbírálók asztalára: a cég az átvilágítás során (erkölcsi) tőkeerősebbnek és szakmailag jobbnak látszott, mint ellenfele - a koncesszió előző birtokosa -, a GyuGa Tocsikügy és Zsurkivodka Rt., mely a közbeszerzési bizottság szerint nem jól sáfárkodott a rábízott vagyonnal. Ám a ViJo menedzsmentje és tulajdonosi köre hiába erős marketingben és vállalati egész pályás letámadásban, mindig akad egy-két menedzser és beosztott, akik miatt az üzleti partnerek és a (főként a kis-) részvényesek elfordulni látszanak a cégtől. Ott volt például egy Simicska nevű pénzügyes, akinek a Kaya Ibrahim és Joszip Tot nevű alvállalkozókkal kötött üzletei már a köztörvényes bűnözés határait súrolták. De említhetnénk Pepót, a parkkarbantartók főnökét. Pepó igazságtanul meghurcolt egy Aradi nevű, mindenki által elismert udvarost, akinek a szíve nem bírta a feszültséget és ágynak esett. Pepó számlájára írják azt is, hogy a fűmag árát teljesen szabálytalanul fordította a Zöld Sasok elnevezésű megyehármas focicsapat szponzorálására. De a legnagyobb kárt a ViJo-nak mégsem ők okozták, hanem a vezérigazgató, Kövér, aki arról híresült el, hogy nem különösebben tartja be a tisztességes piaci verseny szabályait, a konkurenciát ahol teheti, gyalázza. A rendészek ráadásul közvetlenül Kövér alá tartoztak, így a vezér profi besúgóhálózatot hozott létre az rt.-n belül és azon kívül. A csalódott üzleti partnerek és a kisrészvényesek elsősorban azt vetik Kövér szemére, hogy az itt megszerzett információkkal rendre visszaél. Természetesen a névadó tulajdonosok, Viktor és József is vitatott személyiségek: a részvények többségével rendelkező Viktornak azt róják fel, hogy koravén és arrogáns, szemben a pályázat idején tanúsított kisfiús, értelmes mosollyal, míg Józseffel az a baj, hogy könnyen király lehet belőle. A piac csalódott szereplőit már csak az vigasztalja, hogy a ViJo koncessziója 2002-ben lejár, s újabb pályázatot írnak ki. Beszélik, hogy a korábbi koncessziós társaság, a GyuGa atomjaira hullott, a két névadó alapító szétvált, s saját cégeik megerősítésével vannak elfoglalva. Hallani olyan pletykákat, hogy a MiKi Rt. nagy eséllyel pályázhat 2002-ben a ViJo-val szemben, róluk azonban még igen keveset lehet tudni. Sőt, az elnevezésből megfejteni is csak annyit sikerült, hogy a "Mi" az egy Miklós nevű bankárt takar, a "Ki" pedig azt jelenti, hogy a cégnél még nem tudják: ki az, aki hajlandó Miklóssal együtt koncesszióba venni Magyarországot. Korbely György
A cenzúra éve Ezerkilencszázkilencvenkilencre leszámoltunk minden korábbi illúzióval, ami a rendszerváltáskor, illetve később, a kereskedelmi televíziókra várva, illetve ezek megjelenésekor élt bennünk. Cenzúra volt, cenzúra van, és ha nem történik valami csoda (mondjuk nem teszünk ellene valamit), akkor cenzúra lesz is. A cenzúra szó jelentését nem kell megmagyarázni, ragaszkodjunk azért a pontos definícióhoz: "(latin) 1. A nyomtatásra szánt irodalmi, művészeti, film- stb. művek előzetes (néha utólagos) politikai szempontú felülvizsgálása; olykor postai küldeményeké is 2. tört: a cenzor hivatala az ókori Rómában" (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó). Esetünkben természetesen nem érdekes az ókori jelentés, mint ahogy a postai küldemények cenzúrázásával sem kívánunk foglalkozni, bár tudjuk, a levélbontogatásnak nem szakadt vége a demokráciában sem, azonban nehezen bizonyítható, hogy ezt politikai szándékkal teszik, vagy éppen "operatív eszközökkel folytatott megfigyelésről" van szó. Különben is: a hagyományos levelezés ideje lejárt, a potenciális célszemélyek mára már telefonon, mobilon, faxon és e-mailen cserélnek információt. Miért éppen 1999 volt a cenzúra éve médiakritikai szempontból? Hiszen a Magyar Televíziót korábban is becserkészte az aktuális hatalom, a helyi lapokat is cenzúrázta a polgármester, az illetékes elvtárs/úr (legyen vörös, barna, piros-fehér-zöld vagy éppen narancsszínű) odaszólogatott a megfelelő helyre. Igen ám, csakhogy ebben az évben vált nyilvánvalóvá, hogy nincs sok remény: újságírókat, szerkesztőségeket tesznek tönkre holmi államtitkokra hivatkozva (holott, ha komolyan vesszük a demokráciát, az állam mi vagyunk, a tízmillió adófizető, így hát szabadjon már tudnunk, mi folyik itt!), függetlennek vélt kereskedelmi tévéket és rádiókat megbüntetnek mondvacsinált marhaságok miatt (Szent Korona-blaszfémia, cenzornak nem tetsző film stb.), műsorokat, (rajz)filmsorozatokat pedig egyszerűen betiltanak (Dragon Ball). A legfrissebb botrány éppen az egyik legsikeresebb műsor, a Heti Hetes körül robbant ki: a népszerű Verebes István egy talk show vendégeként kijelentette: a felvett és a leadott műsor közt túl nagy a különbség, s bizony a Fideszre vonatkozó poénok nagy része hiányzik. A kijelentésből néhány napon belül komoly botrány kerekedett (elsősorban az interneten terjedt el a hír), Hernádi Judit megerősítette az információt, míg a többiek elhárították a riporteri kérdéseket. Aztán a következő műsorban Verebes hamut szórt a fejére: állítását alapjaiban nem cáfolva kijelentette, hogy lehetett volna lojálisabb a műsort sugárzó tévécsatornához. Holott előzőleg a sokoldalú művész-showman a 60-as, 70-es éveket emlegette az esettel kapcsolatban az egyik internetes újságnak, az [origo]-nak, illetve a Sláger Rádiónak nyilatkozva. Igazolva látszik tehát Juszt László egy korábbi kijelentése, miszerint nem csak a közszolgálatinak nevezett médiát kebelezte be a politika, hanem a fiatal kereskedelmi médiumokat is sakkban tartja: az RTL-t azért, mert annak koncessziója forog veszélyben, a TV2-t azzal, hogy többmilliárdos hitele van. A legintelligensebb kereskedelmi tévé, a csak kábelen elérhető TV3 ilyen szinten nem fogható meg, ám ott van a politika trójai falova, az ORTT, amely folyamatosan, kötelességszerűen bünteti a korábban Baló György által vezetett csatornát: hol a reklámidő-túllépés, hol egy-egy erőszakosabb film miatt, hol azért, mert nem volt rajtuk sapka. Ám ne higgyük, hogy csak a nagypolitika huncutsága a cenzúra, és azt se, hogy csak a jobboldal szereti magát udvari krónikásokkal körülvenni. Az önkormányzati lapoknál sem jobb a helyzet, sőt: a cenzúra nem egy városban ennél jóval direktebb. Maga a polgármester (ellenzéki vagy kormánypárti, egyre megy) vagy fullajtárja egy az egyben gyakorolja a cenzori jogokat úgy, hogy elvonul a helyi lap szerkesztőségébe, anyagokat rakat be vagy éppen vetet ki, sőt képszerkesztésre is vállalkozik: saját magát szereti látni a címlapon. Az ott dolgozó szerkesztők, újságírók pedig tűrnek, mert kell a pénz, mert máshol nincs álláslehetőség, meg különben is: visszamenni tanítani nem túl vonzó perspektíva. Marad hát a frusztrált panaszkodás, az olvasó pedig - ha át is lát a szitán - nem emeli fel a szavát, merthogy ennél jóval nagyobb disznóságok folynak az országban és a városban, a sajtószabadság, mint eszme, legfeljebb értelmiségi nyavajgások tárgya. Hál Istennek a nyomtatott sajtó jól bírja az ütéseket: a független országos és megyei napilapok jó része a saját véleménye ura, ám a minőségi sajtót is gyötrik kényszerek, igaz teljesen más előjellel. A minap kezembe akadtak 20-30 éves újságok, a kádári diktatúra sűrűjéből. Kíváncsiságból kezdtem bele olvasgatásukba, s bizony egynémely lapszám kifejezetten izgalmasnak bizonyult. Például az úgynevezett szolgáltatói rovatok: a kisember, s az ő panaszai nyomán az újságíró minden különösebb szívfájdalom nélkül tárt fel fogyasztóvédelmi jellegű visszaéléseket, nem kímélve az akkori ipari, kereskedelmi szféra szereplőit. Jó, tudom, ez volt az egyetlen lázadozási lehetőség a diktatúrában: bíráld a szocialista gazdaság visszásságait, olyan mintha a kommunistákat szidnád. Hiszen ugyanezek a lapszámok áhítattal és alázattal írtak a párt országos és helyi vezetőiről a címlapon, de az ötödik oldalon ott volt: folyik a zacskós tej, átvertek öt deka párizsival, az áruházban nem köszön az eladó. Ma pedig: hülye a miniszter, cezaromán a miniszterelnök, nem dolgozik a képviselő - olvasható az újságokban, ám az újságírók áhítattal és alázattal írnak a legkisebb butikról is, hiszen a tulajdonosi érdek ezt diktálja: a lapban hirdet, vagy lehet, hogy hirdetni fog. Nem tudom, 20-30 év múlva mit gondol erről az utókor, talán azt, hogy gazdasági cenzúra működött az ezredfordulón. Az új médium, az internet egyelőre ellenáll a cenzúrázási törekvéseknek, igaz ez sajátosságaiból következik: bárki, bármit feltehet és ezt bárki megnézheti, feltéve, ha rendelkezik megfelelő technikai háttérrel. Azonban ne higgyük, hogy ezt annyiban hagyják az illetékesek: egy új jogszabály szerint az interneten megjelenő bármilyen információ közlésee "nagy nyilvánosságot" jelent, s január elsejétől megkezdi munkáját a rendőrség cyber kommandója, melynek nem lesz más dolga, mint a világháló figyelése... Cenzúra volt, van - lesz? Korbely György
Bársonyszék és gyerekszoba Az utóbbi időben kocsmai szintű botrányoktól hangos a hazai közélet: a honatyák immár nem csak indulataikkal nem bírnak, nyelvük "bűnének" sem képesek megálljt parancsolni. Néhány hónappal ezelőtt Szabó Zoltán MSZP-s honatya, volt kulturális (!) államtitkár mormolt el egy-két keresetlen szót, amikor kifutott az idejéből (b...ssza meg, a k...a életbe!), most pedig Pécs polgármestere, az ugyancsak szocialista országgyűlési képviselő, Toller László jelentette ki újságírók előtt, hogy a "Fidesz bekaphatja..., és ezt meg is írhatjátok". Mindez persze nem azt jelenti, hogy csak a szocialisták célozták meg a bizonytalan szavazókat eme új stílussal, sőt e rövid kis írás célja sem az, hogy a magára találni nem tudó, Messiását váró pártot - stílszerűen - cseszegessem. Hiszen a mocskos beszéd nem párthovatartozás, hanem kulturáltság kérdése. Az erre való lehetőség adott minden pártban, hiszen a fideszes lendület is magában hordoz egy-két "bazmeget", a kisgazda tradíciók egy-egy veretes "bakfittyet", a szabaddemokrata intellektusban, az MDF-es helykeresésben, a MIÉP-es indulatokban is ott rejlik néhány szalonképtelen kifejezés. A kereszténydemokraták látszólag nem férnek bele ebbe a körbe, hiszen alapfilozófiájukat nevük is tükrözi, ám gondoljunk csak bele korábbi viszályaikba: nehezen hihető, hogy a pártot korábban szétverő kizárások, eltávolítások szeretetteljes hangnemben, úri modorban zajlottak le. Még a Szabó-botrány idején tervezgette a kisgazda Horváth Béla, hogy törvénybe, vagy legalábbis a házszabályba kéne foglalni a mocskos beszéd tiltását a parlamentben, a közélet szentélyében. Azóta csend van az elképzelés körül, ami nem csoda: talán maga a képviselő is rájött, hogy fáradozása felesleges. Sok mindent nem lehet törvénybe foglalni, egyebek közt azt sem, hogy tilos orrot piszkálni, étkezés előtt mossunk kezet, a piszoárba nem dobunk csikket stb. Hiszen mindez gyerekszoba kérdése, azt pedig még kétharmados többséggel sem lehet kiutalni - visszamenőleg. K. Gy.
A jótékonyság ideje Az ex-szépségkirálynő fehérneműit bocsátja áruba, a nyálpop koronázatlan ura a szemébe lógó hajtincset sorsolja ki, a legnépszerűbb tévécsatorna számlát nyit egy egészségügyi intézmény javára, a neoparaszt mulattató produkciója bevételét ajánlja fel jótékony célra, nem beszélve a Whiskey-s rabló jéghokis mezéről, melyet hasonló célokra árvereznek el - és tovább sorolható, akár végtelenségig az idei karácsonyt megelőző országos és helyi jótékonysági-marketing akciók sora. Művészek, showmanek, pártok, pártközeli és tényleges civil szervezetek gyűjtenek adakozva, minden korábbi karácsonyi jótékonysági akciót felülmúlva. Még mielőtt bárki szívtelenséggel, antiszociális gondolkodással vádolna, leszögezem: magam is adakozó típus vagyok, talán a balek kategóriáján is túl. Ám ami most folyik, az stílustlanság a javából, ami nem szolgál mást, csak magamutogatást, megspékelve nagy adag lelkiismeret-furdalással és világvégepánikkal, tisztelet persze a kivételnek. A magamutogatást nem kell magyarázni: ismert vagy éppen erre vágyó emberekről, szervezetekről van szó, akiknek elsődleges célja, hogy beszéljenek róluk. Ezek az ismert emberek és szervezetek részei a karácsonyi biznisznek, egy CD, egy sok századik karácsonyi dal, hasznosítható reklámidő szempontjából, vagy éppen a rájuk irányuló lankadó figyelmet kell újra beélesíteni. A lelkiismeret-furdalás össznépi, hiszen a társadalom az úgynevezett szeretet ünnepe táján döbben rá, hogy bajok vannak a sokat emlegetett társadalmi szolidaritással: állam bácsi segítő kezei nem képesek segíteni, ebből igenis ki kell vennie részét a civil társadalomnak, a polgárságnak. A szó jó értelmébe vett polgárság sajnos erre még nem képes, míg a rossz értelemben vett polgárság pedig nem is akar adni az összeharácsolt százmilliókból, milliárdokból, mondván, más is mérettessen meg a piacon. Mármint a gátlástalanság, a tisztességtelenség piacán, merthogy a piac jelenleg nem vevő a klasszikus polgári értékekre: megbízhatóság, tisztesség, korrektség. A karácsony persze más, ilyenkor ennek van szezonja: ki a kevésből ad sokat, ki a sokból keveset. A világvégepánik nem csak a közelgő ezredforduló miatt sarkall jótékonyságra boldog-boldogtalant. Elég volt csak bele-belefülelni az utóbbi napok híradásaiba: a világ legdinamikusabban fejlődő gazdasági-kulturális Mekkájában, Seattle-ben bebizonyosodott, hogy rossz felé halad a világ: a világkereskedelmi konferencia gyakorlatilag eredménytelenül zárult, a jelenlegi struktúra csődje nyilvánvalóvá vált, ám a kivezető útra nincs megoldás. Mindeközben odakint kisebbfajta forradalom zajlott, a világhálón keresztül megszervezett anarchisták és zöld aktivisták könnyűszerrel megbénítottak egy jól működőnek hitt, a világ elé példának állított orginizmust, Seattle városát. Így tehát készülünk fel az elkövetkező napok műszeretet-áradatára, így lesz ez egészen a karácsonyi vásár befejeztéig. Két adakozási felhívás között azonban gondolkodjunk is: ha már itt világvégéről, tisztességről, szeretetről esett szó, nyúljunk autentikus forráshoz, a Bibliához és ennek alapján háborodjunk fel, vagy éppen mosolyogjuk meg a körülöttünk zajló áradatot: "Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a bal kezed, mint cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván" (Máté evangéliuma 6, 3-4.). Korbely György
Kártyapénz B. úrnak általában imponáltak a modernnek mondott élet áldásai és persze azok külsőségei: oldalán mobil fityeg, komputerén esténként a világhálón böngész, tárcája tele ilyen-olyan kártyákkal. Látva, hogy a honi kereskedelem is az információs társadalomhoz akar tartozni - ha kell, vért izzadva is - B. úr általában nem sok pénzt tartott magánál, éppen csak egy-két ezer forintot. Ez volt B. úr magán-Európája, bár ez utóbbit már másként látja. Történt ugyanis, hogy hó eleje lévén feleségével kiautózott kisvárosa kedvelt raktáráruházába, hogy beszerezze a háztartásban szükséges és szükségtelen havi tartós fogyasztási cikkeket, mint ahogy ez már a fejlett Nyugaton is szokás. Annak rendje és módja szerint teletömték bevásárlókocsijukat az ilyenkor szokásos hasznos és haszontalan holmikkal, majd besoroltak a pénztár elé. Áru szalagra, vonalkód leolvas, bankkártya átnyújtva. A pénztáros kisasszony az információs társadalom magabiztos tagjaként lehúzza a kártyát, B. úr beüti a PIN-kódot és vár. A kisasszony újabb kísérletet tesz: kártya be, kód beírva. A határozott szőkeség egyre bizonytalanabb, a leolvasó berendezés ugyanis az istenért nem akar a pénzintézet adatbázisára kapcsolódni. Még három-négyszer megismétlik a kísérletet, mire a pénztáros hölgy kiböki: nincs maguknál annyi készpénz? A válasz persze riadt fejrázás. Időközben egyre hosszabb sor kígyózik, a vevők felváltva szidják B. úr hülyeségét, az áruház tehetetlenségét, a távközlési cég alkalmatlanságát. Mindeközben B.-ék egyre megszégyenültebben állnak a pénztárnál, hiszen a polcok közt kiskocsival lavírozó távoli szemlélődők - van belőlük jónéhány - csak azt látják, hogy valami gond van körülöttük: Jééé, nem tudnak fizetni! Végül kompromisszumos megoldás születik: B. asszony ott marad zálogban, B. úr pedig keres egy működő bankautomatát, ami hasonlóan kalandos vállalkozásnak tűnik e késői órán. Útját félórás autókázás után siker koronázza, pénz a zsebben, megtörténik a fizetés, egy órán belül a család túlvan a kellemetlen közjátékon. Azért egy halk elnézéskérést elmormolhattak volna - mondja hazafelé autózva B. úr, miközben a rádióban valaki az információs társadalomról kezd el beszélni. Korbely György
Rokkantak országa Éljen a társadalmi igazságosság! Éljen a szabadság! Éljen az egyenloség! Éljen a testvériség! Éljen a rendszer! Mert ugye mindannyian ezt akartuk?! Miért mindig a kisembereknek, a szegényeknek, az esélyteleneknek kell megszenvedniük a változásokat? Nem hosszú még egy emberölto a tisztes, biztonságos jólét megteremtéséhez egy olyan embernek, aki egész életében abban a reményben dolgozott, hogy majdan munkája gyümölcsét élvezheti nyugdíjasként? Várhatja. Ha nem bukik fel 62 éves kora elott a munkahelyén, mert ugye mostmár a betegállomány ideje alatt is elküldhetik, és ezért még táppénzre sem nagyon mer elmenni, akkor bármikor számíthat rá, hogy az utcára kerül. Az én apám negyven év munka után lett munkanélküli, ebbol tizenkilenc évet a koolajbányászatban töltött el. Mivel elküldték, mint majdnem mindenkit a cégnél, és bizonyos jogszabályok módosultak, elesett a bányászokat megilleto nyugdíj kedvezménytol is. A negyven év, különösen az utóbbi rendkívül nehéz, hóban-fagyban végzett munkával telt 20 év, bizony rajtahagyta nyomát, és a sok betegség kezeltetésére mostmár van ideje, sajnos, hálistennek. Orvosi javaslatra, kérte rokkantsági nyugdíjaztatását, de az orvosi bizottság csak olyan minosítést adott, 50 %-ot, ami ugye közmondásosan az éhenhaláshoz, a gyógyszerre sem elég. Valószínuleg nem voltak jól megkenve a kerekek. Holott például tokeerosebb, kevesebb viszontagságnak kitett emberek, megfelelo helyen és idoben befektetett összeggel játszi könnyedséggel biztosíthatják maguknak a biztos jövedelmet, nem is beszélve arról, hogy egyes testületeknél, megbukott 38-40 éves embereket "kényszernyugdíjaznak". Éljen az egyenloség! Ez hasonló ahhoz a helyzethez, hogy helyzetük javítására csak annak van esélye eredményes sztrájkot folytatni, aki stratégiai ágazatban dolgozik. Egy ilyen embernek, aki végigdolgozta az életét, abban a hitben, hogy a jövojéért, és másokért is dolgozik (holott mint kiderült csak néhány, vagy inkább jó sok ingyenélo, haszonleso, gerinctelen emberért, többek között a privatizáció "kedvezményezettjeiért"), ki ad válaszokat jövoje kérdéseire, ha olyan felháborító ügyekre sincs megnyugtató válasz, hogy hová tunt az olajszokítésbol származó jogtalan jövedelem, amely 10 év alatt az ország 10 évi költségvetésének több mint 20 %-át jelentette, vagyis egy évi költségvetés, jelenlegi értékének két és félszeresét? Ha a parlamentben is elbagatellizálnak, elütnek viccel olyan, a politikusok anyagi érdekeltségeit érinto dolgokat, amelyek jogtalanságáról a közvélemény meg van gyozodve? Meddig hihetik a politikusok azt, hogy nem látunk át a szitán, mikor olyan dolgok derülnek ki, mint a Postabankos VIP ügy, amikor az a képviselo, aki kihasználta az ebben rejlo lehetoséget, nem pazarolva az energiáját etikai kérdéseken való töprengésen, és csak a botrány kipattanásásakor volt hajlandó lemondani a jogtalan kedvezményrol, még mindig a parlamentben ül. Vagy a garázda, kábítószert fogyasztó képviselo, aki szintén nem mondott le. Mondja valaki, hogy a politikai karrier nem jelent anyagi elonyöket, azért nem ragaszkodnak hozzá! Igaz? Éljen az egyenloség! Csak akkor léphetnénk valamennyien elore a jólét felé, ha a politikának esélye sem volna összefonódni a gazdasági érdekekkel, ne adj Isten, a szervezett bunözéssel! Az én apám mindenesetre köszöni, hogy dolgozhatott! Éljen a testvériség! Kiss András
Korábbi Vélemények
Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt, 1999. március 12-én csatlakozott
hazánk az egykor katonai-stratégiai szövetségként megalakult, ám azóta már
jócskánt megváltozott jellegű, felépítésű és feladatú politikai-stratégiai
szövetséghez, a NATO-hoz. Valószínűleg már a szervezet megnevezésének
megváltozása jelzi azt a változást, amelyen - az elmúlt évtizedben ugyancsak
jelentősen átalakuló magyar politikai rendszer mellett - végigment az Észak-Atlanti
Szövetség addig, amíg bekövetkezett hazánk NATO-csatlakozása.
Az 1998-as választások idején a jelenlegi kormánykoalíció pártjaira
vagy a MIÉP-re szavazó állampolgárok jelentős része azért nevezett jobboldali
pártokat támogatta szavazatával, mert azok rendet ígértek (ezt nem én mondom,
szociológiai kutatások mondják). Ígértek persze gazdasági fejlődést, szociális
biztonságot és sok egyebet is, de ezt ki nem?, A "rend", az viszont ilyen
szempontból speciálisan jobboldali "találmány" volt. Bejött, legalábbis
ami a választások eredményét illeti. A nép rendet akart, s ezalatt nemcsak a
közbiztonságot értette - bár elsősorban azt -, hanem többek között a politika
"piszkos dolgainak", a Xénia-lázhoz és a Tocsik-ügyhöz hasonlatos
jelenségeinek megszűnését is.
Ebben a konfrontációs politikai stílusban a rend persze ismét előkelő
helyre kerül. A Fidesz ugyanis nemcsak a politikában, hanem a mindennapokban is rendet
akar. És ehhez - nem sokkal a rendszerváltás lezárultát jelző korményfői
szónoklat után - a nem is annyira puha kádári diktatúra eszközeit veszi igénybe,
vélekednek egyre többen. Egy internetes fórumon a szabálysértési bírságok
radikális emelése (alappélda: ötvenezer forintos büntetés egy rossz irányjelző
miatt) miatt egyre többször hangzik el a rendőrállam kifejezés, Torgyán József
pedig a mezőgazdasági demonstrációkon résztvevőket a rendszámuk alapján kívánja
azonosíttatni és kizáratni az állami támogatások köréből. Mindeközben fővárosi
MIÉP-es képviselőhöz közel álló rádió működhet majd a fővárosban, igencsak
kétséges módon, kizárólag kormánypárti politikusokkal működnek a
médiakuratóriumok és az ennek törvényességét firtató legfőbb ügyésznek lehet,
hogy mennie kell.
Én már csak ilyen érzelgős vagyok: kedden reggel nem kapcsoltam be több
éve kialakult szokásaimmal ellentétben a tévét, a hajnali csendet csak a
számítógép billentyűzetének monoton kopogása töri meg. És persze Hardy Mihály
hangja, amit az internetről töltöttem le éjszaka. A magyar médiatörténet legszebb
búcsúbeszédét mondta el ugyanis hétfőn este fél nyolckor az ismert tévés
személyiség, a legnagyobb kábeltévé hírigazgatója, miközben az épületben már a
céget felvásárló, a TV2-t is birtokló SBS által felbérelt izomagyúak
garázdálkodtak. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a teljes pusztítás: nem csak a
képernyő sötétült el, hanem azonnal levették a TV3 honlapját is a világhálóról.
És persze eltűnt egyebek közt a HÍR3, a 72 óra, a Jövőnéző, az Időjós, no és a
Napkelte.
A
ViJo Tejben-Vajban Fürösztelek Rt. 1998-ban kapta meg koncesszióba Magyarországot. A
pályázat elbírálása teljesen szabályos volt, valóban a ViJo tette le a legjobb
ajánlatot az elbírálók asztalára: a cég az átvilágítás során (erkölcsi)
tőkeerősebbnek és szakmailag jobbnak látszott, mint ellenfele - a koncesszió előző
birtokosa -, a GyuGa Tocsikügy és Zsurkivodka Rt., mely a közbeszerzési bizottság
szerint nem jól sáfárkodott a rábízott vagyonnal.
Lökés van - e magyartalan kifejezés a honi katonai szleng egyik
legnagyobb feszültséget kiváltó tőmondata. Ha katonaember meghallja, szíve
szaporábban ver, légzése elakad és a rendelkezésére álló percek, másodpercek
alatt igyekszik maga körül mindent a szolgálati szabályzattal szinkronba hozni.
Lökés van - azt jelenti: elöljáró érkezik váratlanul, ellenőrzésre.