"Zokog a lelkem, de
lemondok állampolgárságomról" Exkluzív interjú Belovai István egykori NATO-hírszerzővel Közel egy évtizede keresi igazságát Belovai István, ám a közelmúltban úgy döntött, elég volt: magyar állampolgárságáról lemond, hiszen a demokrácia harmadik kormányzata sem rehabilitálja. Pedig ő úgy véli: nem követett el bűnt, sőt: nagyban hozzájárult a kommunista rendszer bukásához. A csanádapácai származású férfi ugyanis a népköztársaság londoni katonai és légügyi attaséjaként felvette a kapcsolatot a NATO-val, s lebuktatta Clyde Lee Conradot, az amerikai hadsereg Németországban állomásozó egységének őrmesterét, aki a magyar hírszerzésnek - közvetve természetesen a Szovjetúnió katonai hírszerzésének, a GRU-nak - dolgozott. Ha Belovai nem lép közbe, a kommunista blokk olyan adatokhoz jut, amelyek révén a NATO elvesztett volna egy esetleges háborút. A jelenleg az Egyesült Államokban élő volt NATO-hírszerző 1985-ben bukott le, öt évet töltött börtönben, mígnem Göncz Árpád amnesztiában részesítette. Ám ő ezzel nem elégedett meg egészen a közelmúltban meghozott döntéséig: rehabilitáltatni szerette volna magát. Annál is inkább, mert korábbi fogva tartói, illetve azok, akik árulónak kiáltották ki, jelenleg NATO-egyenruhában feszítenek. Emlékiratait Fedőneve: Skorpió címmel írta meg, mely hazánkban is kapható több könyvesboltban. Az alábbi interjú a magyar sajtóban még nem túl gyakori módszerel készült: míg Belovai István a Colorado-beli Broomfieldben ült a számítógépe előtt, addig a kérdező ugyenezt tette idehaza. - Belovai úr, mit csinált 1999. március 12-én? - Colorado-ban az egyik barátomnál - ahol más helyi magyarok is jelen voltak - néztük a CNN hírműsor élő közvetítését az amerikai Independence városból, ahol a három új tagállam képviselői aláírták a csatlakozási szerződést. Égett az arcomon a bőr a szégyentől. Az aláírási ünnepségen jelen volt a lengyel Kuklinski ezredes, Lengyelország első NATO-katonája, aki kilenc éven át folytatott kémtevékenységet az oroszok ellen saját hazájának mentése érdekében. Nagyszerű esemény volt, ám az, hogy én nem voltam jelen, szégyen! Hogy világos legyen: nem nekem kellett volna szégyenkeznem, hanem azoknak, akik nem hívtak meg az aláírásra, mint tették a lengyelek Kuklinski ezredessel. A NATO-okmányok aláírása után mondott beszédében Martonyi János külügyminiszter többek között a következőt mondta: "Népünk legjobbjainak álma valósul most meg, azoké, akik szembeszálltak a külső megszállással és a ránk erőszakolt baljóslatú ideológiákkal." Rám nézve a külügyminiszter úr minden szava igaz. Határozottan szembeszálltam a külső megszállással, a ránk erőszakolt baljóslatú ideológiákkal, ezért népünk legjobbjainak egyike vagyok. Megakadályoztam, hogy a magyar hadsereget, a magyar embereket szovjet célokért külföldön alkalmazzák és ott meghaljanak idegen érdekekért. Megakadályoztam egy európai háború szovjetek által való kirobbantását. Ezekért a teljesítményekért a demokrácia tíz éve alatt egyik kormány sem méltatott elismerésre. Eddig. Így láthatjuk, hogy milyen üres a tartalma Martonyi úr fentebb idézett mondatának. Nem idézem, hogy a jelen levő magyarok és amerikai feleségeik milyen véleményt nyilvánítottak annak kapcsán, hogy engem még nem rehabilitáltak és mellőzték meghívásomat Independencebe. - Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez: hogyan lett katona-, illetve később titkosszolgálati tiszt a csanádapácai fiatalemberből? - Sorkatonának 1958-ban hívtak be, két évvel a forradalom leverése után. Megfelelő termetem miatt a Budapesti Őrezredhez osztottak be. Itt több orosházi és békéscsabai, hasonló korú fiatallal töltöttem sorkatonai időmet. Időközben megszerettem a hadsereget, de csak azért, mert a szocializmust építő országban uralkodó általános rendetlenséghez viszonyítva itt mégiscsak rend volt. 1960-ban elmentem tisztiiskolára, amelyet kiváló eredménnyel elvégeztem és 1962-ben hadnaggyá avattak. Felesküdtem Kádár János rendszerére. A tisztiiskola elvégzése után a Magyar Hadászati Katonai Hírszerzés kötelékébe kerültem. Itteni szolgálatom során megtanultam angolul és olaszul, kicsit oroszul is. Elvégeztem minden magasabb parancsnoki iskolát, összesen négy év nappali tanulás során. Így összesen hat évet ültem iskolapadban, hogy megtanuljam a szakmámat, miközben szakképzett katonai hírszerzővé váltam. - Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy felveszi a kapcsolatot a NATO-val? Hogyan bonyolították le a találkozókat, az adatok átadását? - Elhatározásra egész pontosan 1978 telén jutottam, amikor is úgy döntöttem, hogy a lehető legrövidebb időn belül tájékoztatom az amerikai kormányt, amely a NATO legerősebb katonai potenciálja és a világbéke legerősebb őre volt, hogy a magyar katonai hírszerzéshez számlálatlanul érkeznek be a NATO védelmi rendszerére vonatkozó kozmikus szigorúan titkos minősítésű anyagok. Ezek az anyagok azonnal mentek tovább a Szovjetunióba, ahol a szovjet vezérkar az adatok birtokában intenzíven megkezdte a felkészülést a Nyugat megtámadásra. Ilyen volt a "békeszerető Szovjetunió" titkos terve. Erről tudtam. Az amerikai kormánnyal a kapcsolatfelvételre végül csak 1984-ben adódott lehetőségem Londonban. Az amerikai kormány képviselőjével, a CIA egyik ügynökével folytatott együttműködésem során konkrétan semmilyen anyagot nem adtam át, mert a fent említett dolog természetéből adódóan lényegtelen volt az anyag átadása, elég volt, amit fejből át tudtam adni. Máskülönben meg nekem nem volt semmilyen anyagom Londonban, amit átadhattam volna. Ezen adatok alapján végül letartóztatták azt a kémbandát, amely Németországban dolgozott a kommunista magyar katonai hírszerzés részére. Több éven át tartó nyomozást követően a kémgyűrű minden tagját letartóztatták és elítélték őket. Nagyon sok évre. - Jött 1985 júliusa, a lebukás. Hogyan telt az amnesztiáig eltelt öt esztendő? Figyelemmel tudta kísérni az odakint zajló folyamatokat, a kommunizmus végóráit? - Igyekeztem túlélni az egész "programot", amit a szovjetkiszolgáló elvtársak rám vertek. Csak egyet nem tettem: nem adtam meg magam. Természetesen nem csináltam felhajtást a fegyházban, hiszen a börtönőrök nem tehettek arról, hogy ügyfelükké váltam. Egyébként sok börtönőr és börtöntiszt segített nekem, politikai meggyőződésből. Bilincsben sem tétlenkedtem, hanem azon dolgoztam, hogyan tudok a legrövidebb időn belül kiszabadulni a rám mért életfogytiglani fegyházból. A köztörvényes elítéltek velem szemben segítőkészek voltak. Nagyon sok újságot kaptam, az országban folyó eseményekről mindent tudtam, néha még többet is mint ami a lapokban volt, mert bizalmas információk is eljutottak hozzám. Pontosan követni tudtam a kinti eseményeket, ezeket naplómban is rögzítettem. - Ön közel egy évtizede küzd a rehabilitációjáért. Ez ideig három kormány utasította el kérelmét, holott a lengyel Kuklinskit, illetve a volt román titkosszolgálati főnököt, a Vörös horizontok szerzőjét, Pacepa tábornokot saját hazájukban rehabilitálták. Miért késik az Ön esetében? - Az Antall-kormány nem utasított el, csak egyszerűen nem vett tudomást arról, hogy a gesztenyét én kapartam ki, több társammal, csak meneteltek az Európai Ház felé vezető úton és önmagukat dicsérték. Nem törődtek azokkal, akik életüket reszkírozták hazánk jövőjéért, egy háború elkerüléséért és a szovjet megszállás ellen. Ezek a cselekmények nekik semmit sem mondtak. Az is hátráltató tényezőként volt jelen, hogy az új hatalom képviselői (MDF) közül senki nem állt ellent sem a kommunistáknak, sem a szovjet megszállásnak, akkor hát miért is értékelnének minket pozitív hősökként? Mi hősök? Ők meg lapítottak, sőt együttműködtek! Már Kádártól megtanulták: szeretjük a gesztenyét, de pokolba a gesztenyesütőkkel! A Horn-kormányt nem is hibáztatom, hogy nem rehabilitált, hiszen nyílt kommunista korukban ők ítéltek el. Mit is várhattam volna tőlük? Az Orbán-kormány: hiába írtam Orbán miniszterelnök úrnak, Dávid Ibolya igazságügyi miniszter asszonynak, a reagálásuk ez ideig elutasító. Feltételezhető, hogy levelem el sem jutott Orbán miniszterelnökig, mert választ csupán az előolvasóktól kaptam, de ők sem arra adtak választ, amit kértem a miniszterelnöktől. Az ok igen egyszerű: a mostani kormány által hirdetett hazafiság valahogy nem akar illeszkedni a valós hazafias tettekhez. Vagyis szóban, ilyen meg olyan ünnepségeken, nagy pátosszal beszélnek a derék magyarok cselekedeteiről, de amikor rólam van szó, akkor elcsendesednek. Pedig az Orbán-kormánytól már elvárható lenne, hogy rehabilitáljon. Nos, ha nem teszik, akkor lépek én. Szinte zokog a lelkem, de lemondok állampolgárságomról. Ha ezek a mostani vezetők sem tartanak engem méltónak arra, hogy rehabilitáljanak, akkor én sem fogadom el őket felettem levő vezetőknek, mert erre méltatlanok. Ami a lengyeleket illeti: a polgárok és vezetők szeretik hazájukat és magas szinten megbecsülik azokat, akik a szabadságért és a szovjet megszállás ellen tettek. Ezért becsülik meg Kuklinski ezredest is. Pacepa tábornok: a román vezetők mindig is óvták azokat az állampolgáraikat, akik Romániáért tettek. Pacepa is hazájáért tett. Ez történelmi igazság, mint ahogy az én cselekedetem is történelmileg igazolt igazság. A mostani román vezetés elismerte Pacepa tábornoknak a kommunista diktatúra ellen tett tevékenységét. Ilyen egyszerű a képlet. - Az internetes honlapjáról tudom, hogy Tom Lantos is felkarolta az ügyet. Ő mit tehet Önért? - Tom Lantos úr szerepe kis pontosításra szorul. Tom Lantos úr nem karolta fel az ügyemet, holott én erre kértem. Úgy véltem, Lantos úr minden magyar származású embert egyformán honfitársának tekint. Úgy mint én. Én ugyanis honfitársamnak tekintem a magyart akkor is, ha zsidó a vallása. Lantos úr másként véli. Lantos úr az amerikai képviselőház egyik képviselője, akinek munkaköréhez tartozik az európai térség emberijogi helyzetének vizsgálata, elemzése. Tom Lantos úr velem nem foglalkozik, mert neki az emberijogi kérdés vizsgálata csak az európai országokban élő zsidó kisebbségekre terjed ki. Én keresztény vagyok, látószögéből kiesek. Már régen rehabilitálva lettem volna, ha nem vagyok keresztény. Ilyen egyszerű ez a képlet is. Tehát, hogy világos legyen: tehetne, de nem tesz! Nem olyan. - Egy interjúban azt mondta, hogy 1998 óta nem mer hazajönni. Mi ennek az oka? - Igen, nagyon bizalmatlan vagyok saját szülőhazámba utazni. Most meg aztán teljes riadókészültségbe helyeztem magam, mert amit az újságban olvastam, ez semmiképpen nem Magyarországon való tartózkodásom biztonságát vetíti előre. A Napi Magyarország 1999. augusztus 25-i számában jelent meg a következő: " Tegnap a Farkasréti temetőben örök nyugalomra helyezték Szücs Ferenc nyugalmazott vezérőrnagyot, a Katonai Hírszerző Szolgálat egykori vezetőjét. Ravatalánál beszédet mondott Bocz László tábornok, a 76 évesen elhunyt vezérőrnagy utóda. Visszaemlékezésében kiemelte, hogy Szücs Ferenc "áldozatos munkát végzett a hazáért, s még az utóbbi időkben is fontos tanácsokkal vagy kritikákkal látta el őt és a testület több tagját." Botz úr elbúcsúztatta Magyarország egyik legnagyobb hazaárulóját, Szücs Ferencet. A demokráciára felesküdött Bocz úr az utolsó pillanatig együttműködött Szücs kommunista, szovjetkiszolgáló hazaárulóval. Ilyen akció után, vajon mit várhatok én ha Magyarországra utazom? Sose voltam gyáva és most sem vagyok az. De az aljasság közelében nem szeretek lenni. - Ön a fiával Colorado államban él. Mivel foglalkoznak? - Én nem dolgozom, vagyis állásom nincs. Az utóbbi időkben elkezdtem a New York-i tőzsdén kisebb-nagyobb összeggel manőverezni. Itt Colorado államban is sikeresen veszem az akadályokat és különösen azokon a területeken, amelyek európai programokra vonatkoznak. Jó brókerekkel jöttem össze és ez fontos. Ezt megelőzően alaposan tanulmányoztam a tőzsdézést. Voltak bukásaim is, de ezek eltörpülnek a bekövetkezett nyereségekhez képest. Mennék beruházni Magyarországra, de mint büntetett előéletű magyar állampolgár én az ilyen tevékenységtől is el vagyok tiltva. A fiam számítógép-programozó, a számítógép-tudomány mesterfokozatával rendelkezik, szakmájában dolgozik. - Végül beszéljünk egy kicsit szülőfalujáról, Csanádapácáról. Milyen emlékeket őriz innen és mikor járt itt utoljára? - Szülőfalum örökre szívemben van. Gyerekkoromban nagyon szerettem ott élni. Ott gyerek lehetett a gyerek. Falumról, az ottani emberekről, jó és szép emlékeim vannak, ezeket soha nem lehet elfelejteni. Miután sorsom elvetett falumból, a későbbi időkben sem feledkeztem meg akkor még élő szüleim és a rokonok látogatásáról. Utoljára 1998 decemberében voltam Magyarországon és utam hamarosan szülőfalumba vezetett, ahol találkoztam sok rokonommal és a faluban maradt, még élő iskolatársaimmal. Kimentem a temetőbe, hogy tiszteletem tegyem szüleim sírjánál. Mind rokonságom, mind régi iskolatársaim, barátaim a legnagyobb örömmel fogadtak. Mindenki azt akarta, hogy náluk lakjam amíg otthon vagyok. Nekem a gyökereim Csanádapácán vannak és erre nagyon büszke vagyok, itt Amerikában is. Ezt az érzést elvenni tőlem nem tudják sem az elvtársak sem az urak. |