Báli meghívótól a digital-artig
Exkluzív interjú a Milka-tehén orosházi származású alkotójával
2002.01.29. 7:59:20
Ha azt mondom lila tehén, azonnal rávágják: Milka. De ha azt mondom: Szabó Sándor, nem ilyen egyértelmű a helyzet. Pedig a kultikus emblémává, reklámiskolai tananyaggá vált boci alkotója magyar, sőt Békés megyei, aki egyike 1956-ban kivándorolt honfitársainknak. Jelenleg Frakfurtban él, mint nyugalmazott reklámszakember, aktív digital-art művész. Az Orosházán született és felnőtt mestert kedvenc alkotói közegében, az interneten értük el. Virtuális beszélgetésünk apropója nem csak a Milka-embléma születésének harmincéves évfordulója, hanem az is, hogy Szabó Sándor a nyáron Gyopárosfürdőre készül szabadságra, s a pihenés részeként vélhetően felkeresi gyermek- és ifjúkora színhelyeit.

- Művész úr, szereti a csokoládét?
- Igen, bár nem vagyok kifejezetten édességínyenc, hébe-hóba behabzsolok egy-egy tábla csokit. Fiatal koromban az édesebbet kedveltem, manapság inkább a kakaóst, vagyis a keserűcsokit szeretem. Persze értem a kérdést: harminc esztendeje, a Milka-kampány kidolgozása idején természetesen rengeteg csokoládét ettünk munkatársaimmal, Milkát és a konkurens csokikat egyaránt, ez is hozzátartozott az alkotói folyamathoz. 
 - Csokievés közben született a lila tehén, melyről azt mondják: korszakalkotó ötlet volt a reklámvilágban, s ellentétben a kampányok zömével ma is működik?
- Grafikusként korábban is volt dolgom csokoládéreklámokkal, például a Milka előtt a Merci kampányában dolgoztam. Ez is közrejátszott, hogy akkori munkahelyem, a Young & Rubicam felkért: legyek tagja annak a háromfős kreatív csapatnak, mely részt vesz a Milka új arculatának megtervezésében. Nagy erővel vetettük rá magunkat a munkára, feltérképeztük a csokoládépiacot, végigjártuk az áruházakat, édességboltokat, elmentünk a svájci Suchard-gyárba, megfigyeltük a gyártási folyamatot. Itt tűnt fel, hogy a gyárban minden lila a gépektől kezdve a munkások köpenyéig. Akkoriban a lila nem számított gyakori színnek, nekem egyből az otthoni Újpesti Dózsa jutott eszembe. Mivel azonban egy áttörő reklámot várt tőlünk a megrendelő, úgy gondoltuk: erre a színre építjük a kampányt. Sok minden megfordult a fejünkben, végül nekem támadt az az ötletem, hogy legyen a tehén is lila. Egész Svájcot bejártuk a megfelelő "modell" után, míg meg nem találtuk Adelheidet, aki lilára festve ma is a Milka emblémája csapatunk egy másik tagja szlogenjével együtt: "Milka, a legédesebb kísértés, amióta csokoládé létezik". A reklámszakmában nagyon ritka, hogy egy kampány 2-3 évnél tovább tartson, én nagyon büszke vagyok rá, hogy a Milka harminc év után is erre az ötletre építve van jelen a piacon. Zárójelben megjegyzem: sajnos az én jövőmet csak a dicsőség szintjén alapozta meg ez a kampány, ugyanis a szerzői jog a társaságé maradt, így a fizetésünkön túl nem kaptunk érte semmi további juttatást, ami megítélésünk szerint nincs arányban azzal az anyagi és erkölcsi sikerrel, amit a Milka-tehén hozott. Sajnos, a német jog ezt lehetővé is teszi. Még a születésnapi partikra sem hívtak meg bennünket egy alkalommal sem az elmúlt évtizedekben.
- Milyen emlékeket őriz Orosházáról? Hatott önre a város meglehetősen élénk képzőművészeti élete?
- Habár kisgyerekkoromtól kezdve szerettem rajzolni és lelkesen böngészgettem a művészettöréneti könyveket, mégis inkább a plakátvilág és a szinpad foglalkoztatott. Mindig figyelemmel kísértem a hirdetőoszlopokat, megcsodáltam az ötleteket és természetesen a technikát is. Magam is készítettem ilyeneket: temperával báli, színházi meghívókat, plakátokat alkottam, Sutyi aláírással. Egy szép napon óriási megrendelést kaptam Halil Rufat török származású cukrásztól, aki arra kért, fessek neki egy háremjelenetet. Szinte gyerekként nem volt bővebb elképzelésem a háremről, így egy ausztrál magazin segítségével készítettem egy 3 x 2 méteres képet, melyet büszkén bemutattam a megrendelőnek. Halil bácsi nagy elismeréssel veregette a vállamat, kaptam egy nagy adag fagyit és egy kis pénzt is, szóval ez volt az első nagy bemutatkozásom grafikusként. A nagy orosházi festőművészek alkotásai akkor még hidegen hagytak, habár a volt tanárom, Sitkei úr által létrehozott múzeumban láthatóak voltak Boldizsár, Csáki Maronyák festményei. Ma sokkal nagyobb elismeréssel tekintek vissza ezekre a művészekre és műveikre. Később Csáki Maronyák Józseffel kellemetlen élményem volt, már a főiskolás években: a szocialista realizmus jegyében alakrajzra tanított bennünket. Tudta, hogy orosházi gyerek vagyok, de egész idő alatt hadilábon álltunk egymással. Egyszer modellrajzolás közben kedvem kerekedett egy egyszerűsített kubista vázlat készítésére, melynek láttán Maronyák rámripakodott: “Szabó, hagyja abba ezt az elvont mázolmányt, nekünk nincs szükségünk ilyen irányra ebben az iskolában!”
- Diplomát azonban nem itthon, hanem Londonban szerzett... 
- Valóban így történt, az Iparművészeti Főiskolán megszűnt a díszlettervezői szak, harmadik évtől díszítőfestést tanultunk volna. Ez engem nem különösebben vonzott, ezért otthagytam és 1956-ig különböző munkákat vállaltam Budapesten és Szegeden: díszlettervezés, statisztálás, még a humoreszkírással is megpróbálkoztam, nem sok sikerrel. Aztán a forradalom idején emigráltam, s kis kitérőkkel Angliában, Cambridge-ben kötöttem ki. Itt először nyelvtanulásba fogtam, majd felvételt nyertem az egyik londoni főiskola reklámgrafikus szakára, sőt még ösztöndíjat is kaptam. Ezt követően egy rajzfilmstúdióban dolgoztam, majd a Decca-RCA kiadóhoz kerültem, ahol számos bakelitlemez - egyebek közt Horovitz, Henry Mancini - borítóját terveztem.
- Hogyan került Németországba?
- Angliában ismerkedtem meg későbbi német feleségemmel, Monikával, aki az Air Canada légitársaság alkalmazottja volt. Megszerettük egymást és engedtem a család csábításának, Düsseldorfba költöztünk. Egy reklámiroda művészeti vezetőjeként helyezkedtem el, majd évek múlva Frankfurtba kerültünk, feleségemet ugyanis oda helyezte a légitársaság, én pedig a Young & Rubicam  munkatársa lettem, ahol a Milka mellett még nagyon sok izgalmas kampányban vettem részt. Aztán a nyolcvanas években saját céget alapítottam, végül két esztendeje egy helyi reklámügynökség művészeti vezetőjeként mentem nyugdíjba. A szakmával azóta sem szakítottam: fiatal ügynökségeknek adok tanácsokat és persze itt van szenvedélyem, a számítógépes művészet.
- Kevesen foglalkoznak ma még digitális képzőművészettel. Ön hogyan akadt rá, s egyáltalán kiknek készülnek ezek a munkák?
- A 90-es évek elején a fülembe jutott, hogy a számitógépen is lehet rajzolni és festeni, csak éppen nem ecsettel, hanem egérrel. Ez a hír egy kissé felvillanyozott, de gondoltam, hülyeség. Több év eltelt, nem vettem komolyan az új irányzatot, meg őszintén szólva egy kicsit féltem is az egértől, végül egy barátom unszolására mégis rászántam magam és bele is szerettem. A digital-art kétségtelenül egy új művészeti irányzat. Stílus, amit egy festőművész vagy fényképész sem tud előállitani (vagy csak nagy erőfeszítéssel). Természetesen, a sokfajta szoftver lehetővé teszi, hogy egy művész, aki a tradicionális utat választja, olajfestményt, akvarellt,  szén- vagy pasztellművet kreáljon, de az nem a "digital ötlet". Néhány művész szerte a világban azonban úttörő munkára szánta magát. Ez az út még igen göröngyös. A galériások és múzeumok vezetői még Csipkerózsika álmukban szenderegnek. A közönség? A szemnek még szokatlan az új optika. Az interneten  látható képeimet (www.digital-art-sandor.de), ha tetszenek is, nem tudják elképzelni lakásuk falain. Honlapom egyik látogatója kiválasztott egy motívumot és megkérdezte: hogy néz ki ez a kép nagyban? Meghívtam a "műtermembe" és bemutattam vászonra kivitelezett (tintenstrahldruck) 250 x140 centiméteres képemet.“Óriási a különbség! - mondta  és egyből a hóna alá vette.
- Térjünk vissza egy kicsit a reklámszakmához. Ismeri-e magyar reklámokat? Helyesnek tartja, hogy az esetek többségében átvesznek, egy az egyben alkalmaznak amerikai, illetve európai megoldásokat a multinacionális megrendelők?
- Magyarországi látogatásaim során, tévézés közben bizony nem egyszer Frankfurtban éreztem magam, merthogy ugyanaz a spot látható mint itthon, vagy éppen szerte a világban. A magyarok sem kerülhetik el a sorsukat e téren. Ezek a spotok milliókba kerülnek és mondjuk egy márkás amerikai mosóporgyár nem fog pluszpénzt kiadni egy nagy magyar eszkluzív fellépésre. Egyébként az általam látott magyar spotok készítői sem szégyenkezhetnek: többnyire ugyanolyan jók vagy rosszak a reklámok, mint a nyugati kreatívok  művei.
- Néhány esztendeje Magyarországon is a tömegkultúra része lett a reklám, köszönhetően elsősorban a kereskedelmi rádiók és tévék megjelenésének. Mire figyeljen a fogyasztó, hogy ne tudják becsapni?
- Ez egy jó kérdés! Én magam is többször a reklám csapdájának  "áldozata" vagyok, nagyon szkeptikus vagyok például a bankok, biztositók kampányával szemben. A szeptember 11-i események bizonyitották, hogy milyen ingadozó lábakon áll a világgazdaság. Egy kis "szél" még egy háború kitörését is elöidézheti. Nem segítenek itt a szép, szentimentális spotok szövegei, a valóság sajnos mást mutat: a nagy bankok menedzserei sem látnak tisztán. Egy bankban dolgozó ismerösöm keserüen jegyezte meg: régen évekre lehetett elöre tervezni, ma nem tudjuk, hogy az elkövetkezö óra milyen meglepetéseket hoz számunkra!". A reklámnak azonban vannak jó oldalai is. Ha  megjelenik egy új márka, informál bennünket. A fogyasztó pedig úgyis eldönti, hogy a mennyekig dicsért új frisitő ital ízlik-e vagy sem.
- Tartja még valakivel a kapcsolatot Orosházán?
- Egy nagyon jó barátommal, dr. Pálka István föorvossal tartottam kapcsolatot. A nyolcvanas évek elején jártam először Orosházán lelépésem után, vele azonban sajnos nem találkoztam. Akkor még ott élő édesanyámat akartam meglepni látogatásommal, de megtudtam a szomszédoktól, hogy anyám Székesfehérvárra utazott egy nappal korábban (Füstbe ment terv). Így kutyafuttában tekintettem meg szülővárosomat. Nem észleltem nagyobb változásokat a város arculatában. Pálka barátom többször meglátogatott bennünket Frankfurtban és informált az otthoni helyzetröl, valamint az Orosháza története című könyvvel is megajándékozott. Sajnos dr. Pálka István elköszönt tölünk az elmúlt hónapokban. Jó ember volt, nyugodjon békében. 1990 után minden évben meglátogattam az immár Balassagyarmaton lakó anyámat és húgom családját. Édesanyám két éve elhunyt, igy már nincs sok okom a balassagyarmati látogatásra sem. Viszont ha minden rendben megy, a nyár elején a családdal Gyopárosfürdőn töltünk egy-két hetet, amit már nagyon várok.
Korbely György