Ének az esőben - Tankcsapda élőben
Egy fesztivál másik arca - Buzai Csaba is ott járt
Nyári este, de nem szép. Mezőtúr, Wanted fesztivál. Hideg, lehűlt a levegő. Négy korsó sört kérek - most én jövök a körrel. Szerencsém van, a csapos is fáradt már, így félretéve az érkezési sorrendet fél órán belül elordíthatom a rendelésemet. Némi iróniával megfűszerezve, ez kimondottan jó idő, ilyenkor este tájban. Tényleg mázlista vagyok. Már fizetnék, mikor eszembe jut Erna, aki jeges teát iszik. Még idejében. Újabb öt perc, és miután átverekedem magam a pultot körülálló szomjazókon, a még így is félig telt poharakat végre átadom jogos igénylőinek, és három percen belül mindenki kiissza a sajátját. A távolban sűrűsödő villámcsapások teszik látványossá a külső megjelenést amúgy is fontosnak tartó Sziámi fellépését. Ezt megelőzően a Pál Utcai Fiúk játszott, mindez már tökéletesen megalapozta a hangulatot. A Sziámi-koncert második felét már nem csak a pultnál álló zaklatott lelkű, türelmetlen és ennél fogva ideges rajongó szerepében élvezem, hanem aktív közreműködést vállalok abban, hogy a közönség mozgása koordináltabbá váljon. Lelkesen csápolni kezdek. Még egy szám, egy ráadás, Müller Péter Sziámi elszavalja egy újabb költeményét - a közönség egy, az intellektualitás irányában kevésbé érzékeny része mindezt igen komolyan nehezményezi -, majd miután elhagyja a színpadot, elered az eső. A Tankcsapda még sehol, úgyhogy újabb missziót vállalunk a következő korsó sörért. Lukácsot, a Csapda énekesét már délután is láttuk, ami egyrészről megnyugtatólag hat ránk (legyen bármilyen mocsok idő, a koncert nem marad el), másrészt jelzi a Fesztivál megítélését ezen előadókban. Nyílván, ha csak a pénz lenne a csábító, nem jönnének már koradélután sörözni egyet, és persze megnézni a szerencsés amatőr csapatok valamelyikét. Közben a Müller Peti Sziámi teljes életnagyságában megjelenik előttünk, sőt soron kívül ki is szolgálják őt. Na jó, ez benne van, néhány rajongó megtárgyalja vele az élet nagy problémáit (?Te Sziámi, én olyan kurva részeg vagyok?"), majd jön a vicc, ami nem vicc: az egyik igen alapos biztonsági ember nem akarja beengedni a néhai Kontroll Csoport és URH, valamint a Sziámi együttes frontemberét a színpad mögé, mivel nincs nála az igazoló kártya, anélkül meg ugye senki. Müller végtelen türelemmel elmagyarázza, hogy ő az a göndör hajú magas férfiember, aki úgy tíz perce még a színpadon szórakoztatta a közönséget, majd mindketten mosolyognak a történteken (tán mindketten zavarukban), és MP Sziámi előtt megnyílik az út. Az idő közben (időközben) kezd hasonlítani a már évek óta megszokott Mezőtúri klímához, hideg van, fúj a szél és esik. És kezdődik a Tankcsapda koncert. Váratlanul minket is kiszolgálnak, így néhány percre még élvezzük a sörsátor adta védelmet az eső elöl, valamint magát a sört. Finom mindkettő, de Lukács egyszerűen nem az a fickó, akit csak úgy cserben lehetne hagyni, most, hogy ilyen intenzív erővel kezd esni az eső. Bele szaladunk a közepibe, oda, ahol a legnagyobb az őrjöngés. Bár hatalmas a tömeg, de legyünk még többen. A hatás leírhatatlan. Zuhogó eső, pokolian jó zene, és észveszejtő lökdösődés. Aki itt van, annak számolnia kell azzal, hogy vagy ő kezd el ellökni mindenkit saját maga közeléből, vagy ő válik egy tehetetlen testté, mely ide-oda pörög. Persze, ki lehet jutni innen (nehezen, de ki lehet), azonban szinte mindenki maradni akar. Ilyen élményt bűn kihagyni. Az eső közben feltartóztathatatlanul ömlik, a póló merő víz (sokan egyszerűen leveszik), a nadrág és a cipő egyadta sár. Senkit nem érdekel. Kicsit zavaróbb tényező, hogy a már hetek óta folyamatosan csak gyűlő por és eme váratlan égi áldás sártengerré alakítja a küzdőteret, ahol az eddig sem elhanyagolható csúszási eshetőség a sokszorosára nő. Ennek és az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően sokan el is esnek, de nincs miért aggódni. Mindez ugyanis tánc és nem csata. Más körülmények között talán még azt is mondhatnám, sportszerű és megható, ahogy a földre kerülőkkel bánnak a társak. Ketten-hárman azonnal felsegítik, miközben három másik fedezi őket, azaz nem engedik, hogy egy önmagát irányítani képtelen emberi test elsodorja a földön fekvőt, aki persze aztán a legnagyobb természetességgel pattan föl, és veti bele magát az érkező áramlatba. A számok közti szünet csak éppen arra jó, hogy az ember vegyen egy mély levegőt, hiszen máris kezdődik a következő, amely ráadásul jó eséllyel egy újabb ismert sláger. Ugyanis - és ez olyan természetes, hogy csak most esik szó róla - ezen számokat a legjobb teli torokból üvölteni. A koncertnek vége, aztán mégse, (Vissza, vissza - követelik több tízezren) jön még három ráadásszám, a koncertnek most már tényleg vége, és eláll az eső. Az őket követő Korai öröm (mellesleg őket a Csapdáék különösen tisztelik és szeretik) kicsit később kezd, hogy mindenkinek legyen ideje megtörölközni és átöltözni.
Reggel azt mondja Erna, hogy ő ugyan nem vett részt az össznépi őrjöngésben (mellesleg szerintem bölcsen tette, talán ott bent, elöl nem lányoknak való), de nagyon jó volt nézni a tömeget és jól érezte magát. Én meg fogom a sajgó oldalamat a sajgó vállamon csüngő sajgó karommal, és azt válaszolom, hogy én is. És ebben nincs semmi irónia.
Buzai Csaba

Himnusz, avagy az önismeret hiányának látlelete
Így van ez sokszor. Az ember nevetgél, röhögcsél. Talán többet is tesz ennél. Olykor szívbôl nevet, és kicsinyítôképzô nélkül röhög, hogy aztán kis idô múltán rájöjjön: mindaz, amit látott nem szolgált rá a nevetésére. Vagy talán rászolgált akkor, de utólag már nem. Bizonyára ez a szatíra. Ezt mveli nem középhaladó fokon a gyulai Várszínházban kedden este bemutatott darab, a Himnusz szerzôje, Schwajda György. Taub János rendezô mellett Eperjes Károly és Nagy-Kálózy Eszter gondoskodott róla, hogy ne csupán egy jó darab, de egy jó elôadásról töprengjük el. Ez a hibáit is jól megokoló darab elképesztôen hosszú. Taub János két felvonásos, közel három órás darabot rendezett Schwajda egyfelvonásosából, amibôl legkevesebb két dolog következik. Feleslegesen nyújtotta el, tette lötyögössé a Himnuszt, és maradhatott a nézôben a "kevesebb több lett volna" érzése. Vagy - és számomra ez tnik hihetôbbnek - ezzel a játékidôvel is a darabban árbázolt világ végtelen változatlanságát volt hivatott a nézô számára kínzóan érzékelhetôvé tenni.
Schwajda Himnusza sokat köszönhet az abszurd színház hagyományainak, és különösen rokoninak látszik kapcsolata Mrozek-darabjaival. (Több lehet, mint véletlen, hogy Taub János egyik legutóbbi, 1997-es emlékezetes rendezése éppen Mrozek Szerelem a Krímben cím darabja volt.) A hazai szerzô - aki furcsa módon a való világ mai nagyon is hétköznapi színpadán ezekben a hónapokban egy másfajta abszurd színházat játszik a Nemzet Színház jeligéje alatt - azonban teljes mértékben autentikus darabot írt. A hetvenes évek végén elkészült Himnusz egyszerre blaszfémia, tabudöntögetés, ironikus játék és a pátosz kigúnyolása. És egyszerre valami más is, ami nem mond ellent a felsoroltaknak. Schwajda darabja az önismeret hiányának látlelete. Nem csak a fôszereplô Józsi (Eperjes Károly) és felesége, Aranka (Nagy-Kálózy Eszter) nem képes válaszolni, de a nézô sem, arra a nem bonyultnak tnô kérdésre, hogy miért énekli (és énekelteti) el minden éjfélkor a kocsmából éppen csak hazatérô családfô a Himnuszt. A megválaszolatlanság (vagy a megválaszolhatatlanság?) titkokat rejteget, még akkor is, ha egy könnyed legyintéssel valamiféle action gratuite-re (megokolatlan cselekedetre) gyanakodnánk a Himnuszt éneklô Józsi esetében, holott ez legfeljebb a látszat. Olyan nehezen kibontható ellentmondásokat csak jelezve, de tárgyalva nem, hogy mit is jelent(het)ett a Himnusz magányos éneklése a 60-70-es évek fordulóján. Részegséget? Ellenállást? A kettôt együtt? Jelentett egyáltalán valamit?
Schwajdának és szatiráján keresztül Taubnak is a Himnusz éneklés érthetetlensége csak kiinduló pont egy elemeiben pusztuló világ átláthatatlanságának ábrázolásához. Nem csak a Himnusz, a család emblematikussága segít hozzá, hogy egy teljes világról formálhasson véleményt szerzô és rendezô. A félreérthetetlenül a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején hazánkban játszódó darab szólamok és párthatározatok szintjén a diadalmasan épülô ország és társadalom helyett mint cseppben a tengert mutatja meg azt a családot, aminek kontúrjai mögül egészen kivehetôen sejlenek fel egy társadalom körvonalai. Rejtett-nyílt szimbolikájában remek a Himnusz. Ki ne értené, hogy igazából lelki-szellemi az a tisztátalanság, amit néven nevezhetôvé csak a darabban szereplô nyomorult család lakásának koszaként emlegetnek. Hogy ne volna világos, hogy a rendre a szenes ládában alvó Józsi elállatiasodásának (önmagát lelkifröccsös pillanataiban állatnak is nevezi) egyik "lépcsôje" a szokatlan fekhely. De világos az is, hogy a Kosz nem csak külsô, de belsô jel is. Ha tetszik lenyomat. Ki ne értené a segítôszándék és a feljelentés fogalmainak egymással határos voltát a darabban? Vagy másképpen azt a virágnyelvet, amelyben a feljelentés jobbítószándékú lehet.
A Himnusz abban az értelemben is jó abszurd, hogy e jelzôje ellenére sem elképzelhetetlen, hihetetlen a cselekménye. Legfelejebb nem szokványos. Bár ebben sem vagyok biztos. A világ elég abszurd ahhoz, hogy egy család életének abszurditásán ne lepôdjünk meg. A tehetetlenség tart ebben a darabban egyben mindent. És annak a képzeletnek a tökéletes hiánya, hogy bármi is változhat, vagy ebben esetleg tevôleges részt vállalhatnának a szereplôk. Mi ez, ha nem a Kádár-kor mozdulatlansága, a hatalomnak a dolgok megváltoztathatatlanságába vetett már-már vallásos hite?
Irtózatos mélységeket tár fel a Himnuszban a nem csak nekünk kortárs Schwajda. A színpadi m születése - a hetvenes évek végén - még hitelesebbé teszi a kortárs szó használatának jogosultságát. Még sincs szó tételes társadalomkritikáról a Himnuszban.
Eperjes Károly olyan magától értetôdô módon színész, ahogy Pelé és (vagy hogy schwajdásan kortársi legyen a hasonlat) Zidane labdarúgó. Ha Eperjes játszik, akkor abban az értelemben csak ô van a "pályán", hogy képtelenség levennie róla a nézônek a szemét. Nagy-Kálózy Eszter igazán jó teljesítményt nyújt, csak ez nem olyan magától értetôdô ebben a szereposztásban. Taub Jánosnak a Várszínházban eddig még nem alkalmazott húzása volt a videokivetítô alkalmazása, amivel nem csak a játéktér átrendezését oldotta meg, hanem kellôen zavarba hozta eleinte a látogatókat, akik egy kereskedelmi tévé tálalásában - egy kis katarzis, egy kis reklám váltakozásában - kapták meg mindennapi szellemi betevôjüket. (A hirdetési klippek hangereje mozik reklámjainak decibeljeit idézôen fülsértô.)
Csak a valósághűség kedvéért. A rádió hajnali msorkezdése nem 4 óra, hanem 4 óra 30 perc. A Harminc perc alatt a föld körül cím rádiós magazinműsor pedig kizárólag vasárnap a Déli Krónika után 12 óra 20 perckor kezdôdik, de hajnalban semmi esetre sem. De ez mit sem von le a darab számomra páratlannak gondolt értékeibôl.
Bod Péter

Fesztivál esőre és négy csellóra
Kelet-Magyarország rockzenében is jártas mezőgazdászai (vajon hányan lehetnek?) az idén minden bizonnyal feszült izgalommal várták a 8. Mezőtúri Wanted - korábban Szertelenül - fesztivált. No nem azért, hogy Péter-Pál után nem sokkal kombájnt-magtárt otthagyva alámerüljenek a szubkultúrák gyönyörűségeibe, hanem az elmúlt évek tapasztalatai szerint Magyarország második legnagyobb nyári fesztiválja - melynél csak a Pepsi Sziget mozgat meg több érdeklődőt - nem telt még el kiadós eső nélkül: nem egy esetben egyszerűen csak sárfesztiválként aposztrofálták az eseményt. Nos, a csapadék az idén sem maradt el, ám nem veszélyeztette a hétvégén lebonyolított fesztivál sikerét: egyedül a debreceni rocktrió, a Tankcsapda rajongói kényszerültek ázós csápolásra, a többiek meghúzhatták magukat kedvenc sör-, party- és mozisátraikban.
Az idei, millenniumi - bár a szervezők hál' Istennek ügyeltek rá, hogy ez az inflálódó kifejezés el ne hangozzék, ám mégiscsak 2000-et írunk - fesztivál fő vonzerejét négy csellista jelentette. Laikusnak ez bizonyára abszurd kijelentés, mégis így van. Néhány éve még a rutinos fesztiválozók sem hitték volna, hogy e különleges, szinte kizárólag a klasszikus zenében alkalmazott hangszer művelői miatt - is - kelnek útra hátizsákos emberkék.
A történet hét évvel ezelőtt kezdődött. A helsinki Sibelius Zeneakadémia nyári táborában három metálrajongó zeneiskolás különleges produkcióval lepte meg Bach- Mozart- és Richard Strauss-lázban égő társait: kedvenc zenekaruk, a Metallica néhány klasszikusát adták elő csellón. A siker frenetikus volt, ami továbbgondolásra késztette Eicca Toppinent, Max Liilját és Antero Manninent. Bevették negyediknek Paavao Lotjonent, majd egyre nagyobb aktivitással csaptak a húrok közé, a szó szoros értelmében: felvették az Apocalyptica nevet és először kis klubokban értek el komoly sikereket a rockrajongók és az új zenei megoldások iránt fogékony hallgatók körében. Első lemezük, az Apocalyptica Plays Metallica By Four Cellos 1997-ben jelent meg, melyből több százezer fogyott. Újabb albumaikon a nagy kedvenc mellett megtalálhatók a Faith No More, a Pantera, a Sepultura és mások c csellóra átírt darabjai, sőt a zenekar maga is komponál dalokat. Hazánkban immár harmadik alkalommal léptek fel a metált forradalmasító finnek: két évvel ezelőtt a PeCsában arattak frenetikus sikert a Hungarian Jazz Fesztiválon, tavaly a Sziget sztárjai voltak, most pedig a mezőtúri buli szervezőinek sikerült meggyőzni őket, újabb ezreknek bizonyítva, hogy a Finlandia vodka, a Linux operációs rendszer és a Nokia mellett a finnek újabb értéket adtak a világnak.
Rajtuk túl természetesen jelen volt a hazai élvonal: Kispál és a Borz, Pál Utcai Fiúk, Quimby, Heaven Street Seven, Korai Öröm, VHK, Anima Sound System és még sorolhatnánk a lap aljáig. Az idén először került fel a nagyszínpadra egy technocsapat, a Neo, melynek láttára az öreg rockerek hátrébb húzódtak ugyan, ám a siker nem maradt el. A hagyományokhoz híven mozi- és partysátrak is működtek a mezőtúri laktanyában, a kisszínpadon pedig a hazai rockzene csiszolatlan gyémántjai léptek fel, s volt tehetségkutató fesztivál is. A Viharsarok több kitűnő zenekarral is hozzájárult a színvonalhoz: Bisztróbaleset, Kőkorsó, Babybone, MZ/X, Hangyák, Enemy Efforts, Garden of Eden, Voyage.
A logisztikai háttér jónak mondható, bár az árakat láthatóan nem éppen a fő célközönség, a diákok zsebéhez igazították, igaz, azok nem haladták meg egy harmadosztályú városi kocsma tarifáit (egy korsó Borsodi 160, fél literes pillepalackos üdítő 200 forint), amit tetézett, hogy a laktanya vize a figyelmeztetések szerint ihatatlan volt.
A hírek szerint a nyolcadikat nem biztos, hogy követi kilencedik fesztivál Mezőtúron. Ennek oka teljesen prózai: a hírek szerint a használaton kívüli laktanyát több éves huzavona után a városnak juttatja a honvédelmi minisztérium.
Ami persze jó lenne a mezőtúriaknak, de majd ugyanennyi embernek szerte az országban a szíve szakadna bele.
Korbely György

A tópartra költözik a képzőművészeti élet
A nyári időszakban három kiállítás erejéig a tópartra költözik az orosházi képzőművészeti élet. A sorozat első eseményét pénteken este tartották meg a gyopárosi Napsugár Szállóban: itt nyílt meg ugyanis Horváth János tárlata, melyet július 27-éig tekinthetnek meg az érdeklődők. A hónap végén Győri Nagy Sándor tárlata nyílik meg, augusztus 17-étől pedig Őze István képei várják a művészetbarátokat a hotel halljában.
A nyitóeseményen Tóth Erika, a társszervező Petőfi Művelődési Központ igazgatóhelyettese hangsúlyozta: a szentesi származású, ám közel négy évtizede Orosházán élő művész, az Orosházi Festők Csoportja tagja az egyik legsokoldalúbb helyi képzőművész, hiszen nem idegen számára a grafika, az akvarell, a pasztell és az olajtechnika sem, textilképeket is készített, sőt foglalkoztatta a linómetszés, a fafaragás és a rézdomborítás is. Alapvetően azonban az úgynevezett alföldi festőiskola követőjének vallja magát. Nem csak alkotóként, hanem művészeti oktatóként is jegyzik a városban és környékén különböző szakkörök vezetőjeként, sőt szülőként is: Ildikó lánya szárnyait bontogató képzőművész, akinek hamarosan kiállítása nyílik Orosházán.
A Gyopárosfürdőn kiállított alkotások utóbbi egy-két év termését vonultatják fel.
K. Gy.

Tűzoltófesztiváli díjak: bátoriaké a szerencse
Díjak és elismerések tömkelegét osztották ki Gyulán a helyi hivatásos önkormányzati tűzoltóság által szervezett Gyulai Millenniumi Napok utolsó rendezvényén, a VII. Nemzetközi Tűzoltózenekari és Mazsorett Fesztiválon. A tűzoltózenekarok és a táncos lányok szombaton délelőtt még az Erkel Ferenc Zeneiskolában vetélkedtek, ugyanazon a napon délután a szervezők, este pedig a résztvevők már át is vehették megérdemelt "jutalmukat". A délutáni fogadáson többek között díjjal honorálták Dancs László polgármesternek és Dudaszeg József tűzoltóparancsnoknak a rendezvény érdekében végzett erőfeszítéseit, de kapott az elismerésekből a szervezőmunkában résztvevő számos gyulai tűzoltó és a fesztiválon résztvevő együttesek vezetői is.
Az esti díjátadás pedig nemcsak nevében, hanem színvonalában és jellegét tekintve is igazi gála volt. A fesztiválon résztvevő tűzoltózenekarok és mazsorettek a különféle kategóriákban számos díjat és kitüntetést kaptak, nem volt olyan fellépő, aki valamilyen elismerésben ne részesült volna. A gála nagy- és fődíjaiból a zenészek és a mazsorettek között egyaránt hármat-hármat osztottak ki. A táncoslányok között a nyúli és a hevesi mazsorett-csoport kapott nagydíjat, míg a verseny fődíját a Bátor Majorette Csoport vihette haza. Bátorba, egészen pontosan Nyírbátorba került a zenekari fődíj is, ezt ugyanis a Nyírbátori fúvószenekar vehette át Balázs Árpád zsűrielnöktől. A hazaiak, a Gyulai Ifjúsági Tűzoltó Big Band, valamint a Nyúli Ifjúsági Tűzoltózenekar pedig egy-egy nagydíjjal gazdagodott. Az éjszakába nyúló gála után vasárnap volt a programok hivatalos zárása, a mezőkovácsházi Crazy Theatrum és az Unisex együttes fellépésével, D. Nagy Lajos Bikini-házibulijával és a tombolahúzással. Bár az eső valamelyest csökkentette az érdeklődők számát, a színvonalas programoknak köszönhetően ezen a napon is megtelt a sátor.
Haász János

Tűzoltózene minden mennyiségben
Dallamos zenék, ismert slágerek tűzoltózenekari feldolgozásai, a szakértők szerint is igen színvonalas zenekari előadások és mazsorett produkciók - röviden így lehetne összegezni a gyulai Népkertben pénteken immár hivatalosan is megkezdődött VII. Nemzetközi Tűzoltózenekari és Mazsorett Fesztivál első versenynapját. A szervezők a tűzoltózenekarok szórakoztató muzsikálásáról és a látványosságokról sem feledkeztek meg. Pénteken aligha mehetett bárki Gyula egy-egy jelentősebb pontjára anélkül, hogy tűzoltózenészekbe és pergő ritmusú ütemekbe vagy éppen ismert dallamok átiratába ne ütközött volna. Jelen sorok szerzője többek között a Gyulai Várfürdőben és a Harruckern téren találkozott a tűzoltózenekari dallamokkal, ám úgy tudjuk, ennél jóval több helyen fordultak meg az alkalmi "utcazenészek". Akik a térzene mellett tegnaptól a teremben is megmutatták, mire képesek: a zeneiskolában megkezdődött a minősítő verseny. Ez ma délelőtt folytatódik, így előzetes eredményekről nem tudunk beszámolni, úgy tudjuk azonban, hogy a zsűri igen elégedett a látottakkal. Elégedettek lehettek a gyulaiak is: délután fél hatkor látványos felvonulás vette kezdetét, a menetben - ahogyan azt előre jeleztük - a zenészek és szemet gyönyörködtetően csinos mazsorett lányok mellett különböző tűzoltójárművek is részt vettek. Akik a felvonulásról lemaradtak, ha hasonlóan látványos produkciót nem is, a fesztiválsátorban még láthattak-hallhattak tűzoltózenét és mazsorett-táncot. De csak este tízig, ekkor ugyanis - akárcsak a rendezvény többi napján - engedély híján "bezárt a bazár". Egy fesztiválváros így fogadta a fesztivált...
Haász János

Katarzis - három órára nyújtva
Kicsit kényelmetlenül érzem magam, amikor bevallom: nem szórakoztam felhőtlenül a Gyulai Várszínház tényleges évadkezdő előadásán. A dolog pedig azért kényelmetlen, mert nem tudom: bennem van-e a hiba vagy a körítésben. Merthogy Schwajda György Himnuszának Taub János-féle értelmezése az előzetes híradások szerint katarzist ígért. És bizony, úgy ahogy volt - nem volt. Bennem legalábbis.
Márpedig ilyenkor, olvasva a főszereplő Eperjes Károly nyilatkozatát, miszerint ennek a darabnak a végén szem nem marad szárazon, az ember elgondolkodik: akkor az övé miért mégis? Mert lehet, hogy a neves alkotógárda (rendező, színész, satöbbi) a viccmesélő klasszikus hibáját követte el: "gyerekek, van egy iszonyú jó viccem?" felkiáltással fogadtak minket, nézőket, aztán persze, hogy senki nem nevetett. Nemcsak képletesen - szó szerint is alig. Másrészről meg persze az is lehet, hogy e sorok szerzője éppen azon az estén nem volt formában, hogy igenis, az év bármely másik 364 - idén 365 - napján halálra röhögte vagy sírta volna magát - csak most nem. Merthogy azt azért el kell fogadni: napjaink színjátszása (átfogóbban: művészete) már nemcsak az alkotó, hanem a befogadó, adott esetben a néző színjátszása is. A "tömeg" szóval kezdődő összetett szavak ebben a térségben nem igazán "jöttek be" eddig - így olyan sincs, hogy tömegízlés vagy tömegkultúra (illetve van, de attól az Isten mentsem minket).
Szóval lehet, hogy én voltam művészileg nem eléggé fogékony, de a Himnusztól (és pláne Taub János rendezőtől, Eperjes Károlytól vagy Nagy-Kálózy Esztertől) azért egy kicsit többet vártam. Mindannyian nagyon készültek erre a darabra - ez az előadás során tulajdonképpen éppúgy érződött, mint az azt megelőző nyilatkozatokból, a "kész vagyunk" (Eperjes) - "nem vagyunk kész" (Nagy-Kálózy) dilemmából; vagy Eperjes Károly programfüzetbeli interjújának azon mondatából, mely szerint "bízom benne, hogy ez több lesz, mint egy nyári színházi előadás". Több lett - és éppen ezáltal szegényedett a tartalma, gyengült a katarzisra való törekvés. Ugyanis Schwajda György darabja, akárhogy is íródott eredetileg, alapjában véve egy egyfelvonásos kamaradarab a munkáshatalom álságairól, ha a társadalomtudományok felől közelítünk: a "gondoskodó állam" elnevezésű hazugságról.
Ezzel szemben Gyulán nem egy egyfelvonásos kamaradarabot, hanem egy "komoly", kétrészre tagolt színművet láttunk nagyon sok nonverbális kommunikációval, testjátékkal, az abszurd műfajra jellemző oda-vissza kérdezéssel. Ha valami, akkor tragikomédia biztos nem volt a darab - feszes tempójú egyfelvonásosként lehetett volna az. Így azonban sajnos menthetetlenül "el volt rendezve" (csúnya kifejezés, de nem tudok rá jobbat) terjedelmileg és felépítésileg is (bocsánat a színészektől; ők, akár fő-, akár mellékszereplők - Dengyel Iván, Nagy Zoltán, Nagy Mari, Kisfalussy Bálint - voltak, kevéssé tehettek a dologról). A katarzist "megölte" a vontatottság és Taub János rendező kínos, mértani pontosságú precizitása; a szem sajnos bizony száraz maradt. A rendezőnek a szegénységet a napjaink fogyasztói társadalmával kontrasztoló reklámdömpingje pedig egészen egyszerűen nem eredeti - elég legyen csak itt a Roncsfilm című alkotásra visszautalni. Matematikai pontosságú katarzis nincs - így aztán, bár voltak nagy röhögések és szívszorító pillanatok, az egész kissé ellaposodott. Nem én találtam ki, de esetünkben nagyon igaz: a kevesebb több lett volna.
Nemoda Gyula

Megkezdődött a diáktalálkozó
Közel ötven német és észt vendégdiák részvételével szerdán délelőtt hivatalosan is megkezdődött az orosházi nemzetközi diáktalálkozó. A közel kéthetes esemény az Európai Unió által korábban kezdeményezett, ám időközben abbamaradt Szókratész-program folytatásaként jött létre. Ugyanezen nemzetek diákjai két évvel ezelőtt Finnországban találkoztak, s akkor határozták el, hogy a magyar millennium esztendejében a résztvevő magyar iskola, az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskola lesz a helyszín. A sors fintora, hogy az idei találkozót éppen az akkori vendéglátó finnek mondták le.
A közös együttlétnek - melynek nyelve a német - három fő célt fogalmaztak meg a szervezők: megismerteti a vendéglátók évezredes kultúráját, megismerni a vendégek hagyományait, továbbá gyakorolni egymás nyelvét - mindezt az európai gondolat jegyében.
A szerda délelőtti ünnepélyes megnyitón Blahó János, az orosházi gimnázium igazgatója köszöntötte a vendégeket, majd Fetser János polgármester kívánt tartalmas együttlétet a három nemzet diákjainak. A program zárórészében a vendég és vendéglátó diákok is mikrofonhoz léptek, végezetül a diáktalálkozó - mely része a városi millenniumi programnak is - emlékére fát ültettek a jelenlévők. A szerdai program a kardoskúti természetvédelmi terület megtekintésével és sportprogramokkal folytatódott.

Sötét a képernyő a Gyulán
A gyulai képviselő-testületnek már májusban el kellett volna bírálnia a város televíziós műsorkészítésre beadott pályázatokat. A döntés akkor a rövid határidő miatt egy hónapot csúszott. A képviselőknek azonban június utolsó hétfőjén sem sikerült dönteniük: az anyagot nem is vették napirendre.
Bár az előzetes meghívó szerint tárgyalnia kellett volna a képviselő-testületnek az előterjesztést, mégsem született döntés arról, ki készíthet városi pénzből vagy támogatással televíziós műsort Gyulán. A testületi ülést megelőző héten ugyanis bakizott a polgármesteri hivatal apparátusa: a négy pályázóból kettő későn kapta meg a kulturális bizottság ülésére szóló meghívott.
Három békéscsabai érdekeltségű pályázó, a Csaba Tévét működtető Első Csabai Televíziós Bt., a Nemesi és Társa Kommunikációs Bt. és a Délkábel TV Stúdió - amely egy ideje nem jelentkezik televíziós műsorral - is jelentkezett a gyulai televíziós műsorkészítésre kiírt pályázatra; mellettük egyetlen gyulai aspiráns, Bánhegyi Albert szállt ringbe. A mezőny fele - információink szerint a Nemesi és Társa, valamint az Első Csabai - azonban csak a kulturális bizottság keddi ülésnapjának estéjén kapta meg az önkormányzat meghívóit. Ezeket - lapunk úgy tudja - legalább az ülés előtt három munkanappal meg kell kapniuk az érintetteknek.
Miután az anyagot előkészítő bizottság nem tudta valamennyi jelöltet meghallgatni ? ennek azért volan jelentősége, mert igencsak eltérő kondíciókkal adták be pályázati anyagukat -, a képviselők levették napirendről az előterjesztést. Legkorábban csak a gyulai önkormányzat szeptemberi testületi ülésén születhet így döntés a városi tévéműsor készítőjéről; lapunk úgy tudja, a pályázók, ha igénylik, a következő ülésig átdolgozhatják beadott anyagaikat.

Könyv az orosházi egészségügy történetéről
Hiánypótló kötet megjelenéséről tájékoztatta hétfőn az újságírókat dr. Gervain Mihály, az orosházi kórházi igazgató-főorvosa: pénteken került ki a nyomdából az Orosháza egészségügye 1892-2000 című monográfia, melyet kétezer példányban adott ki az intézmény. A kötet a legendás helyi tisztiorvos, kórházalapító dr. László Elek működésétől tekinti át napjainkig a címben jelzett témát.
A munka helytörténeti vonatkozásait korabeli dokumentumok alapján sikerült rekonstruálni, a napjainkra vonatkozó információkat pedig a kórház osztályvezető főorvosai vetették papírra. A szerkesztőgárda az orosházi kórház munkatársaiból állt össze: Bacsur Imre, Csabai László, Gaál Tibor, Gervain Mihály, Hudák András, Tóth András és Varga Sándor alkották a háromszáz oldalas, több mint száz fotót és dokumentumot tartalmazó kötet szűkebb alkotóközösségét.
A millennium tiszteletére kiadott kötet egyik nagy erénye, hogy a két világháború közötti egészségügy ezidáig feltáratlan, vagy éppen kevésbé ismert történetét is feldolgozták az alkotók, s ugyancsak egyedülálló összeállítás a kórház dolgozóinak publikációját tartalmazó bibliográfia.
Az Orosháza egészségügye című kötet egyelőre a kórház pénzügyi osztályán vásárolható meg, de nem kizárt, hogy könyvesbolti forgalomban is kapható lesz.

Lakos Antalra emlékeznek a sakkozók
Az Orosházi Nyugdíjas Sakkozók Egyesülete az idén is megrendezi szokásos szabadtéri versenyét a helyi katolikus templom előtti parkban felállított asztalokon. Az idős sakkozók egykori sporttársuk, az egyesület közelmúltban elhunyt elnöke, dr. Lakos Antal emlékére rendezik meg a szellemi tornát - tájékoztatta lapunkat Süle Sándor szervező.
A július 22-e és augusztus 26-a között lebonyolítandó versenyre két kategóriában - nyugdíjas és amatőr - lehet nevezni a helyszínen Bagdi Gábor szabadtéri sakkfelügyelőnél július 21-éig. A verseny felmenő rendszerű, az augusztus végi döntőben a két kategória győztese egymás ellen játszik a vándorserlegért. A verseny első hat helyezettje mindkét csoportban oklevelet kap és tárgyjutalomban részesül az emlékverseny támogatóinak jóvoltából.