Vissza a főlapra

Levelek Argameddonból


                            Mottó: "Alvó szegek a jéghideg homokban,
                            Plakátmagányban ázó éjjelek,
                            Égve hagytad a folyosón a villanyt.
                            Ma ontják véremet."
                                    (Pilinszky)

I.

Ó, az a nagy szivünk, mindnyájunknak!
Argameddon - a szenny szigete - a világmindenség szennye - a megzabolázott, rabszolgává alázott emberi értelem. A fagyos, nyirkos "sosemtörténiksemmi" végtelenné tágított pillanata, mikor az utcákon lámpavas fényen csorog alá a tompult fásultság, s bandukolsz lakásod felé, a szeles októberi éjszakán, s nem vár senki - már régóta nem vár senki!!! -, s te mész az unalom borgőzös, "billiárdgolyókoccanásos" méla undorán, hol nem várod a holnapot, mert a holnap nem üzen semmit - már régóta nem üzen semmit!!! -, s mégis vonszolod magad az álmatlan álmok felé.
Ó, te junhomban lakozó Isten! Rohadjon szét a szived!

II.

AKIK ERRE MENNEK - A szegény, védtelen özvegyek, akik elbotorkálnak nap mint nap a poklok fenekéről és a supermarketből esőkabátban, nyitott esernyővel lépnek ki, maguk után húzva kétkerekű bevásárlószatyraikat. Ijedtek - hogy esni kezd - és aggodalmuk nem ismer határokat. (Mert minden gond már csupán: ha esik, ha kánikula van, ha fúj a szél, stb.) S már nem úgy aggódnak az eső miatt, mint a kacér mosolyú lányok, s zongoralábaikon elkacsáznak felhalmozott gondjaik után, s legsötétebb aggodalmaik között is lányaikról beszélnek.
A nagy darab, lenyalt hajú etnikum, derekán megkötött ballonkabátban, félcipőben, s élére vasalt fekete nadrágja alól minden lépésnél kivillan fehér ADIDAS zoknija. Viszi feneketlen lelkét, s akkora butaságon jár az esze, hogy a nyála majd elcsordul.
Harmincéves-forma, szőke, széles arcú, kidolgozott felsőtestű bunkó, fehér ingben, nyakkendőben, csakúgy, hisz úgyis csak a kocsiig kell sietni, zsebéből a "Für Elise" dallama kígyózik elő. Az ajtóban megáll, s beleszól telefonjába: - Igen!,a szó utolsó hangsúlyát megnyomja, tudatában lévén saját fontosságának, s könyörtelen sikereinek. Néhány tőmondat, majd határozott léptekkel elsiet.
Középkorú úr, sima barnászöld esőkabátban, esernyő nélkül, kissé tévetegen közeledik célja felé, s meg nem lehet mondani, mi foglalkoztatja olyan erősen: állása-e, felesége mellrákja, a fia - kiből sosem lesz rendes ember -, pedofil tendenciái, vagy a fekete és arab bevándorlók, kik miatt a nemzet becsületes fia, már egyre nehezebben kap munkát. S csak megy, megy tovább, bele a fekete esőverte éjszakába, halotthalvány tekintete valami piszkot helytelenít a járdán (ami véletlen nem én vagyok).
S most, a Naccságos Asszony - jólmenő orvos,vagy ügyvéd feleség -, bundában - ernyőjén megakad az ember szeme, olyan drága és gyönyörű darab. Bundája minden lépésnél szétnyílik, s combközépig kivillan üvegszálas harisnyába kényszerített, kissé már visszeres, de azért még mindig formás lába. Árja-biztonsággal törtet előre, szigorú arca mögött kéjes gondolat, amint megpillantja az áruház felnyírt hajú biztonsági őrét: vadul szeretkezik vele, s az őr kinyalja őt a bugyijából, s már-már a gondolattól is az orgazmus remegése fut át testén, mellbimbói megkeményednek, szinte érdesen súrolja őket a melltartó selyme, s lábaköze iszamossá lesz. Ám léptei viszik, s vastag parfűmfelhőt hagyva maga után eltűnik az üvegajtó mögött.
Kövér hölgy, rettenetes-esőkabátban, kapucnival a fején, rossz biciklijét letámasztja az áruház előtt. Megpakolva indul a bejárat felé, mozogni is alig bír, s mindenkit el akar gázolni.
Két lány, tizenévesek, egy esernyő alatt, egymásba kapaszkodva. Vékony őzike lábaik inogva keresik az egyensúlyt vastagtalpú cipőikben. Arcukon vastag smink, cigarettáznak, s vihognak: hogy "a Szabi olyan helyes srác", "Tudod?! aki megdumálta a Katit", de "Tök jó, mert már dobta", és "sötétkék Jeta-ja van". Hanyagul hányják-vetik a feneküket, kamaszos szendeség utolsó szikrája sincs bennük. Elképzelem borotvált szeméremajkaikat, becsipték a falatnyi csipkebugyit. Nemigen tudok többet képzelni a lányokról, s hogy szeméremajkat képzelek, már az is nagyfokú jólneveltség a részemről.

III.

"Szabina a szőke
csoda
Egyből rohannék
oda"
A bár egyik sarkában a csupa üveg színpad, középen a csillogó mennyezettől padlóig feszülő rúd UV-fényben úszik. Körben csupa nyál fickók, csömörüket pszichopata egojuk mélyére temetve nyakalják a "viszkiskólát", s néhány nő, testretapadó sztreccs-ruhában, azzal a biztos tudatban, hogy ma éjszaka is megkeféli őket valaki. A hangfalakból ömlik a datolyaérlelő, izzadtan-erotikus ritmus. Jön a csintalan Szabrina. A nézőtéren örjöngő izgalom. Ferde macskaszem, vöröses-szőke sörény és gonosz, feminikus zöld szemek. Ravasz az egész lénye, mint a macskájé, egy boszorkány - maga Buodica ő, az icén királynő, a fehér kanca, s az ősi kelta ritus reinkarnálódik lényében: a "zöldkirályt", a tavasz istent, kivel párzik, feláldozzák -, s jön, osonkodik, ringva a lassú ütemre.
Rögtön lemegy coitus-helyzetbe a padlón, kezét végigfuttatja testén, vékony, izgalmas ujjai a két lába közé siklanak: magához nyúl. Kínban-gyönyörben vonaglik, az arca eltorzul, a haja lebomlik, a csipője tekergőzik. Fenekét beletolja a sötét nézőtéren ülő férfiak képébe - fallosok merednek - Fütty! Dögös, lassú számot nyomnak a hangfalak. A terem falairól csorog az erotika. Most feláll, odalép az egyik asztalhoz - valami titkos disznóság megy ott, alighanem külön mutogatja magát nekik -, aztán visszapenderül a színpadra. Az ujja hegye a feszes hasán keresztül lelopakodik a derekához, majd vissza a vállához, karjait keresztbe fonja a mellei előtt, s lassan letolja a melltartó két pántját. Újabb fütty! Kicsit incselkedik a felcsigázott közönséggel, aztán hirtelen lecsusszan a cicitartó, s elővillan a két feszes mell. Még kettőt-hármat vonaglik, kitolja a fenekét, szembefordul, kinyújtja a nyelvét, s lelibben a színpadról. - muszáj arra gondolni, mit művel ezzel a stricije az öltözőben.
Mire idáig jutnak a dolgok, be vagyok tépve rendesen, a fű, meg a bor megtették hatásukat. Tiszta téboly, érzem, hogy vigyorgok mindenkire, nézem a fortyogó, jajongó, kígyózó katlant, ahol nem is tudom mit csinálnak az emberek, mit tapsolnak, mik ezek a maszkok, arcfestékek, fülledt parfűmgőz, villanó fények: reményzöld, szerelempiros, szűzrózsaszin, asszonylila, férfikék, gyilkosfekete, feketefekete...?
Huu..., Huu..., - mélyen szívom és fújom a levegőt. Szabrina teste ismét a vakító UV-fényben vonaglik, lassan kever valami képzeletbeli mennylakó Isten-emberrel, akitől a hatalmas megváltást várja. És a mellékhelyiségek tele lesznek elhasznált gumikkal, és a bár előtt, a parkolóban álló autók lengéscsillapítói ritmikusan járnak fel-le, fel-le, fel-le..., és a városban a lépcsőházak mélyén a kukákon párzanak, és Szabrina köré falakat kell húzni, hogy meg legyen védve Argameddon tébolydájában, és a falakba fenn törött sörösüvegeket betonoznak bele, hogy senki se férhessen Szabrina micsodájához, csak a Nagy Szultáni Nimbusz járhasson benne.
Ó, Szabrina! Te mégis jöjj hozzám, oszd meg velem ágyam kínpárnáját, hadd szeresselek egész éjszaka, hosszan, hajnalig, míg Júlia napja kél, és Rómeó mérge hat, amíg vágyam szomjúságát kioltom barlangod rózsaszirmai közt, s ott hagyom megváltó magvamat rózsakertedben, hadd olvadjon szét, hadd repítsen még egy csecsemőt az ürességbe! Jöjj, édes Szabrina! Hempergőzz meg bennem, és magam fogom a legjobban utálni azt az utálatosságot, amit cseppfolyós vulvabarlangodban hagyok, azt a bányavizet, ami kristálycsatornáidon, húsod zegzugos folyosóin lassan a váradba csorog, és remegő csípőiden védőn szorítom szívemhez, és mindent végigcsókolok rajtad, és ez lesz a Szerelmünk.
Mert az egész Világegyetem itt ordít a Nagy Színházban, szentek, mártírok gonosztevők, gyilkosok, latrok és kurvák gyertyavilágnál jajonganak, Jézus a kereszten, Buddha, a Megvilágosodott, Mohamed a barlangban, és Gilgames és Enkidu és Um-Napisti, az Örökéletű és az egész sumér-akkád régiséggyűjtemény, és látok akháj gályákat, amint viszik a kurtizán Helénákat és a végtelenség cserepeit, és a nappalt és éjszakát betöltő havas-fehér fényt, és elektromágneses-garvitációs eksztázist: a Semmi, a Minden - az Ősrobbanás - az iszonytató orgazmus -, az első és utolsó szeretkezés, a Kezdet és a Vég!
Később a vécében beleordítok egy roma-digó fülébe: - Hát nem gyönyörűek ezek a nők?
- Mi? Hát nem! - és bármennyire nem szívesen ismeri be, a végén mégis beismeri, hogy szépek.
Aztán kilépek az utcára, tüdőmbe szívom, pumpálom a friss levegőt. Arcom az ég felé fordítom. A csillagokat sötét esőfelhők takarják el. Esik. Arcomon az éj könnye pereg.

IV.

Nincs többé félelem,
nincs többé fájdalom.
Puha-könnyű kezed,
nincs többé vállamon.
Elég vagyok tudtam,
éreztem, hogy vesztek,
hordom a szerelmed,
mint súlyos keresztet.

A Földön maradtam,
mikor szállni kezdtél.
Nehéz vagyok tudtam,
vissza sosem néztél.
Sohasem láthatom
mélybarna szemedet,
nem tudom fordulván
többé a neved.

Ó mennyire fáj,
hogy utoljára látlak.
Vissza sosem fordulsz,
vissza sosem várlak.
Itt állok, bámulok
a fekete égre,
Vörös betűk égnek
az agyamban: Vége!

Nem hallod!? Üvöltök,
lenn a mocskos utcán,
Nem hallod!? Zokogok,
te sohasem sírtál.
Nem hallod!? Szenvedek,
csavargóvá tettél!
Nem hallod!? Meghalok,
míg te élni mentél.

Nem hallod!? Bömbölök,
kínvárosok körül.
Nem hallod!? Röhögök,
hogy a részeg örül.
Nem hallod!? Szenvedek,
korbácsol a világ.
Nem hallod!? Könyörgök:
esőért a Virág.

Helyiérték

Vissza a főlapra