Nyolcvanas évek 2002. április 4. 21.00 Idézzük szépen a nyolcvanas éveket. Társadalomtudósok mondják ezt egy-két éve, bizonyos kormányzati intézkedések, folyamatok, módszerek, satöbbik kapcsán. De nemcsak politikailag nyolcvanasévekesedünk; ezt meg én mondom. Most például éppen fehér cipőt nem lehet kapni, jön a nyár, minek is. Hiánygazdaság anno, nosztalgikus sóhajok. Fogalmam sincs, miért nem lehet fehér cipőt kapni. Az ember azt hinné, piacgazdaság van, meg a vásárlói kereslet kielégítésének szándéka, meg ilyenek. Ilyenek lehet, hogy tényleg vannak, de fehér cipők, azok nincsenek. Legalábbis olyan, amilyet nőm keres. Elől zárt, hátul nyitott, de nem annyira, mint egy papucs, viszont nincs is rögzített sarokrésze, és persze lehetőleg csatos legyen, nem pediglen gumirozott műbőrös, mert az olyan snassz. Különösen a műbőr, az még virsliben is. De a dolog egyszerűbb, merthogy műbőrös sincsen, meg nem műbőrös sem, legalábbis fehérben. Vannak viszont drapp - félbarna vagy világosbarna - cipellők. Kerekített és kockás orral, zárt és nyitott sarokkal, csattal és gumival, sötétebb és világosabb drapp betétekkel, hosszabb és rövidebb sarkokkal. Egyszerűen nem tudom elképzelni, kinek gyártják ezt az irdatlan mennyiségű drapp cipőt. Persze az valószínű, hogy most a drappokból fogy a legtöbb, ami teljesen normális, ha tízből kilenc drapp, akkor ha a tízből hármat vesznek meg, már akkor is abszolút többségben van az eladottak között. Így aztán a gyártók mondhatják, hogy milyen sok fogyott, és még többet gyártanak. Nem tudom, mikor kezdődött ez az ördögi kör, de a végén már csak drapp cipők lesznek. Pedig nem jó az, ha nincs az embernek kellő választási lehetősége, és különösen nem jó, ha már semmilyen választási lehetősége nincsen. Akkor a legjobban teszi, ha fogja az útlevelét, és meg sem áll. Aradon nagyon jó fehér cipőt vettünk, átszámolva kétezer forintba került. Haász János Zs-kategória 2002. március 12. 23.00 Az éppen hivatalban lévő népszerűsége alacsonyabb, mint azt a hatalmon lévők szeretnék. Ráadásul közeleg az éppen esedékes választás, aminek megnyeréséhez mindenképpen ki kell talánlni valami átütő dolgot. A kormányzat pr-szakemberei összeülnek, s kitalálják a Nagy Nemzeti (Társadalmi, Össznépi) Célt. A Cél megvalósítása másodlagos, elnök úr, a lényeg az: beszéljenek róla az emberek – jelenti ki az arculattervező szakember. És az emberek el is kezdenek beszélni róla. A média felkapja az ügyet, mi több: Ügyet csinál belőle. Neves szakemberek és ismert politikusok nyilatkoznak a Cél megvalósíthatóságáról élő adásban az ország legkülönbözőbb tévécsatornáin, közben főműsoridőben tévéreklámokon és plakátokon hirdetik a Cél jelentőségét. Az emberek hamar az eszme mögé állnak: egyesületek alakulnak, s polgárok kicsiny csoportjai maguk is kezdeményezőkké válnak. Az elnök tévébeszédében és rádióinterjúiban is többször állást foglal a Cél érdekében folyó munkálatok mellett. Az ellenzékiek, ha kissé keserű szájízzel is, de nem tehetnek mást, szintén teljes mellészélességgel támogatják az Ügyet. A Célt végül nem sikerül elérni, ami Hollywoodban szokatlannak tűnik. Merthogy a fent leírt történetben nem kell aktuálpolitikai „sorokköztiséget” keresni (még a happy endben sem). A sztori egy amerikai filmvígjáték forgatókönyve, mely filmben az Egyesült Államok Kanadát akarja megtámadni (mégis egy kis politikai felhang: a filmkészítők olimpiára nem gondoltak, az ott túl egyszerű lenne). A film alapjában véve nem túl színvonalas, a klasszikus kategorizálás A- helyett, sokkal inkább Zs-kategóriásnak mondanám. Vagyis csapnivalónak, hiteltelennek, művészi érték és eredeti ötletek nélkülinek. Egyetlen előnye: egy nagyot lehet rajta röhögni. Akárcsak a Nagy Nemzeti Célon és a Nagy Nemzeti Célért Való Összeboruláson. Filmvásznon innen és túl. Haász János A vita esélyeiről és értelméről 2002. március 10. 23.00 Az ország politikára figyelő része egy vitáról, létrejöttének esélyeiről beszél. De pontosabb, ha azt mondjuk: most egy vita vitájának vitája tart. Nem az a kérdés, hogy kik között és hol legyen a vita, nem is az, hogy az miről szóljon, és ki vezesse azt. A legdöntőbb kérdés - némiképp meglepő, de más szempontból érthető módon -, hogy mikor legyen. Az Orbán-Medgyessy vitát körülölelő kampánystratégia mögött nem nehéz felfedezni az egymással szembeni kölcsönös bizalmatlanságot. Nem hiányzik a politikai fegyvertárból az ilyenkor szokásosnak számító minősítgetése sem a másiknak, de nem segíti a vita létrejöttét, hogy ennek nincs semmilyen hagyománya Magyarországon. Az ugyanis előzménynek kevés, hogy 1998-ban egy hosszabb politikai vitasorozat záróakkordjaként találkozott és vitázott egymással Horn Gyula és Orbán Viktor. A helyzet ma úgy fest, hogy minden megoldásra - ki hívja ki a másikat, ezt közönség előtt vagy steril stúdióban teszik meg, és hány nappal a választás előtt rendezik meg - van külföldi példa. Ebből tehát nem indulhatunk ki. Ha egyik fél sem enged álláspontjából, akkor az első forduló előtt nem lesz vita, és csak remélni lehet, hogy a két forduló között talán igen. Ám mérget venni erre sem lehet. Szomorú és tanulságos volna, ha a két legnagyobb párt miniszterelnök-jelöltje nem vitatná meg közös ügyeinket a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt. Az azt jelentené, hogy az egymás között ásott képzeletbeli világnézeti árok olyan mély és széles, amelyen már nem lehet átkelni, hogy egymással találkozzanak. Pedig volna miről beszélni. A sikerekről és a gondokról egyaránt. Példának okáért arról, hogy a nagyobb állami bevételeket ebben az évtizedben milyen stratégia szerint mire költsük el. Mi legyen a megoldandó feladatok sorrendje. De arról is szót kellene váltani, miképpen lenne tompítható, hogy a klasszikus olasz modellt meghaladó területi különbségek alakultak ki - gazdasági fejlettség és fejletlenség tekintetében - országrészek között. Talán arról is illene pár szót szólni, hogy vannak olyan városok, ahol az ott lakó összes gyereknek több mint fele rendszeres szociális segélyben részesül, mert nagyon kevés a családokban az egy főre jutó jövedelem. De beszélni kellene a népességstratégiáról, az ország következő húsz évéről, a nagy világesemények megrendezésének realitásáról, a magyar földről, az egészségügyről és az oktatásról, amely nélkül nincs jövő. Az egész országra ráférne, ha ezeket a témaköröket a két valóban esélyes kormányfőjelölt megvitatná egymással. A vita pedig személy szerint rájuk is férne. Mert Orbánt óvták ettől az elmúlt négy évben, míg Medgyessy steril körülmények között érett politikussá, és eddigi pályafutása során a nyílt színi vitának nem volt nagyon nagy szerepe. Hát itt volna az ideje az egymás között diskurzusnak. Bod Tamás Segítő jobb 2002. március 10. 23.00 A MIÉP kinyújtotta segítő jobbját a Fidesz felé. Csurka István pártelnök legalább száz egyéni képviselő-jelöltjének visszalépését ajánlotta fel a jelenlegi kormánypárt javára. Cserébe, látszólag, nem kér semmit (legfeljebb majd egyszer kérni fog; tudjuk, mint Pelikán elvtárstól a Párt). Mindez azután huszonnégy órával, hogy a magyar kormány felelős tisztségviselői visszautasították a The Washington Post amerikai napilap elemzését (mely többek között Orbán Viktor politikai stílusában a harmincas évek nacionalizmusát véli feléledni). Erre most jön ez a MIÉP-felajánlkozás... A Fidesz az egyetlen dolgot teszi, ami most tehet: taktikázik. Pokorni pártelnök szerint továbbra sem tekintik politikai szövetségesnek a MIÉP-et - de tudjuk: négy éve ugyanezt mondták a kisgazdákról, aztán meg mi lett -, miközben Kövér László ügyvezető alelnök az egyik kereskedelmi tévében azt mondja: a MIÉP döntése csak azt jelzi: az ellenzéki párt is felismerte, hogy a Fidesz programja a legjobb, s hozzátette: reméli, hogy a többi ellenzéki párt is felismeri ezt, és szintén visszalépteti a jelöltjét. Végül is Orbán Viktor megmondta, hogy működik a parlament ellenzék nélkül, innen már csak egy lépés Kövér okfejtése, hogy akkor egyáltalán minek ellenzék... Ezek az egymással nem teljesen szinkronban lévő nyilatkozatok is jelzik: a Fidesz kétségkívül nehéz helyzetbe került. Mert ugye most két dolgot tehet: vagy elfogadja a feléje nyújtott szövetséges jobbkezet, vagy nem. Ha elfogadja, akkor kétségkívül odaláncolja magát a ma még ellenzéki, bár kétségkívül "kormányközeli", radikális párthoz (hogy mennyire kormányközeli, arról éppen ez az ajánlat árulkodik). Ha nem fogadja el, akkor könnyen elveszítheti annak az esélyét, hogy ha meg is nyeri a választást, akkor többségi kormányt alakítson. Kisebbségi kormányzást pedig nehéz lesz megvalósítani, ha az, akire ehhez támaszkodna, éppen egy visszautasított párt. A következő hetekben a Fidesznek meg kell válaszolnia, mi a fontosabb számára: hatalmának mindenáron való megtartása vagy elveinek megőrzése? Ezt a kényszert a Csurka István által kinyújtott segítő jobb csak megerősítette. Kérdés azonban, hogy ez a segítő jobb valóban segíti-e a Fideszt. Haász János Két kis csokoládé 2002. március 4. 23.00 Mindig két kis csokoládét vett magának. Egészen kicsiket, egy falatra be lehetett volna kapni őket. De ő hosszú perceken át elrágódott rajtuk. Az egyiken reggel, amikor munkába ment, a másikon délután, amikor hazafelé. Mindig ugyanaz a busz jött, és szinte mindig ugyanaz a sofőr. Reggel egy kék-fehér (busz és nem sorfő), oldalán ősztől tavaszig piszkosszürke csíkban a sár és a sós hólé. Gyuri ült a volánnál, fiatalon kopaszodó, s már nem is fiatal. Puffadt kezével gyakran törölgette izzadó arcát, nagyokat nyögött, amikor sebességbe tette a buszt. Gyakran mondta, hogy "csak egy százas lesz", ilyenkor vissza kellett adni a jegyet leszálláskor, ez volt a törzsutas-kedvezmény. Olcsóbb volt így az utazás, mégsem szerette. Óvatosan kellett ennie a csokit, nem koszolhatta össze a jegyet. Gyuri mindig úgy állt meg, hogy ő szállhasson fel elsőként. Így mindig ugyanarra a helyre ülhetett. Ha nem voltak sokan, például decemberben, két ünnep között, egész úton beszélgettek. És Gyuri nem a megállóban, hanem a kereszteződésnél tette ki. Általában délután is ugyanazzal a busszal járt. Három perccel öt előtt érkezett a megállóba, egy bodorított hajú fiatalember vezette, folyton rágózott és nem köszönt. A jegyárból pontosan visszaadott, de mindig, mindenkitől elkérte az igazolványt, a diákot a tizenéves gyerekektől, a személyit a lábukon alig álló mamókáktól. Naponta másfél órát buszozott. Évtizedek óta. A menetidő talán percekkel lett rövidebb az évek során. Nem érdekelte. Jól érezte magát az úton. Szinte már törzshelye volt a busz jobboldalán, mindig az ablak melletti ülésen. Innen látta legjobban az utat, már persze ha nem volt zsúfoltság. De általában volt, s évről évre, úgy érezte, egyre gyakrabban és egyre nagyobb. De ez sem érdekelte. Csak eszegette a csokit, nézte az út mentén elsuhanó fákat, villanyoszlopokat, tavasszal és ősszel a közeli erdőből felbukkanó őzeket, nyulakat. Szeretett utazni. Számára ez volt az utazás, nem is emlékszik, talán a hetvenes években járt Romániában, ami alig volt hosszabb út, mint amit a megyeszékhelyig tett meg naponta. Régen váras csokoládékat vett. Apró tejcsokik voltak, hat kockából álltak, az ezüst sztaniolon lévő csomagolópapírra magyarországi várak képeit nyomtatták. A gyerekei gyűjtötték a képeket, a diósgyőri várból több tucatnyi is volt, a gyulaiból viszont egyet sem talált. Aztán voltak hasonló méretű "betűs" csokik, ezek kapóra jöttek később, amikor az unokái tanultak óvodásként olvasni. Később a kis Sport szeleteket vette, de azokat nem szerette: kemények voltak és a külső étcsoki-máz (egyébként is jobban kedvelte a tejcsokit) könnyen leolvadt róluk. Ma már nincs kedvence, hol ilyet vesz, hol olyat. Mindig szép komótosan ette a csokikat. Miután elfogyott az utolsó falat is, az olvadt csokis papírt - kézzel sosem fogta meg a csokit, igyekezett elkerülni minden fertőzés-veszélyt - gondosan összehajtotta, s leszállás után egy kukába dobta. Régen minden megállóban volt kuka, ma már csak csonkok vannak, szétvert fém- és felgyújtott hulladékgyűjtők. A papírral így néha két, három utcát is gyalogolnia kellett, hogy el tudja dobni. Ma már nem eszik csokit. Kérdem tőle, miért nem? Drága? Vagy a vérnyomása? Csóválja a fejét. Nem, tényleg drága, de nem azért. A vérnyomásával sincs semmi baj. De a múltkor, miután eldobta a csokis papírt, csak a következő utcasarkon jutott eszébe, hogy haza akarta vinni a legkisebb unokájának, mert nagyon megtetszett neki. Visszafordult, hogy szégyen, nem szégyen, kiveszi a szemetesből. Ám addigra azt már kivette más: két piszkos, szakadt ruhás kisfiú, hat-nyolc évesek lehettek. A sztaniolra olvadt csokimázt nyalták le és boldognak tűntek. Azóta minden csoki keserű, mondja. És valahogy a buszon sem érzi már olyan jól magát. Haász János Csalás, ami el nem ítélhető 2002.02.28. 16:52:02 Dóri okos lány volt. Az általános iskolát jelessel végezte, 16 évesen középfokú vizsgát tett francia, alapfokút angol nyelvből. Édesanyja vegyes házasságból származott, a spanyolt és a magyart egyaránt anyanyelvének tartotta, de megtanult portugálul, olaszul, franciául, angolul és oroszul is. Édesapja könyvtáros volt és szívbeteg. Nem volt még negyven, amikor elhunyt. Édesanyja pluszmunkát vállalt, jegyzeteket, cikkeket, könyveket fordított. A megfeszített munka hamar tönkretette, leszázalékolták, kórházba került. Dóri magántanuló lett, bár a gimnázium igazgatója figyelmeztette őket: ez a döntés általában az iskolai osztályzatok lerontásához vezet. Ám nem volt más választás. Dóri napközben takarítani járt és újságot árult, délutánonként pedig gazdag, de lusta, buta, motiválatlan kortársait tanította franciára, angolra. Szívszaggató érzés volt látnia korunk elitjét. A szülőket, akik több időt töltöttek masszőrükkel és kutyájukkal, mint gyerekeikkel. Az apákat, akikről kilószám lógtak a vastag arany kar- és nyakláncok. Az anyákat, akik felvarratták arcukat, de nem varrták fel a gyerekek ruhájáról leszakadt gombot, "majd vesz apád másikat", mondták. Különösen undorodott a fivérektől: szinte nem volt olyan tanítványa, akinek a bátyja ne próbálkozott volna a szíve - vagy inkább a teste - meghódításával. Meggyűlölte a gazdag, felkapaszkodott senkiket, akik úgy viselkedtek, mintha világéletükben nagypolgári életet éltek volna, miközben sört ittak a vörösboros nyúlcombhoz, "mert most úgy esik jól".  Mégis: ennek az időszaknak köszönheti boldogságát. Az egyik tanítványa kérte meg őt, hazafelé menet töltse ki és adja postára jelentkezését egy nemzetközi csereprogramra. "Tudod, angolul van, nem akarok bajlódni vele", mondta a lány és tizenezer forintos cipőjében elment kocogni. Sokáig állt tanácstalanul a postán. Végül elkezdte az űrlap kitöltését - a saját nevére. Kezdetben remegett kicsit a gyomra, ám ahogyan egyre előrehaladt, mindinkább megnyugodott. A csekket, melyre a lány odaadta neki a pénzt - egész hónapban nem keresett annyit -, már egészen nyugodtan fizette be. Másnap azért ideges volt, nemigen szokott a hazugsághoz, valami olyasmit mondott, hogy már befizette a csekket, amikor kiderült, hogy iskolai igazolás is kell a pályázathoz. Szerencséjére a lány nem nagyon figyelt oda - direkt választotta ki az időpontot -, hosszasan trécselt egy barátnőjével a legdivatosabb mobilon, valami Endre nevű srácról, aki 22 éves, diszkós és "a hálószobájában a plafonon van egy tükör, az valami csúcs, hogy szex közben látod magatokat, tök izgató". Amikor letette a telefont, akkor is csak annyit mondott: "sebaj, úgyse volt kedvem menni, anyáméknak majd azt mondjuk, hogy nem engem választottak". Dórit behívták az elbeszélgetésre, ahol a legjobb minősítést kapta és egyéves tanulási lehetőséget Bilbaóban. Így sem volt egyszerű az ügy: repülőjegyre nem volt pénze, egy turistacsoporttal, busszal utazott Barcelonáig. Ösztöndíjából minden hónapban félretesz annyit, mint amennyit itthon keresett. Megismerkedett egy londoni fiúval, aki szintén ösztöndíjas, egyetemista, művészettörténetet tanul. A fiú elvitte őt Madridba, Lisszabonba, többször jártak már Londonban, Párizsban és a normandiai tengerparton. Sokáig lelkifurdalása volt a lány miatt. Arra gondolt, hogy elvette tőle a lehetőséget, hogy most annak a lánynak kellene itt lennie. Aztán arra, hogy úgysem felelt volna meg az elbeszélgetésen, utána arra, hogy akkor lett volna valaki más, aki tisztességesen pályázott, és meg is felelt volna. Aztán arra, hogy lehet, mégis ő volt a legalkalmasabb, de akkor is: csalással és - bár nagy szó, mégis: sikkasztással - szerezte meg a jogot a boldoguláshoz és a boldogsághoz. Aztán végül arra, hogy miért nem működnek ebben a rohadt országban - ahová, érzi, sosem tér vissza - normálisan a dolgok. De ezekkel nem traktálja a fiút. Úgyse értené... Haász János Újbeszél van duplapluszjó 2002.02.28. 16:52:12 Remek dolog - újbeszélül duplapluszjó, lásd Orwell: 1984 -, hogy jogalkotóink rájöttek: a hazánk egyébként örvendetes fejlődését akadályozó tényezők között is különösen komoly mételynek számítanak az országszerte terjedő idegen kifejezések. Nosza, nyelvtörvényt alkottak, amellyel - reményeik szerint - gátat szabnak a nyelvi globalizáció átkos hatásának, és megteremtik a tiszta, szép, egyszerű magyar újbeszélt. Mellékszál, de nem lényegtelen, hogy a törvényt olyan honatyák fogadták el, akik közül többen egy alany-állítmány egyeztetésre vagy egy többszörösen összetett mondat elmondására sem képesek (gondolom, a szókincs szűkítése, ha mégoly csekély mértékű is, számukra különösen fontos). Az mindenesetre érdekes dolog, hogy a törvény alapján mely szavaknak nincs helye az újbeszélben. Én szeretném, ha a grapefruit közte lenne, mert szerintem a citrancs sokkal jobb, de aligha az én személyes vágyaim vezérlik majd az illetékeseket. Az biztosnak látszik, hogy  a pubok helyett ezentúl kocsmákba vagy bárokba kell járnunk, habár egyik sem fedi a lényeget (tessék elmenni egy pubnak is nevezett ír étterembe, egy igazi bárba - vagy lokálba -, aztán pedig egy kispiszkos-szintű kocsmába). Nem tudom, internet lesz-e vagy csak világháló, winchester lesz-e vagy csak merevlemez, technopop lesz-e vagy csak elektronikus sláger. Arról nem is szólva, hogy idegen eredetű szó a spray (tudjuk: helyette permetke), a diszkó, a compact disk, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy lesz mit írtani, korrigálni, szabályozni, kinek hogy tetszik. Csak ismételni tudom: újbeszél van (lesz) duplapluszjó - kevesebb szó, kevesebb gond. Kár, hogy senki nem veszi észre: maga a magyar nyelv milyen mértékben romlik mindeközben. Az egyik tévécsatorna honlapján magyarországot következetesen kis m-mel írják, a másik tévécsatornánál megszálot folytogató ügyködik, egy t-vel, egy l-lel és véletlenül sem pontos j-vel, a rendőrségi közleményben a bírsággal nem sújtanak, hanem súlytanak, az egyik áruházat teskónak írják. Hosszan folytathatnám, de minek? Nyelvvédőink örülhetnek: a fő mételyt, az idegen szavakat kiirtottuk. A többi pedig, úgy tűnik, nem számít. Haász János   A galacsin-elmélet 2002. február 14. 23.00 Olvasom, hogy egy chicagói tudóscsoport komoly energiákat fordított egy nagyfontosságú, az emberek életét lényegében már kisgyermekkortól jellemző, természettudományi probléma elemzésére. Nevezetesen arra, hogy miért nem gyűrhető a papírgalacsin egy bizonyos méretnél kisebbre. A tudósok abból a régi felismerésből indultakk ki, hogy még a nagyon erős tenyerű emberek sem képesek egy bizonyos ponton túl összébb préselni a gombóccá gyűrt papírt. A tudósítás szerint a kutatók - akik vélhetően hosszú ideig kísérleteztek a témával, pályázati pénzeket szereztek erre, számítógépes modelleket készítettek, tanulmányokat írtak és egyetemi kurzusokat szerveztek belőle - végül megállapították: összefüggés van az összegyűrt papír mérete és az összepréselésre fordított energia között. Gondolom, mire erre a megdöbbentő eredményre jutottak, ők maguk is számos papírgalacsinnal segítették elő a kutatás sikerét. H. J. Életképes? 2002. február 14. 14.00 A nagyobbik ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltje politikai programjának egyik pontjában úgy fogalmaz: az életképes településeken állami forrásból hajtják végre a fejlesztéseket. A dolog, ha úgy nézzük, az önkormányzatok fokozottabb támogatását hirdeti meg, s így mindenképpen örvendetes. Ám megakadhat a szemünk az "életképes" kifejezésen, amit, megmondom őszintén, nem értek. Mert oké, hogy ma az az életképes - állami támogatásra eséllyel pályázó, közpénzekből csatornázó, utat építő, stb. - település, amelyiknek kormánypárti vezetése van vagy amelyik első osztályú labdarúgó-csapattal (szerencsésebb, -csútnak nevezett települések esetén elég a megyei első osztály is) rendelkeznek, hogy csak két fontos fejlesztési szempontot nevezzünk meg. Ám gondolom, a szocialista nemzeti közép (majdani és lehetséges) kormánya nem ezt a gyakorlatot kívánja folytatni. Akkor viszont újra adódik a kérdés: mi számít életképesnek? Remélem, nemcsak a számok, a szigorú értelemben vett gazdasági mutatók. Mert akkor félő, hogy az egész megye kiesne az állami fejlesztésekből... H. J. Subidubidúúú! 2002. január 17. 22.00 A kőkorszaknak vége - jelentette ki Mr. Peables, a bányatulajdonos a Flinstone's című játékfilm záró képsoraiban. Aztán mégsem lett vége, hiszen a sikeren felbuzdulva az alkotók forgattak még egy részt, mégpedig az első sztori előzményeit dolgozva fel. De nem az a dolgunk, hogy itt a tömegkultúra eme zseniális szeletéről értekezzünk. Nem is tenném, ha nem jelent volna meg álmomban (merjünk rémálmodni), s jutna eszembe egyre többször William Hanna és Joseph Barbera remekbe szabott világa, mely animációs sorozatként és játékfilmként egyaránt meghódította a világot (legutóbb az egyik kereskedelmi tévén láthattuk). Talán azért van mindez, mert az ezredforduló Magyarországa is kőkorszaki egy kicsit, ahol a cselekményben nagy hangsúlyt kapnak az idétlen őslények, a bunkók, no és a kőbányák. Mi pedig derék Frédiként, Béniként, Vilmaként és Irmaként élünk, dolgozunk, jókat eszünk, iszunk és szeretünk, de fogalmunk sincs a körülöttünk zajló világról. Ebben a Flinstone's-epizódban nem szerepel Mr. Peables, helyette a két kisfőnök karrierjét kísérhetjük figyelemmel. A történet a szomszéd törzs elnyomóinak elüldözése idején kezdődik, amikoris felszabadul a kis közösség és szabaddá válik a vállalkozás is. A két kisfőnök sorra szerzi meg a kőbányákat és soha nem látott fejlődésnek indulnak a vállalkozások. Idővel azonban - jégkorszaki hasonlattal élve - egyre több lesz az eszkimó, egyre kevesebb a fóka. A régi munkatársak már nem csak konkurensek, hanem haragosok és ellenségek, akik ott tesznek alá egymásnak, ahol tudnak. A helyzetet bonyolítja, hogy egyikük elsőszülött fia tagja lesz a törzsi tanácsnak, majd maga lesz a törzsi tanács elnöke, így hamar eldől, ki kapja a megrendeléseket és hogyan válik lehetetlenné az ellenérdekelt fél. S hogy miként jön a képbe Frédi és Béni? Úgy, hogy számukra nem igazán hordoz változást az ellenség elüldözése: továbbra is követ törnek naphosszat és élik mindennapi életüket, örömet csak a magánélet jelent számukra. S ha véletlenül rákérdeznek, hogy is van ez, kurta választ kapnak: kuss, sokasodjatok, szaporodjatok, a jövő elkezdődött, a nagyok dolgához pedig semmi közötök! Nehéz így happy endet a történet végére varázsolni, holott a Hanna-Barbera világban ez alapvető elvárás lenne: milyen epizód az, ahol nem harsan fel egy árva "subidubidúúú!" sem? Talán ha Mr. Peables újra előkerülne és közölné: a kőkorszaknak mégis vége... Korbely György Szerepzavar 2002. január 16. 22.00 Visszavonult az az angol játékvezető, aki gólt lőtt egy amatőr bajnoki mérkőzésen. Brian Savill két jónevű csapat, az Earls Colne tartalékcsapata és Wimpole találkozóján a vendégek második gólját szerezte. Mint elmondta, az akció során az egyik védő kifejelte a labdát, amit ő kapásból a léc alá bombázott. A nézők remekül szórakoztak és a játékosoknak is tetszett az alakításom - tette hozzá a magáról megfeledkezett bíró. A fegyelmi bizottságnak kevésbé: tréfából lőtt gól miatt héthetes eltiltással sújtották. A hivatalos indoklás szerint Savill a végeredményt döntően befolyásoló, súlyos hibát követett el. A találkozót egyébként az Earls Colne 20-2-re nyerte; a bíró 18-1-es állásnál lőtte a vendégek második gólját. Lehet, hogy ha 20-1-nél talál be, akkor megússza enyhébb büntetéssel... H. J. Hejesírás 2002. január 15. 23.30 Az egyik kereskedelmi tévécsatornán megy egy telefonos játék, nem túl bonyolult. Feltesznek mindennap egy valamilyen leggel kapcsolatos kérdést, adnak három válaszlehetőséget, hívni kell egy (természetesen) 06-90-es számot és nyerhetünk. Ha mindegy, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a játék felhívásában a legkisebb szót két s-sel írják, így: legkissebb. Nem nagy hiba, de szemet szúr. Különösen akkor, ha ugyanennek a tévének a honlapján egy film beharangozójában azt olvassuk az életét veszti szinonimájaként: meghall. Így, két l-lel. Külön ez sem nagy ügy, de a kettő együtt már mégis csak szemet szúr. Pláne úgy, hogy ez mégis csak a család tévéje. Mindenesetre arra kíváncsi lennék, ennél a tévénél helyesírásban ki a leggyengébb láncszem... H. J. Kezit csókolom! 2002. január 6. 22.30 Újabb érdekes hír érkezett kedvenc köztársaságomból, Abszurdisztánból. Ez az az állam, ahol minden fordítva működik, például a jobboldali kormány baloldali programot valósít meg, s annak a nép fiából lett miniszterelnökét egy határon túl született polgári származású baloldali szeretné leváltani. De a generációs dolgok sem úgy működnek, mint azt megszokhattuk. A történelem során eddig ugyanis bölcs, ráncolt homlokú középkorú és idős emberek fékezték a fiatalok szárnyalását, tanítgatták őket tekintélytiszteletre, próbáltak minél több klasszikus értéket beléjük sulykolni és így tovább hiszen jól emlékszünk ezekre. A tendencia azonban megfordult: tizen- és huszonéves emberek oktatnak ki középkorúakat és időseket, jelenleg éppen egy egy óriásplakát kapcsán ezzel kapcsolatos a legfrissebb abszurdisztáni jelentés is. Történt ugyanis, hogy a helyi liberális párt a volt liberális, jelenleg konzervatív párt 1990-es emlékezetes Brezsnyev-Honecker nyelves csókos kampánya szellemében készítette el új plakátját. A kompozíció két részből áll: az egyiken egy idős néni csókol kezet a miniszterelnöknek (a kép bizonyára sokaknak ismerős, bejárta a sajtót többször is), míg a másikon a liberális párt elnöke készül kezet csókolni egy idős nőnek. A plakát kihelyezése után, újév napján az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) ifjú titánjai azonnal közleményt bocsátottak ki, egyebek közt a modern magyar demokrácia legízléstelenebb kampányfogásának minősítve az, melynek egyetlen célja a miniszterelnök negatív színben való feltüntetése, valamint szégyenletes e tendencia, és reméljük, hogy ez volt az első és utolsó plakát a történelmileg jelentős eszmeiséget valló párttól, ami ennyire csak az ellenfél mindennapi helyzeteinek kiforgatására épül, illetve a polgárok tiszteletének megnyilvánulását gúnyolja. Nem tisztem állást foglalni a plakátról, mindenesetre viccesebbnek találtam, mint a postaládámba érkező szilveszteri bugyuta e-mailes küldeményfolyam más digitális képeit. A vele kapcsolatos közlemény azonban több mint vicces, sokkal inkább riasztó. Hiszen a formálisan lázadókorban lévő, valójában koravén ifjak nem csak természetesnek tartják az alattvalói kézcsókot ("a polgár tiszteletének megnyilvánulása"), hanem elítélik azokat, akik az irónia eszközeivel mindezt pellengérre állítják. Kérdés, hogy gondolják majd később: időskorukra válnak lázadókká, vagy ugyanilyenek maradnak? Mert ha az utóbbi, akkor jaj az utánuk jövő generációknak. Korbely György   Arányérzék és ítélőképesség 2002-01-03 06:30:00 A tömegek konzumképzését elutasító ma már lassan egy évtizede közülünk távozó gyulai költő egy alkalommal azt ajánlotta, hogy a sokszor teljesen felesleges lexikai tudással leterhelt maturandosoknak a jövőben jónéhány tantárgyat nem kellene tanítani, de a palettára két újat mindenképpen fel kellene venni. Az egyik az arányérzék, míg a másik ítélőképesség volna. Mert ha ennek birtokában vagyunk, akkor feleslegesen nagy baj vagy csalódás nem érhet az életben mondta Simonyi Imre. Mikor ennek hallatára valaki azt firtatta, ezeket hogyan kellene oktatni, akkor azt mondta, hogy jó irodalmat kellene olvasniuk, méghozzá sokat. Ez a mai technokrata, túlszabályozott világban, nemzeti és kerettantervek korában az óravázlatokkal, a szemléltetőeszközökkel, a szótárakkal és a számítógépekkel teletűzdelt időszakban kissé anakrononisztikusnak hangozhat. Milyen volt 2001 és milyen lesz a 2002-es esztendő? Egy szóval, egy jelzős szerkezettel, de egy mondattal sem lehet jellemezni az elsőt és megjósolni az előttünk állót. S ahány ember, annyi felelet. De hogy helyes arányérzékre és jó ítélőképességre szükség volt és lesz, annyi bizonyos. Márcsak azért is, mert a politikától óhatatlanul átszőtt mindennapjainkban még izgalmasabb időszak következik a választások miatt. Áprilisban az országgyűlési és valamikor ősszel a helyhatósági választások miatt kell(ene) urnához járulni. A politikával szembeni csalódottság azonban meglehet a választók negyven, de akár ötven százalékát is otthon tarthatja. Az amúgy is kiélezett küzdelemben így néhány vokson múlhat az elsőség kérdése. Nem mindegy hát, hányan megyünk el, és kit támogatunk szavazatainkkal. De 2002-ben lesz egy hónap, amely a hosszú éjszakáké és hajnalozásoké lesz azoknál, akiket a magyar futball még nem tudott kiábrándítani, hogy a labdarúgás a legszebb játék az összes közül. A lakosság majdnem feléről lehet szó. A Dél-Koreában és Japánban rendezendő világbajnokság mérkőzései a nagy időeltolódás miatt már-már nézhetetlen időpontban lesznek, ezért bizonyosan nem kevesen próbálják megfordítani a nappalok és az éjszakák amúgy bevált rendjét. Az előttünk álló év, mint minden újesztendő, egy kicsit a reményé. Hogy valamelyest könnyebb lesz. Persze: nem mindenkinek és nem egyformán. Ha ennek az évnek majd a végére érünk, akkor feltéve, a jóslatok beválnak már csak egy év választja el Magyarországot attól, hogy az Európai Unió tagja legyen. Ez a mára a leglaposabb közhellyé silányult tény azonban a mindennapi ember számára is annyi új ismeretet, kihívást és lehetőséget ad, amelyre fel kell készülni. A tagság közelgő elnyerése mögött minden ellentmondásával együtt az húzódik meg, hogy az ország sikeresen vette a rendszerváltást követő időszak akadályait. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szegénység, adott esetben még nagyobb mint volt, hogy ne szakadt volna jobban szét a társadalom és az ország különböző részei, mint az elviselhető volna. A teendő még rengeteg. Bár pontosan látni kell majdani helyünket és szerepünket az unióban és a világban, ehhez pedig arányérzékre és ítélőképességre szükség lesz. Meg illő szerénységre. Az elkövetkező hónapokban sokfajta kijelentést fogunk hallani a politikusok szájából, akik nem a független szemlélő pozíciójából próbálnak bennünket meggyőzni érvrendszerük helyességéről. Ezért okulásképp idemásolom az egyik híres angol politológus, Timothy Garton Ash 1990 júliusában írt mondatait, amit a rendszerváltó kelet-közép-európai országok közvéleményének szánt az új, és kétségkívül legdemokratikusabb rend kritikájaként. Így hangzik: Sokféle dolgot várhatunk el manapság a politikusoktól egy jól működő parlamentáris demokráciában. Egyvalamit azonban biztosan nem, s ez az igazság jegyében élés mint politikai program. Akár tetszik, akár nem, a demokratikus politika lényegét sokkal jobban kifejezi, ha mint működőképes féligazságok rendszerét határozzuk meg. A parlamentáris demokrácia, legmélyebb lényege szerint, egymást szembeállásuk révén kölcsönösen korlátozó hazugságok rendszere, melyen belül mindegyik párt arra törekszik, hogy egy részigazságot úgy állítson be, mintha az valaminő teljes igazság volna. Ezzel a felismeréssel együtt kívánok boldog újévet! Bod Tamás    Fogadalom 2002-01-03 06:30:00 Ahogyan az már megszokott, újévkor mindenki fogadkozik. Számomra a legédesebb az ötvenvalahány éves szomszéd bácsi fogadalma volt. Mint reggel, a szokásos kukaürítéskor elmesélte, idén azt fogadta meg, hogy nem szokik le a cigiről. Tudom, hogy majd' negyven éve bagózik, kérdeztem hát, hogy mi ebben az a fene nagy fogadalom. Hát az, hogy eddig mindig azt fogadtam meg, hogy leszokom, de sose sikerült betartanom. Talán majd így sikerül leszokni. Ha meg nem, tette hozzá mosolyogva, legalább egyszer betartom a fogadalmam H. J.   Az utca embere  2001. december 20. 18:55 Politikusok mellett az utca embere is beszáll a legnagyobb kormányzópárt kampányába, legalábbis a Népszabadság értesülése szerint (december 17.). Ennek lényege az lesz, hogy a klipekben, a plakátokon és a szórólapokon egy-egy társadalmi réteg képviselője szólítja meg az embereket, számba véve az elmúlt kormányzati ciklus eredményeit, s arra a következtetésre jutva, hogy a polgári kormányzás folytatására kell szavazni. Lapunk megszerezte az első reklámfilm mesterkazettáját (valaki bedobta a postaládánkba, az új módi szerint). A helyszín: Magyarország bármelyik választókörzete, szereplők a térség jellegzetes figurái, lásd még: kliensek. (Szőke, kissé öregedő hölgy, buta arccal): "Az elmúlt négy év  rengeteg sikerrel járt. Mert melyik az a kormányzás, ahol én, ilyen gyenge képességekkel intézményvezető lehetek, sorsokról dönthetek és helyettem gondolkodnak a politikusok? Én kérem arra a következtetésre jutottam, hogy a polgári kormányzás folytatására kell szavazni." (Kerek arcú, menedzsertípusú középkorú férfi, lila zakó, fehér zokni, makkos cipő): "Az elmúlt négy év rengeteg sikerrel járt, fejlődik a térség, fejlődik a cégem, fejlődöm én is. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy a polgári kormányzás folytatására kell szavazni: soha ennyi könnyen megvásárolható politikussal és tisztviselővel nem találkoztam. (Mutatóujjával a kamera felé bök): Vásároljon ön is politikust!" (Kopasz, durva tekintetű, kigyúrt férfi, nyakában vastag aranylánc) "Na idefigyejj bazeg! Megmondom én a frankót: jó kezekben van az ország, ilyen jó dógod még sosem volt életedben, ezért tuggyad, kire szavazzá. Ha nem, te is jó kezekbe kerülsz: töröm össze kezed-lábad! Értve vagyok?!" Értve vagyunk. Korbely György   Nyilvántartanak 2001. december 18. 21:53 "Nyilvántartanak, nyilván tartanak tőlem" (Müller Péter Sziámi) Nem kedveljük a kéretlen küldeményeket a postaládáinkban, különösen, ha név és pontos cím is szerepel a küldeményen. A polgár biztos benne, hogy a feladóval - legyen az bevásárlóközpont, katalógusáruház, PR-ügynökség, stb. - soha nem állt közvetlen kapcsolatban, még névjegykártyát sem hagyott ilyen helyeken soha.  A minap a sors különös fintoraként ugyanazon a napon két kéretlen küldeményt hozott a postás. Az aktuális Országjárón már nem is bosszankodik az ember (maximum azon, hogy a múltkor elmulasztotta lemondani, de hát minek, újabb adatbázisba kerül a neve és címe, s ki tudja, még el is viszik a végén), de a másik levél okozott némi meglepetést: a feladó bizonyos Medgyessy Péter (miniszterelnök-jelölt és gyanúsított), aki bizony lézernyomtatóval szedett levelében nevemen is szólít, s többek közt egy - további személyes információkat is firtató - adatlap visszaküldésére buzdít - családom szavazóképes tagjaival együtt. Azt már tudjuk, hogy az országimázsért felelő pr-ügynökség miként szerezte meg a címemet állami segédlettel (több millió honfitársunkkal együtt), de vajon a demokráciára egyébként érzékeny legnagyobb ellenzéki párt miért rendelkezik az én személyes adataimmal (és ugyancsak több millió honfitársunk adataival)? Ez alól az sem jelent felmentést, hogy egy eldugott helyen közlik: a nyilvános telefonkönyv-adatbázisból szerezték meg azokat. De hogy ne csak a nagyokat bántsam, a liberalizmus hazai helytartója, az SZDSZ ifjúsági szervezete turpissága miatt is sokat bosszankodom - talán mert tőlük azért ezt még kevésbé vártam. Ők virtuálisan cserkésztek be: néhány éve tiltakozó e-mail küldésére biztattak a Miniszterelnöki Hivatalba, ki tudja már, mi okból. Mivel a céllal egyet tudtam érteni, jómagam is elküldtem a drótpostát (a szervezet is kapott egy másolatot, ahogy kérték), azóta pedig folyamatosan tájékoztatnak az Új Generáció és más hasonló szervezetek akcióiról - ha akarom, ha nem.  A parlamenti erők konszenzussal választották meg a minap az új adatvédelmi ombudsmant, Péterfalvi Attilát. A hatalom fizetett ellenségére - ahogy ő fogalmazott szimpatikusan és pontosan - máris nagyon sok munka vár. Korbely György Terrorház 2001. december 18. 21:55 Hun Sen kambodzsai miniszterelnök történelmi emlékhellyé nyilvánította a rémuralmáról hírhedtté vált Pol Pot támaszpontját. A hírhedt vörös khmerek vezére Kambodzsa történetének legfájdalmasabb és legkegyetlenebb fejezetét idézte elő. Legalább 1,7 millió kambodzsai pusztult el a hetvenes években az átnevelő mezőgazdasági munkatáborokban vagy a tömeges, megtorló kivégzések következtében. Budapesten, az Andrássy út 60.-ban a "Terror Háza" néven múzeumot rendezne be egy közalapítvány. Az egykori nyilas-, majd ávós székház a főváros - de talán az egész ország - egyik legrosszabb emlékű épülete. A két diktatúra százezrek halálát és megkínzását idézte elő a negyvenes és ötvenes években. Németországban a negyvenes évek vészkorszakának emlékére viszont nem náci-, hanem zsidómúzeumot nyitottak a közelmúltban. Eldönthetnénk végre, hová is akarunk tartozni� H. J.   Coming out 2001. december 11. 22:37 Csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be az első hazai coming out, azaz valaki, akit több millió ember ismer jól - művész, politikus, médiasztár - a nyilvánosság elé áll és nyíltan "előjön", feltárja homoszexualitását. Ez a hétvégén történt meg: Radics Péter tévés újságíró egy egész kötetet szentel mássága feltárására, melynek megjelenése kapcsán a TV2 egyik legnézettebb műsorának, a Naplónak is nyilatkozik egy mellesleg rendkívül jól és empatikusan elkészített riportban. Az első magyar feltárulkozás nevezhető történelminek is, különösen akkor, amikor egyre ordasabb eszmékkel traktálják a magyar közvéleményt - igaz, Radics mindezt az Egyesült Államok biztonságából teszi. Így nem áll fenn a veszélye, hogy ismeretlenek telefonon zaklatgják, a kocsiját megrongálják, esetleg felgyújtják, lakását és annak környékét mindenféle feliratokkal pingálják ki - ahogy ez "kijár" minden renitensnek ebben az országban. Radics bátorsága mégis tiszteletre méltó a homo- és a heteroszexuálisok számára egyaránt, hiszen a képernyős személyiség éppen a királyi tévét tudósítja az Újvilágból. Így tévednek, akik - az etnobiznisz mintájára - "homobizniszt" kiáltanak (egy-két internetes topikban volt, aki felvetette ezt a lehetőséget), hiszen az egyébként szerződéses formában dolgozó férfi széke valószínűleg rendkívül ingataggá vált a bejelentéssel - gondoljunk csak a várható MIÉP-reakciókra. A közbeszédben gyakori téma híres emberek vélt vagy valós homoszexualitása, ami természetesen nem píszí, azaz PC, politikailag korrekt: a magánélete mindenkinek saját ügye. Azonban bujkálva élni nem jó. Míg mi, a többség megtehetjük, hogy kedvesünkkel kézen fogva sétálunk, kart karba öltve moziba megyünk, nyilvános helyen táncolunk, addig a homoszexuálisok számára idehaza ez távoli vágyálom. George Michael, Elton John, Annie Lennox - a sor hosszasan folytatható ismert és kevésbé ismert emberekkel a nyugati világból. Ők boldogok, mert túlvannak a saját coming out-jukon, s még a reflektorfénytől távol élő névteleneknek sem kell rejtődködniük, mert az ő világukban azt övezi megvetés, aki bántja őket. (Szélsőjobbos urak, figyelem: ettől még semmi nem kötelező, ahogy retorikájukban ez gyakran szerepel). Radics Péter is azt nyilatkozta, hogy boldog. Talán feltárulkozásával megadta az inspirációt a magyar meleg közösség több ismert tagjának, hogy ők is vállalják fel önmagukat. Ezzel ugyanis nem csak névtelen sorstársaik életét könnyítik meg, hanem minden jóérzésű honfitársunkét azzal, hogy nyíltan szembeszállnak az ordas eszmékkel.  Korbely György De mennyibe kerül? 2001. december 6. 6:37 A történet a maga kisszerűségében igaz, és talán jellemző is. Cseppben a tenger. Egy biztos: megtörtént. Megbízást teljesítve a megye egyik nagy elektronikai és háztartás-gépipari áruházába mentem, ahol olyan masinát kellett vásárolnom a kisgyerekes családnak, amely nyáron ventillátorként, télen hősugárkóként működik. Egyetlen kikötés volt, hogy ára nem haladhatja meg a hat-hétezer forintot.  A polcok között gyorsan eligazodtam, így hamar megtaláltam ezeket a gépeket. A tizenötezeres és a tizenháromezeres készülék az anyagi korlátok miatt nem jöhetett szóba, ellenben volt kettő, szerényebb külsejű, de árukat nem láttam. Kézbe vettem, forgattam, de semmi. Szétnéztem, hátha tanácstalanságom odacsal egy eladót, akiknek - céges kitűzőjük szerint - ma már szerényen csak ügyfélszolgálati referens titulus jár. De semmi. Így kezdeményezőként léptem fel. Láthatóan megzavarva köreiket, odaléptem két eladóhoz, akik egy hatalmas füzetet bújtak. Később kiderült, ez az árjegyzékek gyűjteménye. Segítségüket kérve azt tudakoltam, mennyi az ára a kinézett masinának. Odajöttek, majd olyan tanácstalanul tárták szét a karjukat, mintha az utcáról szédültek volna be. Majd hoztak egy árjegyzék-táblázatot, és abban tíz percig lapozva sem találtak rá a keresett tárgyakra. Ekkor egyikük elszaladt a pénztárhoz, a másik az üzlet hátsó részébe. Ám eredmény nélkül jöttek vissza. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk egy kedves női eladó, ám a kérdés beválaszolásában ő sem tudott segíteni. Ellenben nagyon helyesen mosolygott. Az eladók elejtett szavaiból megtudtam, hogy az üzlet számítógépes rendszerével bajok vannak, és bár egyszerre négy pénztárnak kellene nyitva lennie, de valójában csak egy van. A pénztáros onnan is elment, mert valamit harapnia kellett. Újabb lázas futkosás következett, és már nem is tudtam követni, hogy segítőim honnan akarják megtudni a választ arra speciálisnak korántsem tekinthető kérdésre, hogy mennyibe kerül az általam kinézett portéka.  Már legalább harminc perce estem csapdába, de estére vinnen kellett a gépet, így - bár már régen ott kellett volna hagynom csapot-papot - nem tágítottam az üzletből. Levettem télikabátomat. Konokságomat látva az egyik eladó odacipelte felettesét, talán az üzletvezető-helyettest, és ajánlatot tettek. - Nézze, tényleg nem tudjuk, mennyibe kerül, de magának odaadjuk hatezerkilenc-százkilencvenkilencért. Mi ezért, főként, ha drágább, vállaljuk a felelősséget - mondta a főnökhelyettes. A kényszer miatt igen kompromisszumkész voltam, és bólintottam: jól van. A pénztárhoz érve már a helyén találtuk a pénztárost, aki egy kódszámot beütve azt mondta: hatezernégyszázkilencvenkilenc forint.  Még jó, hogy segítőim vállalták a felelősséget az általuk ajánlott árra. A kijáratnál udvarisan köszöntek és elnézést kértek. Mindenért. Ők is tudhatták, nem csak ötszáz forintról volt szó. Bod Tamás Sokkoló országimázs 2001. december 6. 6:38 Magad uram, ha szolgád nincsen - tartja a bölcs mondás, s bizony igaz ez hazánkra, de a Kárpát-medence más népeire is. Ahol ugyanis évtizedekig nemigen létezett, jelenleg pedig gyermekcipőben jár a szolgáltatói szféra (és az sokaknak megfizethetetlen), dolgozni kezd az adrenalin. Magyarországon például nem is férfi, aki nem rendelkezik legalább az alapvető barkácsismeretekkel, nem konyít az autószereléshez, a víz-, gáz-, villany-, és még ki tudja mely közműrendszer házilagos rendbetételéhez. Külön, egy magasabbrendű kasztot képeznek az innovatív személyiségek, ők maguk tervezik és kivitelezik használati tárgyaikat, legyen az tápot, terményt szállító, egy öreg Trabantból és egy még öregebb Pannóniából összetákolt munkagép (trezina), udvari daráló, vagy éppen a disznóvágáshoz használatos különböző házi eszközök. (Ajánlott olvasni- és néznivaló e témában Fábry Sándor Dizájn centere a Hócipőben, illetve az Esti Showderben). Az utóbbi napokban az egész világ csodálja a magyar innovációt, mégpedig egy elektromos sokkoló formájában. A nagy hírügynökségek által is átvett hír tragikus és komikus egyszerre: két ember meghalt, egy pedig súlyos sérüléseket szenvedett, amikor egy somogyi faluban a házilag eszkábált sokkolóval próbálták meg agyonütni a halálra ítélt és feldolgozásra szánt disznót. Csakhogy a célszerszám tervezője, kivitelezője és használója (vélhetően ugyanaz a személy) a biztonságtechnikára nem figyelt eléggé: a sokkoló zárlatos volt, ezért a disznó helyett a böllért ütötte agyon. A segítő is áramütést szenvedett, jelenleg is az ágyat nyomja, a pálinkakínálásra készülő gazda szívinfarktust kapott a látványtól, a disznó pedig köszöni, jól van.  Az anyagot közlő írott és elektronikus médiumok olvasói-nézői csak ámulnak és bámulnak Európától Ausztráliáig: Yes, this is the Meeting Point, merthogy a világcsatornákon ilyen tartalmú reklámokkal csalogatják őket Magyarországra, a találkozási pontra. Az Orbánimázs központ kreatívjai pedig bosszankodnak: a somogyiaknak sikerült mindaz, ami nekik dollármilliók feláldozásával nem: felkelteni a világ figyelmét a magyar elme iránt. Korbely György Szereptévesztett polgármesterek 2001. december 2. 21:54 "...(A polgármester) további támogatásáról biztosította a rendkívül magas színvonalú írásokat közlő Alföldet is, azzal a föltétellel azonban, hogy a pénzért cserébe a város politikai vezetése a jövőben nagyobb beleszólást akar kapni a folyóirat irodalmi szerkesztésébe." Az alábbi mondatot a Népszabadság november 20-ai számának egyik cikkéből másoltam ide. A szépirodalomhoz közel állók tudhatják, hogy az idézett folyóiratot Debrecenben szerkesztik, ekképp a kijelentés a második legnépesebb magyar város első emberétől származik. Azt most tegyük félre, hogy az illetőt hogyan hívják, és melyik csoportosuláshoz tartozik. Ugyanis Esterházy Péter tíz évvel ezelőtti meghatározása óta számtalanszor meggyőződtünk arról, hogy a hülyeség pártsemleges. Az idézett mondattal több gond is akad, ám a kijelentést továbbgondolva a problémák csak sokasodnak. Először elemezzük a legnagyobb napilapból vett mondatot. Ha a kijelentő elismeri, hogy a folyóirat "rendkívül magas színvonalú írásokat" közöl, akkor kérdésként felmerül: nem lehet beérni ennyivel? Ennél többet vagy mást dőreség volna elvárni irodalmi laptól. Másrészt további támogatás csak akkor jár ehhez az egyébként elismerten jó munkához - és innentől finoman szólva értelmezhetetlen, magyarán szólva durva a helyzet -, ha a város politikai vezetése nagyobb beleszólást kap a folyóirat irodalmi szerkesztésébe. Amivel egyébként nem tudni, mit érhet el.  Eddig úgy tudtuk: egy város politikai vezetése is egy szakma, meg egy irodalmi lap szerkesztése is. A kettőt illik tudni megkülönböztetni, külön kezelni, ilyenformán nem szabadna összekeverni. Az ember nem lehet egyszerre fiú meg lány, és nem ülhet egyidőben két lovon sem. Emellett "nagyobb beleszólásról" esik szó. Tehát, minek tagadják, eddig is volt, de ez nem elégséges, ennél több kell - vonható le a következtetés. Arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy az adófizetők pénzéről úgy beszél a polgármester, mintha az a sajátja lenne. Ám ezen túl és felül az idézett mondat nem egyéb - kihagyva a szakmaiságot -, mint nyílt és durva zsarolás. Ám egy gond nincs vele. Nem lehet azt mondani, hogy félreérthető, hogy nem világos. Sőt: tiszta helyzetet teremt vele a kijelentő. Jelzésértékű és demokrácia-felfogásnak egy megnyilvánulása.  Az ilyesfajta magatartás nem egyedi. Néhány évvel ezelőtt már szóvá tettem, hogy néhány polgármester, a szó legrosszabb értelmében, a sajátjának tekinti kisebb vagy nagyobb települése önkormányzata által kiadott heti, kétheti vagy havi közéleti lapját. Holott csupán arról van szó, hogy a kezdetleges viszonyok miatt az a képtelen és mindenképpen feloldandó helyzet állt elő, hogy az önmagát állítólag eltartani képtelen lapot jobb híján a város vagy a nagyközség támogatja és adja ki. Remélhetőleg ez a helyzet, bár ma inkább konzerválódni látszik, mégis idővel megváltozik. Ám ha így is van, az nem jelenti azt, hogy a felelős kiadóként jegyzett polgármesteré lenne a lap, aki összevonja a szemöldökét, ha esetleg olyan írás kerül az újságba, ami megítélése szerint káros. Persze ez ritkán fordul elő, hiszen ilyen cikkek - a nyílt, a burkolt vagy a belső cenzúra révén - eleve nem jelenhetnek meg a lapban. Sőt: meg sem íródnak. Nem, mert a fő- vagy a felelős szerkesztőt a testület nevezi ki, és ő tudja, mik a játékszabályok, mégha ezzel saját szakmája alapértékeinek fordít hátát. Másrészt szögezzük le: a normális körülményekkel szembeni képtelen helyzetben, amikor az önkormányzat adja ki a lapot, akkor sem mondhatja a polgármester, hogy övé a lap. A helyhatósági választás eredménye sok mindenre feljogosítja, még több mindenre nem. Erre semmiképp. A lap nem csupán virtuálisan, hanem valóságosan is, az adott közösségé. Ennek tartalommal való megtöltése és formába öntése volna a szerkesztő nem minden szépség és nehézség nélküli feladata. Ám a polgármesterek - tisztelet a kivételnek - tesznek erre. És eleve saját embereiket nevezik ki a lapok élére. Majd finoman megmondják a szerkesztőnek, akár listát készítve is, miről írjanak és miről ne. Pedig a felelős szerkesztő önállósága és munkaköre ebben állna. Ez már-már nyílt diktatúra az újság felett, amit néhányan egész jól tűrnek. Mindenre van kivétel is. Nem véletlenül Békés megye legérdekesebb helyi lapja a Gyomaendrődön önálló kiadásban megjelenő Szóbeszéd. Az ország talán legjobb helyi lapja pedig a Kalocsai Néplap, ami nem ingyenes osztogatott polgármesteri brosúra, hanem jól szerkesztett, izgalmas újság. Olvasottsága - nem véletlenül - 80 százalékos! Magánkiadásban jelenik meg és teljesen normálisan olyan, jó értelemben vett hatalmi tényező, amivel a mindenkori polgármesternek számolnia kell. Mindez arra is példa, hogy nem kell mindenütt az önkormányzat nem egészen érdeknélküli "segítsége". A végkövetkeztetés aligha lehet más, hogy a rendszerváltás tizenkettedik évében a helyi, befolyástól mentes nyilvánosság megteremtése ügyében sokkal több a tennivaló, mint azt elsőre hinnénk.  Bod Tamás Szex, shop 2001. december 2. 21:54 A hongkongiak többsége inkább bevásárol, mint szeretkezik - derült ki egy piackutató cég felméréséből. A megkérdezetteknek csupán három százaléka tartotta fontosnak a szexet, mint az örömszerzés első számú formáját, s a válaszadók felének nagyobb gyönyört okoz a bevásárlás, mint a szeretkezés. Azok közül, akikben néha mégis testi vágy ébred, minden ötödik az irodát tartja a legmegfelelőbb helyszínek a szeretkezéshez. Meglep, hogy nem az áruházat. Mert az lenne csak az abszolút gyönyör� H. J.   Cukorkvóták 2001. november 29. 6:43 A honi mezőgazdaság nagy problémája, hogy valamely termékből vagy nagyon kevés vagy nagyon sok jut a piacra. Ma már megmosolyogjuk a régi tervutasításos rendszert, de néhány évvel az EU-csatlakozás előtt ismét rá kell szoknunk a szabályozott termelésre, meg kell tanulnunk termelési jog, kvóták adta kereteken belül gazdálkodnunk. A cukorrépa-termelők Magyarországon jelenleg a feldolgozókkal közösen azon dolgoznak, hogy az elkövetkezendő években milyen rendezőelvek alapján határozzák meg azt a termelői kört, akik az ország 400 ezer tonnás cukortermését biztosíthatják. A szabályozott cukorpiac megteremtésével lehetőség nyílik arra, hogy azok a termelők, akik nagy értékű beruházásokat valósítanak meg a biztonságos termelés és betakarítás érdekében, hosszú távra tervezhessenek. Ma a mezőgazdaság jövedelemtermelő képessége enyhén szólva is szerény, ezért a jól jövedelmező répatermelői körben rangot jelent bennmaradni. A Cukorrépa-termelők Országos Szövetsége és a Cukoripari Egyesülés által létrehozott bizottság január közepéig elkészíti azt a szakmaközi egyezményt, amely hosszú távra rendezi a piaci szereplők jogait és kötelezettségeit. Arra kell törekednünk, hogy az idei jobb cukorhozam és a megyében bezárt két cukorgyár okozta feszültség ellenére termelési lehetőségeinket a megnövekedett szállítási távolságok ne befolyásolják kedvezőtlenül. Erre biztosítékul szolgálhat a megye gazdálkodóinak szakmai felkészültsége, adottsága és gépesítettsége is. Dominkó Sándor a Kaba Térségi Cukorrépa-termelők Szövetségének elnöke